Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Gyárfás Endre: Csepel és ifjúság (vers)

BOZÓKY MÁRIA: VERSEK, RAJZOK Rokkant templom Ismertem a nagy István-, a váradi, zágrábi, salzburgi dómok, a berni, kölni, zürichi dóm barna áhítatát. — Fribourg fehér vázába illesztett sok meggyvörös ablakot, mely mind titkukat védte, hogy belül a templomok telve varázslattal. .. De itt, a Várban az ellőtt szentélynek levitte lábát a bomba sakkora ajtaja készült vitrin-üvegből / MM hogy ha belépsz átlátszik rajta az utca Vromontor Petyhüdt halászhálók szélnek eresztették meddő zsákmányukat. Unottan himbálóztak, mint kínai dzsunkák szárnya messziről úgy hatottak Keserű korty a levegőben, de édes május: a mennyei kertészetekben petúniák fűszere érett s lejjebb, Nagytétényben szőllőt dugtak földbe a lányok. Nevetgéltek. — Őrt állt fent északon Promontor rég eltűnt tornya: az árnyad A MAGÁRA TALÁLT VÁROS Hosszú ideje annak, hogy Budapesttel megismerkedtem. Akkor már nem volta két világháború közötti „belle époque" — a mágnások és a fogukat összeszorító parasztok korának „Középeurópai Párizsa". Ebből a „szép korszak"-ból nem maradt más, mint az eszpresszók múltat visszasíró vendégei és a parlamenti folyosók ablakmélyedéseiben asárgaréz szivartartók, amelyekre a hajdani bajuszos magyar mágnások helyezték két ülés közt szivarjaikat... Budapest abban az időben még a háború tátongó sebeit viselte. A hidakat akkortájt építették újra fel. De a lelkes ifjúság már elfoglalta a város utcáit és tereit s esténként újra megszólaltak a vendéglőkben a hegedűk. Gyakran visszatértem ebbe a városba. Szerettem a belváros elegáns és mozgalmas utcáin s Pest külvárosaiban bolyongani, sétálni a sziklás hegyoldalon, a romjai közül előbújó Budán, amely a Történelem fantomjai között ma is, továbbra is, ezeréves vártán áll. A bombák és géppuskák romba döntötték a császári arisztokrácia barokk palotáit és a díszes stukkók törmelékké váltak. Imitt-amott feltűnt egy-egy árkád oszlopa, amely régi századok magyar kőfaragó mestereinek keze munkáját dicséri. Ezek az oszlopok eldugva, elfedve bár, mégis rendületlenül, híven tartották az épületeket. Arra gondoltam akkor, hogy az oly sokáig elfojtott, elnyomott nép, amelyre egy idegen kultúra álöltözetét húzták, mégis hű maradt önmagához, a háború és a forradalom vihara végre segíti feltárni igazi arculatát. S ez a régi paraszt-poéta nép, az elnyomás, majd a rákényszerített fasizmus alól felszabadulva, magára talál. Azóta gyakran láttam Budapestet és népét, amint apránként eltüntette régi sebeinek nyomát és megmutatta egy új város, egy új élet születését. Hosszú, gyakran nehéz, sokszor fájdalmas munka, vajúdó alkotás ez, amelynek a múlt minden örökségével — a jóval és a rosszal terhelten kell lezajlania. Erre azonban minden ember büszke lehet. Ma, a Gellérthegy tetejéről a fények a látóhatár pereméig csillognak. Az öreg Citadella, amelynek fenyegető ágyúcsövei oly sokáig tartották rettegésben a megbokrosodásra mindig kész várost, lefegyverezve — ma már csak kirándulóhely. Tetején a bronzszobor baráti mozdulata uralkodik; az ég felé emeli egy keserves kínok között megszerzett felszabadulás pálmaágát. A gyermekek, akik ma felnéznek a Gellérthegyre, el sem tudják képzelni, hogy volt idő, amikor minden másként volt... Budapest, mint mindig, maga a mosoly. Maga a reménység, amely la'ssan valóra válik. Ez a város maga a bizonyság. Hogy is ne szeretném? Budapest, 1966. április. Jean-Maurice Hermann a Namzctközi Újjíjíró Szövettél álnok* 23