Békés Megyei Hírlap, 1993. szeptember (48. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-15 / 215. szám
àBRKÉS MEGYEI HlRMPVasárnapi iskola A hó, a jég világa romlatlanul megőrzi az emlékeinket? (A felvétel nem a történet színhelyén készült) Gyermekkoromban egy erdélyi kisvárosban laktunk. Meleg nyarak, havas telek emlékképeit őrzöm ezekből az időkből, hosszú vasárnap délutánok végtelen nyugalmát, porcukorral behavazott almásrétes illatát... Meghatározó élményem az iskolába lépés pillanata volt. Talán megsejtettem, hogy számomra egy életre szól a kapcsolat, amely az olajszagú, recsegő deszkapadlós tanteremben megköttetett. Édesanyám meghatott ünnepélyességgel készített fel a rendkívüli eseményre, bizonyára ez okozta, hogy áhítatos tisztelettel tekintettem a könyvre, tudásra, iskolára. Ez az érzés a tanítóm iránti rajongásig fokozódó szeretetben érte el csúcspontját: a szava számomra szentírás volt, mosolya éltető napfény, dicsérete a legszebb jutalom. Mindent elkövettem, hogy a tanító néni elvárásainak megfeleljek, és szeretetét kiérdemeljem. Amilyen mértékben sikerült eszményképem kegyeit elnyernem, olyan arányban nőtt a szakadék, amely osztálytársaimtól elválasztott. Hamarosan első tanuló és a tanító néni kedvence lettem, csak éppen barátom nem akadt az osztályban. Jutalomkönyveim átvételekor, a dobogóra kiállítva örömöm hamar ellobbant az irigy vagy közönyös tekintetek hűvösétől. Egyre magányosabb lettem. Harmadikosok voltunk, amikor megjelent iskolánkban az elvtársnő. Mindenki így hívta, ma sem tudom a nevét. Vasárnap délelőttökre összetrombitált bennünket, és délig „foglalkozást” tartott. Mosolytalan, szikár nő volt, elutasító, szúrós szemű, gyanakvó. A közelében mindenki megdermedt, még a feleselő Pacur Sanyi is, akinél nem volt bitangabb kutyafog az egész iskolában. Ezek a vasárnapi elfoglaltságok a mozgalmi életre szándékoztak felkészíteni bennünket, és az osztály padlatának súrolásától kezdve az ócskavas-gyűjtésig felkaroltak minden erkölcsnemesítő tevékenységet, amely révén közösségi emberré kellett válnunk a tan tervnek megfelelő ütemben. Eme jellemfejlesztést pontosan a vasárnapi istentisztelet kezdetére időzítették, nehogy a tanulóifjúság az egyház uszályába kerüljön, és letérjen az állam által kijelölt helyes útról. Az egyik vasárnap reggel puha hóesésben indultunk el hazulról. Aznapra papírgyűjtést irányzott elő a program, a Kenéz Tercsiék kerekes kocsijával közeledtünk csigatempóban az iskola felé. Mindenki ülni szeretett volna rajta, senki nem akarta húzni, nagyokat puffantunk a hóban a kocsi körüli tülekedésben. A tiszta levegő, a hószagú csend, a kucsmás, pipáló háztetők látványa viháncos jókedvre derített bennünket; önfeledten kapkodtunk a szállingózó óriás pillepelyhek után. Megállt az idő, csak az együtt- lét örömét és a tél szépségét érzékeltük. Hirtelen megkon- dult felettünk a templom mélyzengésű harangja. 10 óra, elkéstünk! — rándult össze a gyomrunk. Az elvtársnő már ott állt a kapuban, és vészt jósló némasággal jegyezte fel füzetébe a későn jövők nevét. Ettől a füzettől, a rejtélyes feljegyzé: sektől jobban féltünk, mint az egyestől, apánk nadrágszíjától vagy a pokol tüzétől. Mert mindent jóvá lehetett tenni, mindenkit ki lehetett engesztelni, de a FÜZET céljáról, a bejegyzett bűnök következményeiről csak baljós sejtelmeink voltak. Én, a „mintamókus” ugyanúgy lapítottam, az elvtársnő könyörtelen tekintetétől átdöfve, mint Pacur Sanyi, az iskola réme. Rosszkedvűen indultunk házalni, fészerek mélyén limlomot kurkászni. Hol volt már az iménti vidám siserehad?! A bányaló tehetetlenségével tapostuk a havat, vonszoltuk a kocsit, miközben instruktorunk vezényszava pattogott ostorként a fejünk felett: — Repede! "Mai repede! — Vagyis: Gyorsan! Gyorsabban! A kocsi megfeneklett egy behavazott gödörben, zihálva próbáltuk kimozdítani a holtpontról. — Repede! — harsant a járdáról a távvezénylés. — Repedj meg! — sziszegtem vissza pulykaméreggel, s csak akkor fogtam fel, mit is mondtam, amikor a társaimból kirobbant a nevetés. Egy pillanatra megrémültem a várható következményektől, de a gyerekek eszelős vihogása magával ragadott, és velük együtt dőltem a puha hóba, bömbölő röhögésük áradásától elsodorva. Az elvtársnő a járdán hadonászott. Nem hallottuk a hangját, egy némafilm szereplőjének groteszk ugrálására emlékeztetett a látvány. Végül közénk rontott, és a karomat megragadva tőlem követelt magyarázatot e minősíthetetlen viselkedésre. Éreztem, elhagy az erőm, mindennek vége. Ekkor Pacur •Sanyi szeplős képe furakodott elém. Pironkodva jelentette, hogy a nagy erőlködéstől ő bizony púzott egy nagyot, ezt neveti mindenki, holott megtörténik az ilyesmi a legjobb családban is... A hitelesség kedvéért felfújta kis pofács- káját, és csúnyán trombitálva rotyogtatta ki a levegőt, amitől újra elszabadult a pokol, az elcsitult nevetés újabb hullámot vetett. Az elvtársnő nem volt felkészítve arra, hogy pályáján valaha is szembetalálja magát a humor nevű kezelhetetlen jelenséggel, s most teljesen összezavarodott. Megfenyegetett bennünket, hogy jelenteni fogja a történteket a feletteseinek, majd feldúltan elviharzott. Ottmaradtunk felszabadult jókedvünkkel a megfeneklett kiskocsi mellett, és dobáltuk egymásra a havat cinkosan összenevetve. Szétáradt bennem az összetartozás mámorító érzése. Pacur Sanyi megmentett, az egész kis brancs falazott nekem! Szerettek, mint régen, amikor még nem állítottak eléjük követendő példaképnek. Boldog voltam, megré- szegültem ettől az érzéstől! A kiskocsit nagy nehezen behúztuk az iskolába. Leraktuk a gyűjtött papírhulladékot, s meg-megvonagló rekeszizommal, de immár lecsillapodva indultunk hazafelé. Az emberek seperték a havat, szórták a hamut vagy homokot a jeges átjárókra. Mindenki félt a hivatali táskás emberektől, a feljelentőktől meg a büntetéstől, ajánlatos volt megelőzni a bajt. A főtéren kettévált a csapat, tízen indultunk tovább toronyiránt. A templomból már elszállingóztak a hívek, üresen ásított a tér, csak mi caplattunk elkomo- rodva a huzatos utcán, bokáig érő hóban. A lelkemben még ott rezgett a kacagás visszhangja, szerettem volna újraéleszteni, megismételni mindazt, amit nemrég átéltem. Szerepelni akartam, sütkérezni a népszerűség fényében! Hirtelen ötlettel előre szaladtam, és a templom előtt pukedlizve „szellemeskedni” kezdtem: — Bocsáss meg, Istenem, amiért szólok, de elrendelték, hogy mindenki takarítsa el a havat a háza előtt! Kelemen Zsuzsi kuncogása jutalmazta a produkciómat, de a pukedli pózából már nem tudtam felegyenesedni. Atyai nyaklevest éreztem, arccal előre buktam a hóba, elsötétült előttem a világ. A templom ereszéről hatalmas hógörgeteg zúdult a nyakamba, teljesen maga alá temetett. Percekbe tellett, mire Pacur Sa- nyiék kiástak. Orrom, fülem, szemem, szám, gallérom tele ment hóval, ájulás környékezett, levegő után kapkodtam. — Megbüntetett a Jóisten — rebegtem —, mert pimasz- kodtam vele... Megérdemeltem... Döbbent csend kísérte szavaimat, párát leheltünk fújtató lélegzettel. Bámultuk a hókupacot. Gondolatainkba süly- lyedve, szótlanul indultunk haza. A sarkon megálltunk, visszanéztünk. A frissen hullott hó palástja lágyan borult a templom tetejére, de a közepén ott sötétlett a lezúdult hó méteres szélességű ösvénye, mint valami figyelmeztető felkiáltójel. A régmúlt események és egybemosódó napok sorából élénken kiválik ez a különös vasárnap, amikor nevetésben oldódott fel a rettegésünk, ráébredtem társaim szereteté- nek értékére, és megtapasztaltam az igazságos Istent. A havas keresztelő után másképp szólott hozzánk a vasárnapi harang, és az elvtársnő fenyegető feljegyzéseinek számunkra nem volt többé jelentősége. Mohácsiné Zima Ibolya Nem elég kimenni a betegágyhoz! Az első orosházi orvos, aki vállalkozik nénk felvállalni a jogosítványhoz szükséges vizsgálatok helyben történő elvégzését. Valóban az alapellátásra törekszünk, csak a legvégső esetben küldjük a pácienst szakrendelőbe, kórházba. A betegnek is megnyugtató ez, az orvosnak pedig sikerélmény. A mi munkánknak ez a szépsége! Csete Ilona Nem tudom, mi lesz velünk, ha a doktor úr elköltözik innen. Maga érti ezt a vállalkozós orvoslást? — faggatta botjára támaszkodva egy idős bácsi a betegtársát Orosházán, az Ady Endre utcai rendelő várószobája előtt. (Azért nem bent beszélgettek, mert annyian vártak a sorukra a parányi helyiségben, hogy a két későn érkező már csak az ajtón kívül talált magának helyet — a Szerk.) A párbeszéd valamikor augusztusban hangzott el dr. Krajczár István rendelésén. Azóta az a bizonyos költözködés megtörtént. A háziorvos szeptember elseje óta néhány házzal odébb rendel. A Szabó Dezső utca 28. számú házban kerestük meg a doktor urat. A takaros kis házat könnyen megtaláltuk, a tágas parkolóból egyenesen a váróba, onnan a rendelőbe léptünk. Patyolattisztaság, fény és tér — röviden így jellemezhetjük a háziorvos-főorvos „birodalmát”. — Orosházán Ön az első, aki október elsejétől vállalkozó háziorvosként folytatja gyógyító munkáját. Mi késztette arra, hogy váltson? — Teljesült egy régi vágyam, elkészült az új rendelőm. A betegeimet szeretném Dr. Krajczár István Orosháza első vállalkozó háziorvosa minden tekintetben kiszolgálni, ellátni és ehhez a lehető legideálisabb környezetet akartam megteremteni. A vállalkozás gondolata már tavaly megérlelődött bennem. Egy országos mentor konferencián (dr. Krajczár István a Háziorvosi Intézet mentora, gyakorlati oktatója — a Szerk.) pedig a kollégáim erősítették meg az elhatározásomat. — Mi az oka annak, hogy Orosházán a 12 háziorvos közül csupán egyedül vállalkozik? — Tudomásom van arról, hogy egy kollégát szintén foglalkoztat a vállalkozás... A többiek viszont tartanak a bizonytalan végkimeneteltől, a rengeteg, nem orvosi feladattól. Az aggályoskodás természetesen jogos. A vállalkozó orvosnak ugyanis — a mosóportól az EKG-készülékig — mindégről gondoskodnia kell. Ez új típusú szemléletet igényel. Egy kicsit jogásznak, közgazdásznak is lenni kell. Nem elég kimenni a betegágyhoz! —Betegei mit tudnak arról, hogy Ön októbertől vállalkozó orvos? — Nem akarom őket megzavarni az új fogalmakkal. Ok csak annyit vesznek észre, hogy az új hely kényelmes, kulturált, a rendelő felszereltebb. A vállalkozói működés inkább nekem jelent majd komoly gondot. — Az ezzel járó degressió például? — Igen. Nem értek vele egyet! Ha valaki 18 órát akar dolgozni, az dolgozzon! Én úgy gondolkodtam: ha megtiszteltek a betegek, akkor kötelességem ellátni őket. A degressió miatt körülbelül 650 beteg után egyetlen forintot sem kapok. Természetesen ezeket az embereket sem küldöm el! —Több mint háromezer beteget lát el. Naponta hány órás elfoglaltságot jelent ez? — Közel 20 éve rendszeresen 12-13 órákat dolgozom, így lesz ez továbbra is. —Kik segítik a munkáját? — Tizenkét éve együtt dolgozom Laczkó Józsefné körzeti nővérrel, ragaszkodtam hozzá. Az adminisztrációs teendőket pedig a feleségem végzi. Mindannyiunk munkáját megkönnyíti majd a számítógép, amit még ebben a hónapban megvásárolunk. —Ha mégis elszánja magát és szabadságra megy, ki helyettesíti? — Gondoskodnom kellett két megfelelő helyettesről. Találtam ilyen kollégákat és megnyugtathatom a betegeimet, szakmailag és emberileg is jó kezekbe kerülnek majd. —Az új helyen változott-e a rendelési idő? — Délelőtt 7 óra 30 perctől 11 óráig, délután pedig egy órát dolgozunk. A hangsúlyt a délelőtti rendelésre helyeztem, ekkor alapos kivizsgálásokra is jut idő. Tudunk EKG- vizsgálatokat végezni, felszereljük a mini labort, de szeretAz új orvosi rendelő fotó: kovács Erzsébet
