Békés Megyei Hírlap, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-06 / 236. szám
1992. október 6., kedd g (3 M;, f . . 1/ /i v g/j ■■aradi KÖZÉLETI HETILAP ■ % RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Kálvária a halál után A 13 vértanú földi maradványainak sorsáról egy aradi helytörténész iratgyűjteménye alapján Az aradi tizenhárom a vérbíróság előszobájában (olajfestmény) Ficzay Dénes (1921—1985) szorgalmas és avatott kutatója volt kedves városa emlékeinek, s évtizedekig gyűjtögetett minden írott dokumentumot, ami Araddal és történetével kapcsolatos. Közölt is belőlük — lehetőség szerint — főleg az irodalmi vonatkozásúak- ból, mert bizony a történelmi illetőségű közlések erős tilalom alá estek, ha nem feleltek meg a hivatalos elvárásoknak. Gyűjtő és rendszerező munkájában nagy segítségére voltak tanítványai, hiszen majdnem negyven esztendeig dolgozott magyartanárként ugyanabban a gimnáziumban, amely egyébként a tanügyi reformig a katolikus egyház tulajdona volt. Hagyatékában számos, eddig nem közölt tanulmány, föl nem használt kézirat található, olyan érdekes és közérdekű adatokkal, amelyek hasznára válhatnak a kutatóknak, de a nagyközönség érdeklődését is méltán kelthetik fel. Ezek között találtam egy nagy gonddal összeállított újságcikk- és jegyzőkönyvmásolat-gyűjteményt A vértanúk sírja címmel. A száz gépelt oldalt kitevő dokumentum- gyűjteményt folytatni kívántam, mert egy külön iratcsomóban, a címlapnak szánt papírra a következőket gépelte a szerző: A vértanúk sírja—cikkek, adatok, feljegyzések. Összegyűjtötte Ficzay Dénes, II. kötet, Arad, 1962 (kézirat). Sajnos, az iratcsomó hiányos, a gyűjtemény második fele torzóban maradt, de pontos bibliográfiáját közli a vértanúirodalom minden vonatkozásának. Ugyanakkor Kara Győző tanár, az egykori ásatások vezetője birtokában volt cikk- gyűjtemény bibliográfiáját is tartalmazza. Hogy Ficzay Dénes miért nem fejezte be gyűjtőmunkáját talán annak is tulajdonítható, hogy behatóbban kezdtek iránta érdeklődni a biztonsági szervek, s ennek hatására egész hely- és irodalomtörténeti munkásságában egy soha be nem pótolható törés állott be. Levelezése is megszakadt, egészsége is megtört, s csak nehezen, a hetvenes években folytatta kutatásait. Befejezetlenül maradt doktori disszertációja is. S most következzék néhány olyan cikk- és jegyzőkönyvrészlet a gyűjteményből, amely kevésbé ismert tényeket tartalmaz a tizenhárom vértanú földi maradványainak hányattatásairól, a sajtóvisszhangról, amely ezt kísérte. Pro és kontra 1932-ben Először néhány sor az Erdélyi Hírlap (Arad) 1933. szeptember 20-ai cikkéből: „Vissza kell adni a csontokat a földnek, amely nyolc évtizedig magába zárta azokat... Ez ellen nem lehet kifogása a román államnak vagy nemzeti érzékenységnek sem, hiszen minden népnek legszentebb szentsége a szabadsága.” A vezércikk valószínűleg a helyi román lap, a Stirea (A hír) 1932-es cikksorozatára céloz, amelyben többek között ilyen kitételek is elhangzottak: „A magyar párt propagandahadjárata”, „Fájó szívvel kell megállapítanunk, hogy a polgármesteri hivatal megengedte az ásatásokat, hiszen semmi megalapozott ok nem áll mögötte”. (Stirea, 1932. május 19., május 28.) Ugyanezen a véleményen volt a Dimineata (A reggel) című helyi lap is, amikor ezt írta: „Megtalálták az egyik magyar »vértanú« csontvázát, azok közül egyet, akik részt vettek az osztrák- és románellenes felkelésben.” Végül is a kedélyek lecsillapodtak és Kara Győző tanár 1932. október 6-ai rádióelőadásában a következőket mondotta: „Lelkem ott lebeg az aradi vár sáncai között elterülő, kopár dombokkal barázdált földön. Az a három lépésnyi hosszúságú, tizenkét lépésnyi szélességű kis terület minden magyar ember előtt szentély, lakjék a világ akármelyik táján.” A csontok azonosítása után is tovább folyt a vita, különösen egy Nestor Covaciu nevezetű történész vetette fel a kételkedés lehetőségét a Hotarul (Határ) című aradi lap 1933. október 6-ai, 9-ei és 11-ei számaiban, amikor jóhiszemű tévedésnek nevezte a vesztőhelyi ásatások eredményeit, mondván: „a befejezett ásatások mindössze néhány szétszórt csontdarabot produkáltak, amiből minden kétséget kizáró módon arra lehet következtetni, hogy a bitófán kivégzett kilenc tábornok igazi temetkezési helyére találtak”. Ehhez még hozzátette: „Erősen hajlok ama feltevés felé, hogy tulajdonképpen régebbi korok halottainak vagy régebbi harcok áldozatainak temetkezési helyét tárták fel az ásatások.” A botanikus nyilatkozik Bérczy Lajos tanár az Erdélyi Hírlapban (1933. október 13.) kellő bizonyítékot szolgáltat a leletek valódiságáról. Govaciu tanár, aki régészettel foglalkozott, kétségbe vonta a sírokban maradt bitófadarabok hitelességét, mondván, hogy nem hasonlítanak a múzeumban őrzött és kiállított darabokhoz. Természetesen erre volt bizonyítási lehetőség, ahogy azt Hollendonner Ferenc Az aradi vértanúk xilotó- miai vizsgálata című cikkében megírta igazolva, hogy a múzeumi darabok lucfenyőből valók, de az ásatáskor ilyen fajta fát nem találtak, az viszont bizonyos, hogy a gerendamaradványok között csak tölgy- és jegenyefenyő-ma- radványokat találtak. Megjegyzendő, hogy a bizonyítási anyagot Schwitzer József (ugyancsak aradi tanár) szerezte be a helyszínről. Mivel az obeliszk sokkal távolabb volt a helyszíntől, dr. Barabás Béla (a román szenátus tagja), aki a legtöbbet tett annak idején a helyszín megtalálásáért, elismerte, hogy téves adatok alapján állították fel az emlékoszlopot és a valódi helyszín az, amit az árvíz után tártak fel. (Erdélyi Hírlap, 1933. október 6.) „Ha egyszer çn magam is elismerem, hogy a vértanúk eltemetési helye alapos tanulmányozás után lett felfedezve, ha én magam is meghajlok az előterjesztett biEzt a jegyzőkönyvet három példányban készítettük.” A fülkebontási engedély nem késett, mert ugyanezen esztendő szeptemberében már erről és az exhumálásról számol be ajegyzőkönyv: „Felvetetett ma, 1956. szeptember 5-én a következő jelenlévők előtt: Pataky Sándor, Barthel Ernő, akik életben maradtak az 1932-es ásatási bizottságból. Hujer Pál szobafestő, aki befalazta a fülkét, Surányi Ladislau orvos, Zala Adalbert igazgató, Glück Jenő és Döner Egon főmuzeográfu- sok, az Aradi Tartományi Múzeumtól. Jelen voltak még a múzeum következő munkatársai: Baranyai Ferenc, Girau- schek Adalbert és Goro Gavril. A temető gondnokságának részéről jelen volt Bosneac Mihai. A bizottság felmutatta a gondnoknak az aradi néptanács 19.032/1956. számú rendeletét, amelyben előírja a fülke kinyitását, s a földi maradványok és esetleges tárgyak kiemelését. ...A fal egyetlen téglasorból állott, 10 centiméter vastag volt, s cementtel bevakolva... Ezután következik a kibontás, a ládák megtalálása, és a maradványok számbavétele, mondhatni leltározása. Megemlítik, hogy a csontok mellett fogakra, valamint bitómaradványokra, pénzdarabokra, egy ép, rozsdás kampósszegre és néhány szegmaradványra bukkantak. A jegyzőkönyv azzal fejeződik be, hogy minden tárgyat gondosan bepakoltak és a múzeumba szállítottak. Ezen kívül érdekes újságcikk tanúskodik a történtekről (Vörös Lobogó, Arad, 1956. okt. 6.). Ezt írja az azóta elhunyt Messer Sándor: „A leleteket a bal oldali, legalsó rekeszbe falazták be és a munkát annak idején Hujer Pál végezte. Glück Jenő főmuzeológus, akinek a figyelme az azonosítási eljárásban midenre kiterjedt, megkérdezte Hujer Páltól: „Ráismer a munkájára?” „Igen” — felelte az. A ládákban talált tárgyakról ezt írja: „Bitófák oszlopai kerülnek elő. Feketére korhadt darabok, amelyekkel a bitófák oszlopait erősítették. Csontok és pénzdarabok között néhány fogat találnak. Teljes épségben egy nagy, rozsdamarta kampósszeg kerül elő, amelyre az áldozatot akasztották. Újabb bitófacsonkok, majd kampósszegek. Egy széttört bilincs elrozsdásodott darabjait helyezik dobozba. Ezt valamelyik pribék üthette le az egyik tábornok lábáról vagy kezéről...” Pataky Sándor, Barthel Ernő és Hujer Pál még jegyzőkönyvbe mondták, hogy felismerték azokat a leleteket, amelyeket 1932-ben a vesztőhelyen találtak. Egy eddig nem ismert nyilatkozat Most visszamegyek néhány napot az eseményekkel, mert 1956. szeptember 20-án az Arad Megyei Múzeumban három tanú előtt Barthel Ernő nyilatkozatot írt alá, amely többek között ezt tartalmazza: „Az első csontvázat ő találta Vértanúereklyék és az aradi hóhér eszközei zonyítékok előtt, akkor mindenkinek el kell hinnie, hogy a felszínre hozott, kiásott csontok csakugyan az 1849. október 6-án kötél által kivégzett tábornokok csontmaradványai. El kell ismernem, hogy az az emlékdomb — rajta a gránitoszloppal — tévesen lett oda állítva, ahol most van. Csak a terület ugyanaz, de jóval közelebb a várhoz történt a kivégzés, ott, ahol a csontokat kiásták.” „Nem nyugodhatnak” A történet többi része ismerős. A csontok végül is ládákba rendezve, szinte titokban, az aradi Felsőtemető egyik kriptájába kerültek. Nem tették őket mauzóleumba (bár a mostani kultúrpalota épülete eredetileg annak készült). És jött a háború, s utána csönd. De már szabad volt kimenni az emlékdombhoz, és emlékezni is lehetett. Aztán 1956-ban állami érdeklődés középpontjába kerültek a hamvak, a maradványok, s megtörtént azok kivétele a Steiner család kriptájából, ahová még Hujer Pál szobafestő falazta be őket Kara Győző tanár úr jelenlétében. Az 1956-ban történtekről készült jegyzőkönyvek másolatai szintén értékes részét képviselik a gyűjteménynek. Az első jegyzőkönyv 1956. március 18-án készült, aláírói közül még ketten tanúsíthatják a tényeket. „Jegyzőkönyv, amely felvétetett ma, 1956. március 18- án az aradi Eternitatea (Felsőtemető) temetőben. Annak érdekében, hogy informálódjunk a forradalmár tábornokok földi maradványairól, az alábbiakból álló bizottság: Glück Jenő főmuzeológus, Baranyi Ferenc restaurátor, Barthel Ernő szakértő, Pataky Sándor szakértő megállapította a következőket (velünk jött Bradean loan temetőpásztor is): 1. A 24-es számú kripta elhagyott (gondozatlan), s a kulcsát nem lehet fellelni, mert a Steiner család kihalt. 2. A kriptában összevetettük a helyszínt Barthel E. vázlatával, valamint Kara Győző tanácsaival. Megállapítottuk, hogy a helyszín megfelel a vázlat és az értesülés adatainak. A befalazott fülke alul, a bejárati ajtótól jobbra áll. 3. Ugyanakkor láttuk Vé- csey tábornok állítólagos koporsóját is. 4. Véleményünk szerint a befalazott fülkét ki kell nyitni, hogy megállapítsuk, ott vannak-e a keresett maradványok.
