Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
1989. július 8., Szombat TALLÓZÓ 'köROSTÁJ Bíró Zoltán: elsősorban tanárnak tartom magam Információ - élni és visszaélni — A Magyar Demokrata Fórum emlékezetes lakitelki tanácskozását annak idején Pozsgay jelenléte is felértékelte. ön vette rá, hogy elmenjen? — Többen, Csoóri Sándor, Csurka István, Für Lajos, Fekete Gyula, Lezsák Sándor és én kerestük meg. Pozsgay gondolkodott, de egy beszélgetés elég volt, hogy elvállalja. Megjegyzem: vendégként Romány Pált és Gajdócsi Istvánt is meghívtuk. Romány ezt más irányú elfoglaltságára való hivatkozással lemondta, de Gajdócsi, ha jól emlékszem, az egész délutánt végigülte. — ön igazából akkor vált széles körben ismertté, amikor több mint két évtizedes MSZMP-tagság után kizárták a pártból. Nem gondolja, hogy végső soron köszönettel tartozik a „nagytakarítást” végzőknek? — Nem hiszem, hogy ezt meg kellene köszönnöm, mert ezt a negatívhős- szerepet nem kívántam magamnak, s ha elszámolok magammal, a kizárást nem is tekintem értéknek. Ami viszont érték, az az MDF életre hívása. Az is igaz persze, hogy a kizárás éppen emiatt történt... (Lindner András—Horváth Zoltán; Heti Világgazdaság) Merre tart ... Az információ a magyar társadalomban és nyilvánosságban a hagyományos fórumokon keresztül még krónikusan kevés, de ugyanakkor már fenyegető, hogy az új formákon és szervezeteken keresztül nyomasztóan sok is. Magunk sohasem jutottunk el a hagyományos adatvédelmi jog törvényes szabályozásához, mint a civil társadalom önvédelméhez a „magánszférához való jog” formájában. Ez még egy demokratizálási folyamat részeként előttünk van, de az információs társadalomban részlegesen belesodródva, már ki is vagyunk szolgáltatva a különböző intézmények rólunk gyűjtött és összegzett információinak, lés azok — legalábbis az állami intézmények közötti — „nyilvánosságának”. Ezt az új veszélyt érzékelteti Sólyom László fejtegetése az „információs önrendelkezési jog” szükségességéről, ami azt mutatja, hogy az adatokhoz való hozzáférés joga sem lehet korlátlan, se magánszemélyek, se intézmények számára, sőt. a sajtó számára sem. A demokratikus nyilvánosságnak ön- korlátozásra és önszabályozásra is szüksége van, mégpedig mindig a megfelelő társadalmi-technikai szinten, akkor is, ha most még „információ hiányában nem tudjuk, hogy mekkora az információs hatalom és kiszolgáltatottságunk”. A jéghegy csúcsaként azt már tudja a közvélemény, hogy a személyi számunkra ráaggatott információkkal intézmények élhetnek és visszaélhetnek, de potenciálisan már cégek és magánszemélyek is. A demokratikus nyilvánosság határai kijelölése végett szükség van tehát mielőbb információs törvényre is, amely alapelvként kell kimondja az információszabadságot, és kötelezi az államigazgatási szerveket, hogy a birtokukban levő közérdekű információkat mindenki számára tegyék hozzáférhetővé, de az állampolgárok védelmében szigorúan vonják meg „a nyilvánosság és titkosság tényleges határvonalát”. A demokratikus nyilvánosság felé csak az információs rend szabályozásával lehet előrelépni, mert „Az áttekinthetetlenül hagyott információs helyzettel olyan észrevétlenül fogy el a szabadság, ahogy a tiszta víz és a levegő elfogyott”. (Ágh Attila; Kritika) Herceg Esterházy — „a focista — Ön — amellett, hogy aktivan politizál, lapot szerkeszt, oktat — újabban állítólag üzletemberként is színre lép. Mi ez, személyes ambíció? (Akihez a kérdések szólnak: Biró Zoltán, a Magyar Demokrata Fórum ügyvezető elnöke. — A szerk.) — A mai magyar közélet nem engedi meg, hogy az ember egyetlen dologgal foglalkozzon. Bár vallom, hogy ma szükség van a sokoldalúságra, helyzetemet mégis kényszerszituációnak érzem. — A felsorolt elfoglaltságok közül mégis mi áll egyéniségéhez legközelebb? — Elsősorban tanárnak tartom magam. Igazából ugyanis csak a katedra ad nyugodt perceket. Bár kétségtelen, életemben a politika, az irodalom mindig is összefonódott. Ügy fogalmazhatnák, hogy talán ez számomra az eleve elrendelt állapot. — Éveken át ugyanazon falak között dolgozott, mint Pozsgay Imre. Befolyásolta-e ez az ön gondolkodásmódját? — Azt mondanám, hogy valószínűleg kölcsönösen hatottunk egymásra. Mindkettőnk gondolkodása csiszolódott ezáltal. ... Az MSZMP most azt tartotta lényegesnek, hogy ne szétziláltan, a szakadás és a meghasonlás árnyékában vegyen részt ebben a történelmi vállalkozásban. Amíg nem állnak rendelkezésünkre részletesebb adatok, újabb elemek, azt kell hinnünk, ez sikerült is neki. Mert hiszen mi történt? Lehet, a „négyes fogat”, az új elnökség létrehozását, a politikai intézőbizottság megteremtését pusztán szervezeti lépésnek is tekinteni a kongresszus előkészítésében és a választások hangulati megelőlegezésében, de csak a vak nem láthatja, hogy itt lényeges változás történt. E két szerv megteremtésével az MSZMP szakított a merev sztálini struktúrával, az eddig kötelezőnek elismert sablonokkal, és kialakította azokat a kereteket, amelyek közelebb viszik ebben is a többi európai jellegű párthoz. Ez a szertartások elvetését is jelenti, az irányítás csakugyan operatívabb lehet, de mindenekelőtt mozgékonyabb, gyakorlatibb, alkalmazkodva ahhoz a versenyhelyzethez, amely a többpártrendszerben életfontosságú. Magától értetődő, amit egyébként a legérdekelteb- bek hangsúlyoztak is, hogy az új szervezeti fölállás politikai kompromisszumokat igényelt. Nem megalkuvást, — fejtette ki Pozsgay Imre —, hanem nagyon tartalmas kompromisszumot. Tartalmasat annyiban, miként azt az első nemzetközi reagálások is tükrözik, hogy egyértelműen a reformpárti erők kerülnek fölénybe, mind az elnökségben, mind politikai intézőbizottságban. Lesznek nyilván, akikben netán csalódást kelt a főtitkári poszt változatlansága. De ehhez két megjegyzés kívántatik. Az első nyomban az, hogy az MSZMP „első embere” Nyers Rezső lett, eki eddig is a higgadtságot, a megfontolt bölcsességet képviselte, és a párt képviseletében az első számú állami közjogi méltóság jelöltje Pozsgay Imre. A másik nem kevésbé fontos megállapítás: Grósz Károly a személyében nem csupán egy megbízást, egy hivatalt képvisel, hanem az MSZMP-n belül tagadhatatlanul egy fontos áramlatot, irányzatot is, amelyet mellőzni a pártszakadás veszélye nélkül nem lehet. És főképpen nélküle nem lehet eredményesen küzdeni a neosztálinizmus ellen, nevezzük akár centristának, akár mérsékelten reformistának ezt a Grósz- tábort. Marad végezetül talán a legdöntőbb kérdés. Az, ami a múlt hét végén történt a Jászai Mari téren, mennyiben belső pártügy csupán, . és mennyiben érinti az egész ország életét. Köztudott, hogy minden legitim politikai erő, beleértve az ellenzék mértékadó szervezeteit is, békés, viharoktól és tragédiáktól mentes átmenetet kíván, kulturált, európai változást. Ennek pedig az egyik alapvető föltétele az MSZMP-t méltán megillető hely biztosítása az egész közéletben, az irányok kijelölésében. Bármilyen paradoxonnak tűnjék is, csak így számolható föl a pártállam, alakítható ki az alkotmányos jogrend. (Várko- nyi Tibor: Magyar Nemzet) Meghalt a hajdanvolt legnagyobb magyar földbirtok egykori tulajdonosa, herceg Esterházy Pál. Ausztriában fekvő birtokai tetemes örökséget jelentenek — s talán nem csak az özvegy számára .. . . .. Az 1901-ben született Esterházy Pál, a történelmi múltú főnemesi család legnagyobb hitbizományának utolsó ura egyébként 19 éves korában, a „kommün után, Trianon idején vette át apjától az óriási birtok irányítását. A vagyon úgy is tekintélyes maradt, hogy a nyugat-magyarországi birtok érzékeny veszteségeket szenvedett. A föld egy része Csehszlovákiához került, a maradékot pedig a magyar— osztrák határ osztotta két részre. A jogi és államtudományi végzettségű mágnás a maga védelmében mindenesetre alaposan hasznosíthatta tanulmányait. Szűnni nem akaró pereinek is köszönhette, hogy a harmincas években az Esterházy-birtok osztrák oldalán már ismét 60 ezer hektárra, a magyar oldalon ennek a kétszeresére terjedt ki. A hallgatagnak, emberkerülőnek mondott herceg egyébként a főúri társaságnál jobban kedvelte a polgári környezetet. Valószínűleg úgy érezhette, ez bőven elegendő indok, hogy a háborút követően Magyarországon maradjon. Rosszul ítélte meg a helyzetet, 1948-ban devizabűntettért és az úgynevezett Mindszenty-összees- küvésben való részvételért 15 évi fogházra ítélték, ami. . . Az erkölcsi értékrend talpra állítása közben szédülünk, vaksin irtjuk morális gyomjainkat, erőnk lankadatlan — most mintha ezen a fronton válna divattá az aránytévesztés. A realitások józanabb mérlegelésének, az ügyek közötti differenciálásnak hiánygazdaságát szintén megsínyli a társadalom, erről azonban hallgatunk, mert úgy érezzük: ha szólnánk, önmagunkat vádolnánk vele. A tisztesség vegytiszta állapota valószínűleg csak laboratóriumi körülmények között teremthető meg, tömeges méretekben aligha fordul elő. Etikai hadjáratra ennek ellenére szükség van, bői 8 évet — ebből 3 évet magánzárkában — le is töltött. Közben — még a ma- gánzárkás időszakban — ugyan felajánlották neki: ha lemond osztrák birtokairól, szabadulhat, de nem fogadta el az „üzletet”. 1956-ban szabadult. Nyomban elhagyta Magyarországot, Svájcban települt le. Zürichi villájából irányította az osztrák „tartományra zsugorodott” birtokát kezelő alkalmazottait, akiktől minden héten írásos jelentést követelt... (Földváry Zsuzsa, Bécs; Heti Világgazdaság) *** Az Esterházy család egyik Nyugaton élő tagjától hallottuk a történetet: „Hazalátogatásomkor a határon a kiskatona mosolyogva adta vissza az útlevelem: „Esterházy .. . Esterházy . . ., de ismerős név .,. Csak nem a focista rokona?” A válasz igenlő lehetett, hisz a ma Magyarországon élő Esterházyak két leghíresebbiike: Péter és Márton ugyanabból az Esterházy-á,gból származik, mint a most elhunyt Pál — vagyis a fraknói ágból... ... A fraknói grófi ág leszármazottja, Móric egykori miniszterelnök fia, a Budapesten élő Mátyás (70) fordító, szerkesztő, akinek három fia él Budapesten: Péter (39), az író (két fia és két lánya van); György (38), egy fia és két lánya van; és Márton (33), a labdarúgó. Mihály fia (35) Bécsben él (két lánya és egy fia van) ... (Gudenus János József. Szentirmay László; Heti Világgazdaság) igazán ránk fér, csak ez ne váljon hajtóvadászattá, ne szolgáljuk vele némelyek hatalmi praktikáit, túlélési ambícióit, kicsinyes bosszúvágyát. Ha az elszámolás ösz- szemosódik a leszámolással, akkor úgyszintén fenyeget annak a veszélye, hogy áldozatokból válnak bűnösök, a jogosan elmarasztaltak pedig a védtelenül bűnhödöt- tek szerepében tetszelegnek. Egy régebbi gyakorlat hibájából még nem következik logikusan a másik szélsőség, mert azzal szintén eltakarjuk a lényeget: a meghaladni kívánt modell gyarlóságát .. . (Tamás Ervin; Nép- szabadság) a „négyes fogat”? a „ez ne váljon hajtóvadászattá” Hruscsov utasítására Habár Nagy Imrét budapesti bíróság ítélte el, vitathatatlan a mi bűnünk, az akkori vezetőnk, Hruscsov bűne. A nagy reformátor képtelen volt leküzdeni genetikai sztálinizmusát, és — utasítást adva Nagy Imre kivégzésére — azok kemény, despotikus politikáját folytatta, akik néhány évvel később őt is megdöntötték — állapítja meg a Moszkovsz- kije Novosztyi legújabb számában Nagy Imre temetése kapcsán írt esszéjében Jev- genyij Ambarcumov. A hetilap szerzője a temetés kapcsán felidézi az akkori éveket, s hangsúlyozza: „az 1956-os magyarországi események súlyos teherként nehezedtek nemzedékemre, amelyet a ,XX. kongresszus gyermekei’ néven szoktak emlegetni. Az az év a remények és a kiábrándulások, sőt, elkeseredések esztendeje volt. A sztálini bűncselekmények hruscsovi leleplezése mellett maga Hruscsov volt az, aki kezdeményezte az ideológiai elnyomást. Ott van az október 31-i nyilatkozat a szocialista országokkal való új kapcsolatokról, amelyek a be nem avatkozásra és a szuverenitás tiszteletére épülnének. E dokumentumban jó pár évvel kihirdetése előtt elvetették a ,Brezsnyev-doktrí- nnt’! És néhány nap múlva jött a budapesti beavatkozás, a felkelés elfojtása és Nagy Imre hitszegő elfogása.” Ambarcumov utal arra: ... „Meg vagyok győződve arról, hogy már a közeljövőben az egész igazságot kiderítik és kimondják Nagy Imre halálának körülményeiről, akárcsak a lengyel tisztek katyini haláláról —, mint ahogy a Szovjetunióban már régóta beszélnek Sztálin saját népe ellen elkövetett bűneiről, amelytől sokkal több áldozatot követelt, mint bármely más néptől . ..” (Népszava) Öngyilkosok Gyakori vendég a meghívott halál Miért lesz valaki öngyilkos? Sokféle oka lehet ennek, egyéniek és társadalmiak. Magyarország sajnos, vezet az öngyilkosságok listáján. Hazánkban 100 ezer lakosra 45-50 öngyilkosság jut, holott világviszonylatban a 20-25 számít még elfogadható aránynak. Különösen sokan végeznek magukkal Csongrád és Bács- Kiskun megyében, 100 ezer ember közül nyolcvanan. Ennek okáról beszélgettünk dr. Simon Attilával, a Szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem klinikai szociológusával. — ön csaknem 20 esztendeje foglalkozik ezzel a szomorú témával. Sikerült-e megfejtenie a titkot? — Legfeljebb közelebb jutnom hozzá. Sok esetben ugyanis a kívülálló számára megfejthetetlen, miért lett valaki öngyilkos. Nem ritka, hogy előtte néhány órával még jókedvűnek látszott, tréfálkozott, nevetett. Aztán hazament, s a kamrában, vagy a padláson kötelet kötött a nyakára. — Azért nyilván ilyenkor is van magyarázat. — Bizonyosan, csak nem feltétlenül az, amit mi kigondolunk. Vizsgálataink során — amelyeket elsősorban a Csongrád megyei Rúzsán és Öttömösön végeztünk — tanulmányoztuk a múltat és a jelent. — Mit sikerült megtudniuk? — Annyit mindenesetre igen, hogy nem véletlenül ilyen gyakori vendég a meghívott halál a homokon. Ott van mögötte a nép — legalábbis igen sokak — keserű, kilátástalan élete. A magány, a megalázottság, a szeretet hiánya... ... — Mit tehetünk? — Hogy mennyire mélyponton vagyunk, mutatja, hogy az öngyilkosság néha olyan, mint a pestis. Rúzsán történt, hogy délután egy férfi felakasztotta magát. Másnap, ugyanabban az utcában heten kötöttek hurkot a nyakukra, mind meghaltak. Elképzelhető, menynyire kimerültek ott a lelki tartalékok, ahol ez megtörténhetett. Az emberek ma rendkívül sérülékenyek, és a homoki falvakban, tanyákon különösen azok. Elég egy án nem gondolt rendelet, s már nem látnak más utat, csak a halált. Az elmúlt harminc év sokakat jómódba juttatott, mégis talajt vesztettek, boldogtalanok. Azt hiszem, a mélyből elindulni csak úgy tudunk, ha megpróbáljuk feloldani az emberek magányosságát, elszigeteltségét. Üjból meg kell szervezni a kisközösségeket, méghozzá maguknak a résztvevőknek, igényük szerint. Talán változik ez a kor, nem a talp- nyalóknak, hízelkedőknek kedvez ezután, hanem az egyenes embereknek. Az erőszak és a bürokrácia sötétsége helyett talán felragyog végre a szellem napvilága. Lesz ismét ember- központú iskola, a családokban és mindenütt szeretet, türelem, s talán odafigyelünk ismét egymásra. Hiszen sokszor nem is kéne más, csupán egy jó szó. Mert — ahogy a Bibliában áll: „Az idejében érkezett jó szó, olyan, mint ezüsttálcán az aranyalma.” (Dulai Sándor: Szabad Föld)
