Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)
1980 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Linder László: Emlékek, feljegyzések Kodály Zoltán békéscsabai látogatásairól
Átnézte az egész dallamgyűjteményemet. Egy dallamnak a megjelenési évszámát beírta a könyvecskébe, néhány helyen belejavított a kottába. - Ez az anyag teljesen ismeretlen előttem - mondta. - Érdemes volna ezzel tüzetesen foglalkoznia. Csak természetesen megfelelő felkészültség kell hozzá. Ha eljönne egyszer a Zeneakadémiára, szívesen rendelkezésére bocsátanám a Zahn-féle gyűjteményt, hogy megtehesse összehasonlításait. Elénekeltem neki az „Egyetlen Istenem" kezdetű éneket (Tranoscius 553. sz.) melizmásan, úgy, ahogy azt a csabai öregektől hallottam. Láttam az arcán, hogy tetszett neki. Megígérte, hogy ha legközelebb eljön, elhozza a fonográf készülékét, és felvételeket csinál. Az öreges éneklésmódra megjegyezte: - Nemcsak az öregek énekeltek így. - Ha nem veszi rossznéven, méltóságos uram, megkérném valamire: Lenne szíves ezt az éneket letenni énekkarra ? - Szívesen, de csak azzal a feltétellel, hogy megszervezi az evangélikus énekkart. - Pár évvel azelőtt tudniillik feloszlattam. - Melyik variációt venné alapul? A csabait? - Nem. A Skultétit. Megmutattam neki a nálam levő 1615-i kancionált és az 1729-i „Glosius" énekeskönyvet. Egynéhány dallamot elfütyült belőle. A Glosiust nem ismerte. Pontosan felírta magának a címét. Azzal vált meg tőlem, hogy másnap keressem fel Südyéknél. Szeretne az énekekről még elbeszélgetni. Másnap Südyéknél együtt ültünk a kerti padon. (Ezt örökítette meg dr. Siidy Ernő felvétele.) Mialatt az énekgyűjteményemet nézte a csabai nép szokásairól, énekszeretetéről beszéltem. Nem elégedtem meg ugyanis egy-egy dallam lekottázásával, hanem pontosan feljegyeztem az énekeseknek a bemondásait. Egy öreg anyóka többek közt elmondta, hogy téli reggelen miközben nagymamája a konyhában fűtötte a boglyakemcncét, fűtés közben ezt az éneket énekelte. Vagy kint a tanyán csépeltünk, egy koldus jött be a tanyára, anyám kikészítette neki az ebédet, a koldus a kazalba ült, és mikor megebédelt, ebéd után ezt az úgynevezett koldus cneket énekelte. Nyári hajnalon, a fiatalság aratáskor kocsikon kivonult a tanyára. Amint leléptek a kocsiról, felkerestek azt a helyet, ahol az aratást kellett megkezdeniük, felkörbe álltak és egyházi éneket énekeltek, amit a gazdaasszony kezdett el. És így tovább. Amikor bibliaórán a Jézusom kezdetű éneket énekeltük, mindég felhozták a jelenlevők azt a történetet, hogy a 48-as szabadságharc idején, egy mezőberényi földmíves embert elfogtak, mert résztvett a szabadságharcban és halálra ítélték. Mielőtt kivégezték volna, megkérdezték tőle, mi az utolsó kívánsága, elmondta engedjék meg, hogy elénekelhesse a Jézusom kezdetű éneket. Az énekek iránti szeretet fokozódott, hogy minden énekhez hozzáfűződött egy-egy személy, legyen az szülő, nagyszülő, akinek a személye az éneklés alatt megjelent. Vagy az életből kiragadott esemény, valami mozzanat. Ilyenkor az illető személy életre kelt, de általa életre kelt maga az ének is. Kezdetben úgy tűnt, mintha oda sem figyelt volna, de a végén megjegyezte: - Tessék ezen megfigyeléseit feljegyezni, és alkalomadtán felhasználni! Az 1935 tavaszán rendezett rádió-hangverseny idején ismét találkoztunk. A színházban rendezett hangverseny után odament hozzá a helyi sajtó, a Körösvidék szerkesztője és illő alázattal megkérdezte, van-e valami mondanivalója a sajtó számára. Kodály kiegyenesedett, és széles gesztussal az énekkar tagjaira mutatott: - írja meg az újságjában, hogy ne tartsák vissza az énekkar tagjait a munkában este 9-10 óráig, hogy idejében megjelenhessenek a próbákon! - Ezt olyan keményen és ridegen mondta, hogy Kodály szelíd egyéniségét ismerve, teljesen meglepő volt. Ehhez kapcsolódott a hangversenyt követő vacsorán nekem címzett megjegyzése is: - Ma mindenkinek, de különösen a papoknak, kötelessége a népet fellázítani. Másnap délelőtt ismét a lakásomon találkoztunk, ahova - előzetes üzenetének megfelelően - gramofonfelvételre összehívtam az éneklő parasztasszonyokat. Ott volt Boros Jánosné (Kolozsvári utca), Botyánszky Pálné (Bem utca), Ledzinyiné (Jósika utca), Sztankóne és Békészky Mihályné (Wágner utca). Valamennyien ötven éven felüli asszonyok. Leültettem őket a parasztszoba saroklócájára. 102
