Békés Megyei Hírlap, 1993. október (48. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-06 / 233. szám
Tények és legendák a Magyar Goig Aradot a Magyar Golgotának is nevezik, főleg Hamvay Ödön könyvének (Az aradi tizenhárom) megjelenése óta, s az elnevezésben van is némi igazság, mert a Golgota a feltámadást is magában hordozza, s ez a nemzeti feltámadás már néhányszor, szinte a történelem ellenére is bekövetkezett. Valamikor még a 18. század vége felé Herder megjósolta, hogy a magyarság mint nyelvi egység a 20. század közepére eltűnik Európából, mert társtalan stb. És jött 1848—49 és utána Hayqau, Bach és Schmerling. Aztán jött Deák Ferenc. És jöttek sokan népek és politikusok, diktátorok és diktatúrák, lovasok és tankosok és mégis megmaradtunk. Ez nem csoda, és nem titok. Egy földjét és nyelvét szerető nép megmarad, mert bár nem szapora, de életképes. És ezt az életképességét nagyon sok ideig, bármi is történjék, nem lehet legyőzni. 1849. október hatodika az újabb Mohács, és akár az elsőt, ezt a másodikat is túléltük, mert meg akartunk maradni. Persze az esemény tényeihez sok-sok legenda is járult, mert a mese a nép fennmaradásának éltető eleme, de a tények akkor is tények maradnak, ha a mesén már csak mosolygunk. Viszont a mesék valóságalapja egy tény volt, ami megfelelő körítésben megőrizte önmagát. Az aradi tizenhárom kivégzésének, emlékhelyeinek története is derűsebbnek tűnik a legendáriumon keresztül, de ma már igyekeznünk kell szétválasztani a mesét és a valóságot úgy, hogy egyik és másik is megmaradjon valakinek az épülésére és vigasztalására. Az egyik legenda, hogy miért nem koccintunk sörrel. Állítólag a kivégzés után cseh katonák sörrel koccintottak, ezzel is kifejezve szolidaritásukat az osztrákokkal. Ezt persze a kivégzés „szemtanúi” látták, de ha ezt látták (a Maros túlsó partjáról), akkor a kivégzés helyét is pontosan kellett látniok. Arra viszont csak az 1932-es árvíz után derült fény, hogy hol is történt a kilenc A Damjanich-ház — ma tábornok akasztása. És itt jön a második legenda. A kivégzés koronatanúja, Herold Alajos, egy újaradi molnár 83 éves korában megjelölte a vesztőhely „pontos” helyét, s a hálás utókor erre emelte az első jelet. Ez az első jel egy tizenhárom ágú kiszáradt (egyesek szerint eper, mások szerint dió) fa volt, amire áganként egy-egy tábornok neve volt kicéduláz- va. Aztán jött egy emlékkő (1849. október 6. felirattal), s ezt is belepte a Maros iszapja. Majd állítottak egy magasabb terméskövet az emlékhely megjelölésére. Végül 1881- ben egy dombot emeltek, s annak a csúcsát a jelenlegi obe- liszkkel látták el (megjegyzendő, hogy a talapzatba beépítették az előző két emlékkövet is). Az obeliszkhez egy lépcsősor vezet, s a koszorúkat ezen vitték fel a megemléke- zők. Ennek a lépcsősornak a tetejéről mondták beszédeiket az akkori szónokok, s ezek legelsője dr. Barabás Béla, akinek az édesapja, az asztalosmester, valaha a tizenhárom ágú fával jelölte meg a kivégzés helyét. Fia,- aki a negyvennyolcas hagyományok legfőbb ápolója, országgyűlési képviselőként is állította, hogy a megjelölt helyen történt a gyászos aktus 1849. október 6-án és csak az 1932-es árvíz utáni események eredményeként adta a következő, szó szerinti nyilatkozatot: „El kell ismernem, hogy az emlékdomb, rajta a gránitoszloppal, tévesen lett odaállítva, ahol most van. Csak a terület ugyanaz, de jóval közelebb a várhoz történt a kivégzés, ott, ahol a csontokat kiásták.” (Erdélyi Hírlap, 1933. október 6.) Az eredeti helyszínt pedig Pataki Sándor festőművész ásatások utáni helyszínrajza rögzíti. Az egész dolog érdekessége, hogy az 1881-ben létesült Kölcsey Egyesület (amelynek egyik célja a vértanúk ereklyéinek összegyűjtése és tárolása volt) 1892-ben birtokába jutott egy rajznak, amit egy Franz Fricveisz nevű osztrák tüzér alezredes készített a következőképpen: De senki sem tartotta fontosnak a rajzot, csak mint kuriózumot őrizték az ereklyegyűjteményben. Igazi szerepe 1932 után lett világos. Az, hogy volt egy tisztességes katonaember, aki helyrajzisme- ret birtokában megüzente az utókornak, hol fekszenek azok a bajtársak, akik életüket áldozták egy elnyomott nép szabadságáért. 1974. október hatodikán az Aradon és környékén eltemetett tábornokok földi maradványait egy kormányközi egyezmény eredményeként az emlékdombnak a feljáró lépcsővel szemközt fekvő oldalába épített kriptába helyezték — most már remélhetőleg — örök nyugalomra. De a szokás, a majd százéves megrögződés még most is a lépcsőfeljáró felső részére helyezi a megemlékezés koszorúit, és bizony megesett, hogy a valóságos kriptafedőlapon csak néhány virágszál szerénykedett. A kivégzés igazi, most már véglegesen bebizonyított helyszíne mellett a zarándokok ezrei mennek el anélkül, hogy egyetlen fejbólintással tudósítanának, tudják mi volt ott: ha már megszokták, a legendái helyen róják le kegyeletüket. Van az aradi Történelmi Múzeum birtokában kilenc fadarab, ami állítólag az eredeti bitókból van levágva. A Kölcsey Egyesület meg is vásárolta az ereklyének nyilvánított tárgyakat, megfelelően tárolta, és ki is állította őket. Igen ám, de miután 1932-ben előkerültek a valódi oszlopcsonkok, s azokból mintákat vitt fel Schveitzer József aradi tanár a budapesti Erdészeti Kutatóintézetbe, kiderült alapos tudományos vizsgálat után, hogy az úgynevezett kilenc darab mutatványpéldány nem eredeti, mert az ásatások után kapott bitómaradványok egészen más faeredetet mutattak ki. Ezt egy tudományos szakközlönyben nyilvánosságra is hozták, mégis tavaly, 1992- ben a vértanúereklyék szegedi ^ kiállításán a már megszokott bitódarabok szerepeltek. Pedig 1933 óta illetékes szakemberek tudják, hogy hamisítványok. De hát a legenda és a valóság viszonya megint fordított egyet az igazság kerekén. S végül beszéljünk egy kicsit a Damjanich-házról. Á ház a mai Tribunul Axente utca 20. szám alatt áll. Úgy tűnik, a ház Csemovich Péternek (Damja- nichék rokonának, a mácsai nábobnak) a tulajdona volt. A tény az, hogy 1890-ben itt lakott Damjanich özvegye, aki a Szabadságszobor leleplezése alkalmával érkezett a városba. A ház azóta a Damjanich-ház nevet viseli, bár a köztudatban már ez is elévült. Mindenesetre a mai napig is jó karban van, bár régi nevezetessége már csak az idősebb generáció számára aktuális. Az idő és az emlékezet valahol összeáll, aztán eltávolodik egymástól, hiszen az idő végtelen, az emlékezet véges. A krónikás feladata viszont az, hogy a hitelesség és igazság érdekében a lehető leghihetőbb anyaggal s tényekkel szolgálja az elődöket és utódokat egyaránt. Pávai Gyula Pataki Sándor helyszínrajza Az aradi vár ka Képünk korabeli festmény reprodukciója. Készítője Kovács Ernő őrnagy (a kép bal alsó sarkában) maga is rab, akit előbb kötél általi halálra ítéltek, majd az ítéletet tizenhat évi várfogságra változtatták. A festmény érdekessége, hogy a képen látható alakok élő személyek után készültek. A többi személy balról jobbra Vízkeleti Gusztáv temesvári jegyző. Kötél általi halálra ítélték, amit Haynau tizenkét évi várfogságra változtatott. Lénárd, szabadkai polgármester, majd főispán. Benkő Rezső, előbb golyó általi halálra, majd tizenhat éves fogságra ítélték. Asbóth Lajos tábornok, kötél általi halálra, majd tizennyolc évi várfogságra ítélték. Krain József alezredes, előbb golyó általi halálra, majd tizenkét évi fogságra ítélték. Fekete őrnagy tíz évet kapott. Philiporszky Tamás alezredes, golyó általi halálra ítélték, majd tizenhat évi fogságra. Iszecseszkul kapitány, őt is golyó általi halálra ítélték, kegyelmet kapott, majd tizenhat évi várfogságot. Tóth őrnagy, tizenkét évre ítélték. Freyburg Lajos, halálra ítélték, majd tizennyolc évre. Birsy József őrnagy Görgey hadtestében, előbb golyó általi halálra, majd tizenhat évre ítélték. Gyulai Gaál Miklós tábornok, kötél általi halálra ítélték, majd húszévi fogságra. Virz- biczky Longin kapitány, előbb kötél általi halálra, majd tizenhat évi fogságra ítélték. Vanner József ezredes, golyó általi halálra, majd tizenhat évre ítélték, tüzérségi főparancsnok volt, s a Damjanich által vezényelt harmadik hadtest harcaiban, Komárom felszabadításában, Buda ostromában szerzett érdemeket. Franz Fricveisz rajza
