Békés Megyei Hírlap, 1993. szeptember (48. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-15 / 215. szám

Elcsapat Kedvelem a Mozgó Világ riportsorozatát, amely rendkívüli személyiségek múltjába és jelenébe en­ged diszkrét bepillantást. Érdeklődéssel olvastam a folyóirat 1993. áprilisi számában Csizmadia Ervin interjúját is, melyet Kőszeg Ferenc országgyűlési képviselővel, a Beszélő főszerkesztőjével készített. Számunkra, lábszagú és csimpánzüvöltésű kis­emberek számára mindig nagy öröm látni, hogy jelenkorunk nagyjai, a mai politikai elit kimagasló vezéregyéniségei milyen csodálatosan hibátlanok és tévedhetetlenek (már ilyennek is születtek), s hogy milyen gyönyörű homogén egységet képez mindaz, amit a múltban műveltek — azzal, amit a jelenben képviselnek. Átmeneti csalódás csak akkor ért, amikor az egyik mondatban, melyet állítólag Kőszeg Ferenc bocsátott ki magából, a nevemet véltem felfedezni, mégpedig az alábbi szövegösszefüggésben: ,.Szoko­lay Zoltán megpróbálta az egész demokratikus ellen­zéket belügyes ügynökök gyülekezeteként lejáratni. ” Esküszöm, észre se vettem volna a füllentést, ha nem rólam van szó. Ám tessék mondani, ki csem­pészte a Mozgó Világba ezt a tizenegy szót? Képte­lenségnek tartom ugyanis, hogy a közismerten fölöt­tébb igényes Kőszeg Ferenc egyáltalán a szájára vette volna az én szégyenletes nevemet, s ha mégis, akkor valóban efféle tartalmú nyilatkozatra veteme­dett volna. Egy ilyen kijelentés alkalmával ugyanis, ha senki más, hát legalább Kőszeg Ferenc tudná, hogy hazudik, s tudná azt is, hogy alkalmasint rajta­kapják. Bármennyire mucsai vagyok, különösen a Mozgó Világ Nádor (volt Münnich Ferenc) utcai szemszö­géből, soha nem cselekedtem azt, amit az interjú nekem tulajdonít! Kőszeg Ferenc, aki az Országgyűlés Nemzetbiz­tonsági Bizottságának tagja, s ebbéli minőségében társszerzője volt a III/III-as csoportfőnökségről és jogelődeiről összeállított jelentésnek, tudja, hogy Magyarországon 1990-ig totális belső ellenségkere­sés folyt, amely kiterjedt az élet minden területére, így — fájdalom — a demokratikus ellenzékre is (sőt arra különösképpen). Kőszeg tudhatja azt is, hogy a belső reakció elhárításának egyik legfontosabb esz­köze a beépülés volt. A beépülésnek viszont csak addig van értelme, amíg egy embercsoportból nem válik mindenki beépítetté, azaz marad legalább egyetlen szerencsétlen (és tiszta) pária, akit a többi­ek megfigyelhetnek. Csekélységem tehát (aki többek közt épp Kőszeg­től tanulta meg a föntebbieket) soha nem állíthatta, hogy az egész demokratikus ellenzék belügyes ügy­nökök gyüleketete volt. Mindössze azt bátorkodtam feltételezni, hogy elméletileg az SZDSZ úgyneve­Az életben az ember gyakran találkozik lélektani rejtélyekkel; na, mondjuk: lélektani érdekességek­kel. Szokolay Zoltán is ezek közé tartozik. Egykori képviselőtársamat a kevés híján két év során, amelyet a parlamentben töltött, közelről fi­gyelhettem és csodálhattam. Egyazon bizottságban — a nemzetbiztonságiban — dolgoztunk, Demszky Gábor főpolgármesterré választása után egy ideig alelnökként Szokolay vezette a bizottság munkáját. Feladatát részrehajlás nélkül látta el, s nyilván pél­dája is hozzájárult ahhoz, hogy a bizottságban a politikai ingerkedések, szurkálódások periferikusak maradtak. Ezt a véleményemet a parlament nyilvánossága előtt is elmondtam, amikor Szokolay bejelentette a lemondási szándékát ki tudja, hányadik felszólaló­ként az 1992-es költségvetés maratoni vitájában, 1991. december 19-én, vasárnap hajnali öt órakor. Az a Szokolay, akit a plenáris ülésekről meg a sajtónyilatkozataiból ismertem, egészen más volt. Ez bizonyos határok között rendben is van, a bizott­sági ülés normális körülmények között nem az elvi viták színtere, a Nemzetbiztonsági Bizottság zárt ülésein pedig igazán csacskaság „pártpolitikai csa­tározásokat” folytatni. Mégis furcsa volt, hogy a bizottsági üléseken racionálisan politizáló és kolle- gális Szokolay a Házban az MDF legádázabb ke­ményvonalasai közé tartozik. Ezt az arcát először a taxisblokád után, a köztársasági elnök közkegyelmi javaslatának vitájában mutatta meg. Göncz Árpád javaslatát a kormány és pártjai voltaképpen támo­gatták (s néhány módosítással meg is szavazták). Szokolay maga is elismerte, hogy büntetőeljárások­ra a blokád résztvevői ellen nincs szüksége „ennek az ezerfelé tagozódott, szerencsétlen kis ország­nak”. Mégis azt állította, hogy a részvételt az utak eltorlaszolásában akár terrorcselekménynek és láza­dásnak is lehetne minősíteni. „Szóbeszéd szerint — mondta — kész tervek voltak az ország villamos- energia-ellátásának a megbénítására. Veszprémben az Almádi úti blokádnál az egyik éjszaka verekedés tört ki, a mentők 5-6 sebesületet vittek kórházba. Több helyen fegyverek is előkerültek. Az Árpád-híd pesti hídfőjénél revolvert fogtak egymásra a szem­benállók.” (Országgyűlési Napló, 1991. február 19,) Az utóbbi helyszínen egy ideig magam is jelen voltam, nyomát sem láttam revolvereknek. Szoko­lay közlései ellenben — bár kijelentése szerint a sajtóból szedte össze őket — ismerősen hangzottak: az 1957-es Fehér könyvekben olvastam hasonlókat. A „Szokolay-rejtélyt” csak bonyolította neveze­tes lemondása képviselői mandátumáról. Az olvasó bizonyára emlékszik: 1991. december 12-én Mádai Péter SZDSZ-es képviselő szavazás közben jelezte, hogy Szokolay a teremből eltávozott szomszédja gombjával is szavaz. A hivatalos parlamenti vizsgá­lat megállapította, hogy „Varga Zoltán képviselő távolléte idején legalább egy alkalommal szavazás történt képviselői helyéről”. Szokolay azt válaszol­ta, nem képes pontosan visszaemlékezni, mi történt. Ezzel és egy formális bocsánatkéréssel napirendre is zett kemény magja sem lehet mentes az egykori ügynököktől. Százalékos arányokra vonatkozólag nem bocsátkoztam feltételezésekbe, csupán cáfolni igyekeztem dr. Demszky Gábornak a Magyar Hírlap 1990. szeptember 4-ei számában tett gőgös kijelen­tését, miszerint ,,sem demokratikus ellenzék, sem pedig az SZDSZ vezetői között nincs olyan személy, aki dolgozott volna a hálózatnak". Ezzel szemben én elvetemült, feltételezni meré­szeltem például azt is, hogy a manapság ünnepelen­dő ’56-os hősök között elvileg akadhat egy-két olyan „hős” is, aki korábban az Államvédelmi Hatóságnak dolgozott, avagy éppen a vizsgálati fogság során adta be a derekát és árulta el, juttatta a halálba egykori bajtársait. Ha csak egyetlen ilyen kaméleon akad, már annak piedesztálra emelése is az utókor szégyenévé válhat. Javasoltam tehát, hogy ne kap­hasson ’56-os emlékérmet az a személy, aki az ÁVH vagy jogutódai titkos ‘állományához tartozott. A parlament Alkotmányügyi Bizottsága azonban lát­ványos hatpárti egyetértésben utasította el indítvá­nyomat. Konkrét személyt (pláne netán mai SZDSZ-est...) a vitában sem neveztem meg. Akkor még különben is csak egyetlen ilyen „hősről” volt tudomásom: 1987-ben felkerestek az általa feljelentett áldozatok egyikének hozzátartozói. Nevezzem meg, hogy kiről van szó? Tárjak elő bizonyítékokat? Nem teszem. Néhány olvasó most csalódottan legyint, míg más, köztiszteletben álló politikusok megkönnyebbülten felsóhajtanak. Jogszabályokba ütközne a bizonyítás. Kőszeg Ferenc, mint gyakorlott törvényhozó, kezdemé­nyezhetné ezen jogszabályok megváltoztatását. Akár például úgy, hogy az 1963. április 3-a előtt keletkezett állambiztonsági iratok is szabadon ku­tathatóvá, publikálhatóvá és bírósági eljárás során felhasználhatóvá váljanak. Mindez lehetővé tenné többek közt a valaha aláírt — avagy alá sem írt — beszervezési nyilatkozatok, ügynöki jelentések köz­zétételét is. Később aztán a hajdani demokratikus ellenzék, jelesül a mai SZDSZ kitűnő gárdája is elhatárolódna attól a néhány személytől, akitől kénytelen, s az ország legtisztább, legbölcsebb, legelitebb pártja­ként készülhetne a ’94-es választásokra. Tudj’isten, talán még én, az állítólagos lejárató is rájuk voksolnék. így azonban... így azonban az én interjúalanyaim válnának a közvélemény szemében hazug rágalmazókká, az én bizonyítékaimat lehetne a Nádor (volt Münnich Fe­renc) utcából szimpla hamisítványoknak nyilváníta­ni. Maradjunk hát inkább annyiban, hogy mindenki tökéletlen, csak a hajdani demokratikus ellenzék tagjai tökéletesek. Lásd még: élcsapat (címszó a munkásmozgalom-történetből). Szokolay Zoltán lehetett volna térni az ügy felett, hiszen a szavazási visszaélésnek, akár szándékosan követte el valaki, akár figyelmetlenségből (ami előfordulhat), nincs szankciója a Házszabályban. Szokolay elhatározása, hogy lemond a mandátu­máról, túlreagálásnak tűnt. Olyannyira meglepő volt (hiszen hasonló esete után Hámori Csaba nem mon­dott le), hogy rosszindulatú feltételezések kapták lábra: Szokolay hálózati személy volt, netán szigo­rúan titkos állományú tiszt, s mint a III/III-as tör­vény egyik szószólója a törvényjavaslat elfogadásá­nak következményei elől menekül a mandátumáról való lemondásba. A magam részéről ezt a magyará­zatot nem tartottam valószínűnek: a Nemzetbizton­sági Bizottság tagjai saját elhatározásukból írásban nyilatkoztak, hogy semmilyen módon nem dolgoz­tak az állambiztonsági szervezetnek, s ezt a nyilat­kozatot tudomásom szerint Szokolay is megtette. Az azonban valószínűleg hozzájárult döntéséhez, hogy frakciója láthatólag semmit sem tett a védelmében. Mintha nem is bánták volna, hogy távozik közülük. Pedig ha Szokolay valóban szándékosan szavazott duplán, azért tette, hogy a kormány javaslata, ame­lyet sok MDF-es képviselő nem fogadott el (az önkormányzatok céltámogatásáról volt szó), mégis megkapja a szükséges többséget. Akármi volt is az indoka, elhatározása szokatlan és ezért tiszteletre méltó volt. O az első, mondtam már idézett hajnali felszólalásomban, aki „egy mo­rális ügyből kemény, egzisztenciálisan is súlyos kövekeztetést vont le... döntésével egy kicsit helyre­állította parlamentünk megrendült tekintélyét”. így is lett volna, ha távozását a parlamentből komolyan és méltósággal csinálja végig. Ehelyett féktelen vádaskodásba kezdett az SZDSZ és az egy­kori demokratikus ellenzék ellen. Úgy tett, mintha az SZDSZ ítélte volna mandátumvesztésre, mintha az SZDSZ-nek bármiféle hatalma lenne a mandátu­ma felett. „Kész volt az ítélet, és azonnal ki is hirdették a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt. Fellebbezésnek helye nincs...” Elképzelt üldözte­téséhez aztán Szokolay még magyarázatot is fűzött — itt fogalmazta meg gyanúsításait a demokratikus ellenzékről, amelyekre emlékezés-interjúmban cé­loztam, s amelyekről a vita folyik. A verdikt azért született, állította, mert „az SZDSZ-t irányító vete­rán demokraták érdeke azt kívánja, hogy Szokolay Zoltán hallgasson”. (Országgyűlési Napló, 1992. január 20.) Értsük meg jól: Szokolay nem azt sugall­ja, hogy a demokratikus ellenzék környezetében, esetleg soraiban lehettek besúgók, hiszen ez köz­hely. O valami nagyobb titokra céloz, az „SZDSZ-t irányító veterán demokraták” titkára. Mintha a de­mokratikus ellenzék és az állambiztonsági szervezet között valamilyen titkos együttműködés lett volna, amit ő, egyedül ő felfedhetne. Békéscsabai képvise­lői beszámolóján a Reggeli Kurír tudósítása szerint (1992. január 20.) — még durvábban mondja ki: „Olyan tényekről kell hogy hallgassak, melyek az egykori állambiztonsági szervekkel, sőt ennek és az egykori demokratikus ellenzéknek a viszonyával kapcsolatosak. Nincs mit mondanom erről...” A tirádának csak az utolsó mondata igaz. Képviselő korában Szokolay hajszálnyival sem tudhatott töb­bet arról, hogy kiről milyen adatokat őriznek a Belügyminisztérium zárt archívumában, mint a Nemzetbiztonsági Bizottság bármelyik tagja. De mindig is szeretett úgy tenni, mintha többet tudna, s ehhez meg a régi ellenzék bemaszatolásához fel­használta a bizottsági munka során szerzett bizal­mas, s így a többi 373 képviselő számára sem ellenőrizhető információit. „Ámikor a Nemzetbiz­tonsági Bizottság — mondta a III/III-as törvényja­vaslat vitájában (Országgyűlési Napló, 1991. XI. 25.) — látogatást tett a BM archívumában, biztattak bennünket, fújjuk csak le a port egy-két dossziéról. Mécs Imre képviselőtársam találomra kiválasztott egyet, s az éppen a demokratikus ellenzék egyik szellemi helyéről, az úgynevezett repülőegyetemről szólt. A befűzött lapokon efféle mondatok tündököl­tek — nevekre nem emlékszem, a példa költött, elnézést kérek —: Vas fedőnevű titkos megbízott jelentette, hogy a következő találkozó X. Y. lakásán lesz, ekkor és ekkor. Lejjebb: intézkedés: tájékoztat­juk N. N. elvtársat — itt egy közismert MSZMP- politikus neve szerepelt (Aczél Györgyé — K. F.) —, aki a program átalakítását kérte.” Nos, mit mond ez a „leleplező” idézet? A repülő­egyetem nyílt rendezvény volt, mindig is tudtuk, hogy összejövetelein ott vannak a besúgók. A rend­szerváltás óta többekkel is találkoztam, akik el­mondták magukról, hogy rendszeresen írtak jelenté­seket az ellenzékről; egy ügynök „vallomása” meg is jelent a Beszélőben (1990. szeptember 22.). Egyikükre sem emlékeztem azonban korábbról, egyikük sem tartozott a demokratikus ellenzék sző­kébb köréhez, a „kemény maghoz”, ahogy Knopp András nyomán a mai kormánypolitikusok használ­ni szeretik a kifejezést. Persze „a program átalakítá­sa” a kívülálló számára sejtelmesen hangozhat. Csakhogy az emlékezetből idézett szöveg tágabb összefüggéséről Szokolay sem tudhatott semmit. Bármit jelenthetett: a megfigyelési terv, egy tit­kosszolgálati „játszma” programjának átalakítását. Legkevésbé azt, amit a három szóból Szokolay ki­hallatni szeretne: a programegyeztetést a repülő­egyetem és Aczél között. Igaza volt Hack Péternek, amikor kétperces reflexióban megkérte Szokolayt, hogy ne fecsegjen ki államtitkokat. Igaza volt Ha­rasztinak, amikor arra célzott, hogy az efféle pi­maszkodást a múlt századi parlamentben karddal intézték el. Ebben a beszédében Szokolay Demszky Gábortól ugyanazokat a mondatokat idézte, mint a fentebb közölt írásában. Szokolay gyaníthatta, hogy Demszky nem a levegőbe beszélt. Ha ugyanis (mint mondják) a Németh-kormány utolsó idejében való­ban készült lista azokról a politikusokról, képviselő- jelöltekről, akik szerepltek az állambiztonsági szer­vezet hálózati nyilvántartásában, akkor azt a lekö­szönő és az új miniszterelnöknek ismernie kellett, de láthatta a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöke is. Demszky tisztéhez illő módon sosem beszélt a név­sorról. Máshonnan azonban, állítólag a miniszterel­nök környezetéből újabb és újabb pletyusok szivá­rogtak ki: ki szerepel a listán, ki nem, és kire, illetve kinek a hiányára mit mondott a miniszterelnök, aki mindig is kedvelte a csípős bonmot-okat. E szóbe­szédek szerint az MSZP-t kivéve (MSZMP-tagokat csak külön engedéllyel volt szabad beszervezni a hálózatba) valamennyi párt képviselteti magát a névsorban — az SZDSZ hál’ istennek igen csekély mértékben. Az SZDSZ vezetői, illetve a demokrati­kus ellenzék ismert személyiségei pedig egyáltalán nem. Ez az, amit Szokolay sem megcáfolni, sem elfogadni nem bír. A demokratikus ellenzék mellett Szokolay gyű­lölködésének másik tárgya az ’56-osoknak az a köre, amelyik nem csatlakozott a jelenlegi kormány által pártfogolt forradalmi szövetségekhez. Érdemes el­tűnődni azon, hogy tudatában mi is kapcsolja össze ezt a két csoportot: az ’56-os revizionistákat és a közelmúlt demokratikus ellenzékét. A „liberalista” veteránok — mondta békéscsabai beszédében a le­köszönő képviselő — „azt sulykolják a fejünkbe, hogy a Szovjetunió ellen lázadtunk, és elhazudják az igazságot. Áz igazság ugyanis az, hogy Rót Manó (Rákosi Mátyás) és a kozmopolitizmus ellen lázad­tunk!” (Reggeli Kurír, 1992. január 20.) Magyará­zatnak ennyi talán elég is. Szokolay 1956-ban született. Akármit gondol az ’56-osok különböző csoportjairól, egyszerűen nem illő, hogy idézőjelbe tegye a hős szót, még ha feltéte­lezi is (egyébként alaptalanul), hogy célszemélyei közül némelyik korábban az ÁVH-nak dolgozott, vagy elárulta társait. Képzeletben könnyű Oleg Ko- sevojnak lenni, a Gyorskocsi utcában nehezebb. Az aradi vértanúk közül (perirataik egyébként először haláluk után 80 évvel jelentek meg, hevenyészett kiadásban; az első hiteles szöveg újabb 50 év múltán látott napvilágot Katona Tamás gondozásában) egy sem mondta, hogy a magyar ügy, a szabadság ügye mellé állt. Még Damjanich is azt vallotta: „bele­kerültem az örvénybe, már nem lehetett szabadul­nom belőle” — legalábbis a Haynau emberei vezette jegyzőkönyv szerint. Vajon Szokolay az ő neve mellett is idézőjelbe tenné a hős meg a vértanú szavakat? Az áruló ’56-osokról szóló javaslatára, amelyet írásában említ, nem emlékszem. Hadd em­lékeztessem őt viszont egy másik MDF-es képvise­lőre, aki azt indítványozta, hogy a III/III-as törvény —az átvilágítás—ne vonatkozzon azokra, akik ’56- os emlékérmet kaptak. Kezdeményezzem a jogszabályok megváltozta­tását, tanácsolja Szokolay, nyíljanak meg az irattá­rak. Nem tudom, jót tenne-e az ország lelki békéjé­nek, ha mindenki mindenkiről mindent megtudhat­na, mint az NDK-ban. Az azonban biztos — s Szokolay ezzel tisztában van —, hogy nem rajtam múlik. Hiszen az SZDSZ — Demszky Gábor és Hack Péter—javasolta elsőként, hogy a zsarolható- ság elkerülése érdekében vizsgáltassák meg, nem voltak-e a képviselők és a vezető politikusok köré­ben egyesek a belső reakciót elhárító csoportfőnök­ség ügynökei. Amíg a kormány ellenezte az indít­ványt, az egykori és mai belügyesek meghallgatása során a kormánypárti képviselők mind azt akarták bizonyítva látni, hogy a fennmaradt adatok nem Egy ádáz mimóza elégségesek az átvilágításhoz: Amikor a kormány is beterjesztette a maga indítványát, fordult a kocka — ezért tudtuk Szokolayval kettesben, súrlódások nélkül megírni a bizottsági jelentést, amelynek „társszerzője” voltam. De hiába fordult a kocka — a törvényjavaslat sorsa még mindig bizonytalan. A kormány akadályozta meg; hogy parlamenti bizott­ság tanulmányozza a volt Állami Égyházügyi Hiva­tal iratait. A miniszter rendeletére hivatkozva utasí­totta el a Belügyminisztérium illetékese, hogy a kisgazda vezetőkhöz hasonlóan a Beszélő szerkesz­tői — közöttük három országgyűlési képviselő — is megkaphassák a maguk „feddhetetlenségi bizonyít­ványát”. És ugyancsak a belügyminiszter utasította el a Nemzetbiztonsági Bizottság (történetesen a kez­deményezésemre megszövegezett) kérését, hogy oldják fel a volt állambiztonsági szervezet működé­sét szabályozó, hatályon kívül helyezett belső ren­delkezések titkos minősítését. írásában Szokolay a lábszagú és csimpánzüvölté­sű kisemberek közé sorolja magát, a mucsaiak közé, ellentétben a politikai elit kimagasló vezéregyénisé­geivel; nevét szégyenletesnek mondja, önmagát el­vetemültnek. Életrajza nem indokolja ezt az önmarcangoló iróniát. Értelmiségi családból származik. Érettségi­je után nyomban felveszik az egyetemre, két évvel a diploma megszerzése után már főiskolai tanársegéd, egyúttal díjazott versmondó, Móricz-ösztöndíjas író. Három verseskötete jelent meg, két évig az írószövetség KISZ-titkára volt, de még ellenállási érdemei is vannak. 1990-ben egyéni kerületben kép­viselővé választják, a Közakarat Egyesület alapító­ja. Képviselői lemondása után magas beosztást kap a Belügyminisztériumban. Munkatársai között garan­táltan nincs se régi ellenzéki, se ’56-os revizionista. Főnöke az MSZMP KB adminisztratív osztályának munkatársa volt, egyik kollégája az egykori agit­prop. osztályról került jelenlegi fontos hivatalába. Sikeres ember, sikeres író, sikeres politikus, rangos köztisztviselő. Miért van megsértve és kire? Kit irigyel és miért? Miért gondolja, hogy üldözik? Hogyan lehet valaki egyszerre ádáz és mimózalel­kű? Egyszerre higgadt, racionális meg fortyogva gyűlölködő? Mindazonáltal én úgy vagyok Szokolayval, mint az ivócimbora a Rákosi-viccben: „Pszt, meg ne hallják: én spéciéi szeretem.” Többet tudok róla ugyanis, mint amennyi nyílt forrásból tudható. Nem, nem, senki se gondoljon titkos archívumok titkos irataira. Kis ország vagyunk, írta Esterházy, még a lábgombáink is közösek, nem is beszélve a szerel­meinkről. Az ég óvja az embert attól, amit régi barátnéi mesélhetnek róla valamelyik következő­nek. Magam is a nyakamat behúzva gondolok arra, mit tudhat és vélhet rólam X. és Y. így hát igyekez­tem becsukni a fülem, ha O. hébe-hóba Zoltánról beszélt, annál is inkább, mert moralizáló indulatá­nak egyúttal én is céltáblája voltam. Csakhogy O. furamód vonzó teremtés volt, s talán éppen azért, mert igazságosztó indulata átmenet nélkül billent át gátat nem ismerő odaadásba. Efféle tényekkel nem könnyű együtt létezni, de megválni sem könnyű tőlük — ráadásul Zoltán jóval fiatalabban, még érzékeny korban kapta ki belőle a részét. így aztán mindig holmi rokonszenvező együttérzéssel merengtem az emberi viszonylatokon, miközben az SZT-tisztekről és hálózati személyekről vitázgat- tunk. Emlékezés-interjúm Szokolay Zoltánon kívül másokat is reflexiókra késztetett — hadd válaszol­jak nekik is röviden. ' Sz. P. szociáldemokrata érzelmű barátom sze­memre hányta, miért is örültem annyira a felisme­résnek, hogy nincsen harmadik út. Csak elismételni tudom: azért, mert meg kellett végre szabadulni szégyenlős-szocialisztikus utópiánktól, ki kellett mondani, hogy ami előttünk áll, azt kapitalizmusnak hívják, s ha a politikában tényleg pluralista, parla­mentáris demokráciát akarunk, akkor a gazdaságban nem akarhatunk mást, mint kapitalizmust. Orosz István, a szamizdat-Beszélő első nyomdá­sza Angliából hívott fel, és helyreigazított: ő meg Békés Erzsébet nem 1981-től 1983-ig, a lebukott 8. számig sokszorosította a Beszélőt, hanem a 9. szám­tól újra, egészen 1985-ig, a 12. számig. Hiába sza­badkoztam, hogy emlékeket mondtam magnóra, ve­tettem papírra, nem történeti tanulmányt írtam. Való igaz: csak a Beszélő Összkiadás előszavát kellett volna fellapoznom, ott pontosan megtalálhatók az adatok. E hibának azonban annyi haszna volt, hogy megállapodtunk: Pista megírja végre a Beszélő sok­szorosításának a krónikáját (azóta meg is jelent a Beszélőben), és rendszeresen tudósítja a lapot Ang­liából. Terjedelmes levelet kaptam az egyik volt egyete­mi évfolyamtársamtól, akit név nélkül ugyan, de minden közös ismerősünk számára felismerhető módon afféle mitikus csodalényként írtam le. Emlé­kezés közben nem is gondoltam rá, hogy az, akiről mint a saját mitológiám figurájáról írok, közben élő ember. Kínosan éreztem magam e tapintatlanság miatt, de még inkább azért, mert számon kérte, milyen alapon tételezem fel róla, hogy antiszemita volt. Belegondoltam, és szégyenkezve kellett rájön­nöm, hogy bár voltak az évfolyamtársaim között antiszemiták, őt pusztán előítéletek alapján sorol­tam közéjük. Levelezésünkből, amely indulatosan indult, kiderült, hogy mindketten sémák szerint ítéltük meg egymást, és mindketten kiigazíthatjuk az egymásról alkotott ifjúkori arcképet. Magánmito­lógiám hőse egyébként hamar eltávolodott egyetemi évei bolsevik meggyőződésétől, a nyolcvanask évek végén kilépett az MSZMP-ből, csak a reformkörök révén kapcsolódott be újra a politikába. Jelenleg városa MSZP-szervezetének elnöke. Ifjúkori politi­kai meggyőződéséből legfeljebb némi szegénypa­raszti osztálygőgöt őrzött meg. Én meg a marxizmus hatásából annyit, hogy ezt cseppet se rosszalljam. Végül tehát ez a levelekben és telefonbeszélgetések­ben materializálódott kapcsolatfelvétel is az emlé­kezés hasznos hozadékának bizonyult. Ha az emlékezés-interjú egyszer mégiscsak meg­jelennék a régóta ígért kötetben, a szövegemen vál­toztatni nem fogok. De lábjegyzetek már lesznek hozza. . r Kőszeg Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom