Békés Megyei Hírlap, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-06 / 236. szám
g fógng O UtÉKÉS MEGYEI HtRLAP 1992. október 6., kedd Oláh Gyula Október 6-a 1849-ben Aradon Négy aradi vértanú agyonlövése (olajfestmény) meg, s azután szólt Kara tanár úrnak, s így kezdődtek meg a szakszerű ásatások. Barthel onnan gondolta, hogy a vértanúk csontjai lehetnek, mert a nagynénjének férje állította fel a bitókat, s mindig azt a helyet mutatta, ahol később az árvíz áttörte a gátat, és ahol az 1932- es ásatások döntő bizonyítékokat szolgáltattak a kivégzés helyét illetően. Édesapja szólt erről 1911-ben Barabás Bélának, de az akkor nem adott hitelt az értesülésnek.” Ezután a jegyzőkönyv a következőket tartalmazza: „Miután Kara tanár megkezdte az ásatásokat, a talált maradványok egy nagy kosárban az én házamba kerültek megőrzésre, mivel nagyon közel laktam a helyszínhez. Az ásatások alatt kíváncsiak ezrei jöttek a munkálatok megtekintésére és bizony a megtalált csontok közül nem egy kézen-közön el is tűnt. Ezért éjszaka is őriztük őket bent a házban, nehogy valakinek eszébe jusson betöréssel szerezni ereklyét. A maradványok 10—12 napig voltak nálunk, utána Kara tanár úr elszállította őket saját pincéjébe. Amikor tőlünk elvitték a leleteket, a következőképpen néztek ki: Aulich Lajos csontjai külön kosárban voltak, Nagy-Sándor József csontjait egy kartondobozba helyezték, de a koponyát földdel együtt külön csomagolták, mert félő volt, hogy kibontva szétporlad. A bitófamaradványok külön-külön egy-egy darab deszkára voltak kötözve dróttal és feliratozva, hogy kinek a sírgödrében találták.” A sziguranca kíváncsi „Annyit mondhatok még, hogy 1932 októberében — a pontos dátumra nem emlékszem — eljött hozzám Kara tanár úr és közölte, hogy az ügyészség el akarja kobozni az ásatások relikviáit, ezért ő el fogja helyezni őket a Felsőtemető 24-es sírboltjában, amely a Steiner család tulajdona. Élhatároztuk, hogy másnap együtt végezzük el a maradványok elhelyezését. Nem tudtam részt venni a szállításban, mert reggel fél hétkor bevittek a szigurancára (államrendőrség). Itt kihallgattak arról, hogyan folytak az ásatások, és meg akarták tudni, hol vannak a relikviák. Nagyon megvertek, kiütötték két fogamat is, de tőlem nem tudták megszerezni a megfelelő információt. Csak fél négy felé engedtek ki, és én egyenesen a temetőbe siettem, ahol Kara tanár társaságában Hujár Pál éppen az utolsó sor téglát falazta a fülkébe. Felvázoltam a közvetlen környezetet, s 1956- ban a vázlatról az aradi múzeumban fotókópiát készítettek.” Újabb lelet? A jegyzőkönyv tartalmaz még egy — eddig nem ismertetett —tényt, de hagyjuk beszélni a tanúként nyilatkozó Barthel Ernőt: „Az 1932-es ásatások nem fejeződtek be teljesen, mert az egyik kerttulajdonos nem engedte meg a »birtokháborítást«. Kara tanárnak is meggyőződése volt, hogy ott még találhatóak maradványok. Ezt a feltevést igazolja a következő esemény is, amely a vesztőhelyen történt néhány évvel ezelőtt (a jegyzőkönyv 1956-os). Egyik napon a házam irányába tartottam, s elhaladtam a bizonyos kert mellett. Láttam, hogy egy korhadt fát ástak ki. A kiásott földcsomón egy koponyatetőt találtam, amit magamhoz vettem. Mivel nem volt lehetőségem kutatni, nem tudom, hogy ott találtak-e más csontokat is. A lelettel felutaztam Kara tanárhoz (feltehetően Kolozsvárra — a szerző megjegyzése), aki szerint a koponyatető a feltáratlan sírból szármázik, s ezek szerint Pöltenberg Ernő földi maradványi közé tartozik. Ezt írásba is igazolta, s én mindkét bizonyítékot 1956 után átadtam az aradi múzeumnak. A jegyzőkönyv tanúi: Zala Béla igazgató, valamint Glück Jenő és Barahyai Ferenc. (A másolatot Ficzay Dénes a múzeum gyűjteményéből készítette.) (A 13 tábornok problémái.) Ugyaninnen származik az a nyilatkozat, amelyet ugyancsak 1956-ban Pataky Sándor festőművész-rajztanár, az ásatások szorgalmas jegyzője és rajzolója adott az 1932-es Barabás nyilatkozattal kapcsolatosan.” A kilenc, bitófán kivégzett tábornok vesztőhelyén történt kutatások utolsó napján dr. Barabás Béla, aradi ország- gyűlési képviselő, ügyvéd, aki tudvalevőleg az obeliszk helyének kultuszát képviselte, megjelent Kara Győző tanár kíséretében, és ott együttesen lefényképeztette magát a kutatott terület közepén. Ekkor a következő kijelentést tette: „Én, dr. Barabás Béla kijelentem, hogy a kivégzés e helyen- történt, s ha én mondom ezt, mindeki elhiheti.” E kijelentés az ő részéről döntő igazolásul szolgált a hely hitelességére, és annak is volt szánva. Jómagam szetn- és fültanúja voltam a jelenetnek, ami az újságban is megjelent. A többi jelenlévőre nem emlékszem, leginkább diákgyerekek voltak. Arad, 1956. október 5. Pataky Sándor festőművész, mint a kutatás egyik résztvevője. Előttünk: Rusu Géza, Zetiu Petru.” S ezzel újra ad acta került minden, ott nyugodtak a tábornokok a kultúrpalota pincéjében (a sors iróniája). Leltári hiány vagy az emlékgyűjtó'k is éberek A vesztőhelyen még egy leszúrt fadarab sem emlékeztet a kivégzés valódi helyére, sőt még az 1974-es hivatalos temetés helye is az obeliszk alatti kripta. Most már ott nyugszanak, talán kicsit megfogyatkozva a megmaradt csontokban, hiszen erről szól egy nagyon izgalmas anatómiai jegyzőkönyv, amelyet 1962- ben bizonyos dr. Bálint Jenő vett fel négy vértanú földi maradványairól (Lázár, Vécsey, Aulich, Schweidel). A csontfogyatkozást mi sem bizonyítja jobban, mint a két jegyzőkönyv, az 1913-as és az 1962- es összehasonlítása. Csak számszerűleg nézve: például Schweidel József maradványainak összege 230 (kettőszázharminc) darab csont, s ez a leltár az akkori idők legnagyobb magyar antropológusa, Bartucz Lajos jelenlétében készült, 1913. október 23-án. Dr. Bálint Jenő leltára viszont már csak arról szól a jegyzőkönyv utolsó sorában, hogy „...a leírtak alapján összesen 155 darab ép vagy törött csont van megőrizve”. Tehát 59 év alatt 85 darab tűnt el, két háború sodrában nem elképzelhetetlen. Tehát épp idejében történt a legutolsó (valóban legutolsó...) temetés, de az utókor mindmáig adós maradt a valódi vesztőhely megjelölésével és még ki tudja mi mindennel, amire még nem derített fényt az irattárak és magángyűjtemények mélye. Pávai Gyula Oláh Gyula irodalommal is foglalkozó orvos volt, aki tizenhárom esztendős korában látta a kivégzett tábornokokat a vesztőhelyen. Visszaemlékezéseit többször is megírta, legjobban a Magyarország 1903. október 6-ai számában. Mi ezt a szöveget közöljük. Dies irae. Borzasztó nap. Az 1849-i október 6-a minden emberséges ember mély gyászának napja volt Aradon. (...) Én Aradon laktam, tizenháron éves fiú voltam már akkor. Megmaradt az emlékezetemben. Mintha most is látnám a kilenc tábornokot egy sorban a bitófán függeni, és a négy agyonlőtt vértanút az aradi vár sáncában holtan feküdni. Emlékezetem visszaszáll azokra a messze időkre, és ma annak a gyászos napnak az évfordulóján elmondom azokat, amiket abban az időben láttam. ♦ ♦♦ Néhány nappal a világosi fegyverletétel után, a délutáni órákban hosszú kocsisor vonult végig Arad főutcáján, a hintók hátulja föl volt húzva, és mindeniknek a hátsó ülésén egy osztrák tisztás egy még öregebb űr ült, az első ülésen pedig, és a bakon a kocsis mellett egy-egy cserepár ült feltűzött szuronyú puskával. A hintókba úgynevezett előfogati lovak voltak fogva, s a hintókat tulajdonosaik, egyszerű földmíves emberek hajtották. A város lakossága hamar felismerte ezt a menetet, és mivel az elvonulás délután öt-hat óra között volt, tehát akkor, amidőn az utcákon a legtöbben jártak, a kocsisor mellett két oldalról egész utcahosszat sok néző gyűlt össze. (...) A főtér közepén, az akkori Forray-, most Nádasdy-féle házban volt szállva a félszemű Schlik osztrák tábornok, akinek ablakai alatt minden délután egy katonazenekar térzenét tartott. Akkor is ilyen térzene harsogott a Forray-ház előtt, és amint a hosszú kocsisor ott elvonult, a nyitott ablakok megteltek , osztrák főtisztekkel. Azokat a térzenéket tisztességes polgárok nem hallgatták, hanem csak az utcán járkáló osztrák tisztek lézengtek a zene körül. Midőn a menetet észrevették, ezek is odamentek a közönség közé. Egész a város széléig a polgárság két sora között vonultak el azok a kocsik, és a polgárok komoran, szótlanul nézték, amint a fegyveres hatalom a kiváló derék férfiakat az aradi várba bekísértette. Ez a világosi fegyverletétel után jó néhány nappal volt, akkor, midőn az aradi vár is kapitulált, és az osztrákok azt a várat berendezték egy nagy börtönné, hová azután is folyvást hordták a honvédség legkiválóbb hőseit. (...) Sok vádlott volt, a tárgyalások hosszan tartottak, és bármilyen titokban, elzárkózva végezték is dolgaikat, időnként jöttek általánosságban tartott hírek a város lakosai közé. A tisztek legnagyobb része a polgárságnál volt elszállásolva, azok útján nyert némi értesülést a várban történő eseményekről. Beszéltek tömeges kivégzésekről, beszéltek fogva lévő tisztek megtizedeléséről, hogy sorbaállítják őket, és minden tizediket agyonlövik, a többit pedig elhurcolják örökös rabságra Olmützbe, Josefstadtba, Kufsteinba. És aminő őrült ember volt Hay- nau, valószínű, hogy ez mind megfordult a gondolatában, és egy meghibbant agyvelő perverz észjárással élvezte a gondolatot, hogy milyen nagyszerű lenne egy ilyen világraszóló gazságot elkövetni! (...) Október 6-án reggel még nyolc óra előtt jött atyámhoz egy barátja, Brünek Károly előkelő aradi polgár és vármegyei főbb hivatalnok. O hozta a rémhírt, hogy a kora reggeli órákban kivégeztek sok honvéd főtisztet, közöttük Damjanich tábornokot is. A kivégzettek számát még nem tudták. Az aradiak különösen érdeklődtek Damjanich sorsa iránt, ő a szabadságharc előtt hosszú éveken keresztül Aradon volt verbung-parancs- nok, ott mindenkivel ismerős, az értelmiséggel baráti viszonyban élt. Es midőn a sors úgy hozta, hogy Damjanich 1848 májusában elment Aradról, mint őrnagy, mint a harmadik zászlóalj parancsnoka, és nyolc hónap elteltével, 1849 februárjának első napjaiban, mint a szabadság- harc egyik legvitézebb tábornoka Aradon keresztül vezette fel Bánátból diadalmas seregét. így az általános szeretet és tisztelet rajongó bámulattá, hódolattá fokozódott. A rémhír könnyeket fakasztott minden igaz ember szemében, és mint a búcsújárás indult meg a város lakossága a borzasztó eset színhelyére, a vesztőhely fel. (...) Mintegy húsz lépésnyire tőlük katonák állottak egymástól két-három ölnyire, s a közönséget nem engedték közelebb. Minden bitófa előtt katonák egy-egy gödröt ástak. Az áldozatokat így egész közelről jól lehetett látni. Lei- ningent kivéve, mindannyian polgári ruhában voltak. Hosszú fekete kabát és pantalló volt valamennyien, Lei- ningenen honvédtábomoki egyenruha. Arcuk nem volt letakarva. Egyiknek az arcán sem látszott félelemnek, kétségbeesésnek nyoma. Lehajtott fejjel mindnyájan úgy tűntek fel, mint mikor komoly férfiak mélyen gondolkoznak. A Golgotával szemben, attól mintegy párszáz lépésnyire egy, a lápost átfogó nagy szárazhíd volt, annak lába mellett két gyászba öltözött hölgy keservesen sírt. Senki sem mert feléjük közeledni, senki sem merte szent fájdalmukat megzavarni, mert ott nem bámuló tömeg, hanem gyászoló közönség volt. (...) „...a magyar nemzet egyedüli feladata, bármi méltatlanságot és polgáriasság elleni tényt követtek légyen is ellene, hasonló mértékkel vissza nem fizetni, mert ezt sem históriai nevezetessége, sem világszerte ismeretes becsületes jelleme meg nem engedi. Feladatásunk nem hódítás, feladatásunk kibékítés, és meggyőzni mindenkitarról, hogy e honnak jövője és mindene uniótörvénynek szilárdításában rejlik Beöthy Ödön erdélyi KORMÁNYBIZTOS 1849. JANUÁR 6-ÁN KELT FELHÍVÁSÁBÓL Az ítélethirdetés után Ahogy gondoltam! Halálra ítélve lőpor és golyó által. Mindezt előre láttam, s ezért a legkevésbé sem lepett meg. — Itt ülök tehát a kinyitott szobában, egy tizedes és négy ember őrködik mellettem, társaságom tehát van — felhasználom az időt, mielőtt a kíváncsiak megbámulnának, hogy rendbeszedjem a dolgaimat; megírtam a végrendeletemet, még egy nyilatkozatot és az elszámolásomat, mindezt két tanúval alá is írtam. Rögtön ezután eljött hozzám kedves Berti fiam és Csunkó, mert már eljutott hozzájuk kivégzésünk híre. Mivel csak egyesével eresztették be őket, Bertit visszaküldtem, s először Csunkót fogadtam. — Adalbert fiamat minden dologról kellőképpen tájékoztattam és ha a bölcs gondviselésnek úgy tetszik, hogy kiszólítson ebből a világból, minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. — Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék. — Haynau tehát megerősítette ítéletünket. — Isten fizessen meg neki érte. Egy fiatal minorita papot küldtek hozzám, aki igazán értelmes ember és érdemdús pap; megbízták, hogy holnap reggel jöjjön el hozzám és lásson el a szentségekkel. Valóban ne adnának kegyelmet nekünk? Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának. Adalbert fiam egész délután nálam volt, és ez a látvány elszomorít; a kedves, derék fiú adta át nekem szeretteim, drágáim utolsó szíves üzenetét. Zárom ezeket a sorokat, és remélem, hogy október 6-án örvendetesebb érzésekről számolhatok majd be. Ezt a három ív papírt, amelyen hűségesen megírtam aradi fogságomat, adják át feleségemnek, Domicának, ha bele nem pusztul bánatába. Schweidel József
