Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
VcöröstAj EXKLUZÍV 1989. Július 8., szombat o A Mezőhegyesi Kendergyárban megállt az idő „Proletár vagyok. Mit szaporítsam a szót. Eddig ágról- szakadt módon éltem. De most lakást kaptam a dolgozók házépítő szövetkezetében”. (Majakovszkij) Nemcsak a neve, a története is hosszú, a Nagylaki Kenderfonó és Bútoralap- gyártó Vállalat Mezőhegyesi Gyárának. Még a megyében sem tartozik az ismertebb, gazdasági egységek közé. Ha történetesen a SZOT főtitkára, Nagy Sándor nem keresi fel a hét elején az üzemet, és ha ennek kapcsán nem hangzik el tudósítás a rádióban, továbbra is ismeretlen peremvidéki kisüzem lenne Ám a tudósítás^íakótel , után hírhedt es országos figyelmet kiváltó jelenséggé vált. Bevallom, magam sem jártam arra soha, így, amikor megkaptam a feladatot, hogy nézzek körbe a gyárban és környékén, nemcsak a kötelező kíváncsisággal indultam útnak. — Itt kell lennie valahol, az előbb nézte meg az uborkáját — mondja a fülke előtt üldögélő fiatalember. Mint felkiáltójel, mered a magasba a füst nélküli gyárkémény. Szomszédságában az irodának alig nevezhető épületen semmi felirat, amely rendeltetésére utalna. Sivár környék, a kis épület előtt néhány négyzetméter körülkerített udvaron szikrázó, színes virágok még sötétebbé teszik a kerítésen túli világot. Máladozó falak, megrokkant tetőszerkezetek, vakolatot nagyon régen látott fészerek. Ajtó, ablak, lakó nélküli lakások. Ez egy Azt mondják, amikor a főtitkár kiszállt a kocsiból és bement az épületek közé, földbe gyökerezett a lába. Nem tudta leplezni gondolatait, kifakadt : — Nem hittem volna, hogy Magyarországon még ilyen létezik. Ez egy lakótelep? Porolnak a kombájnok a mezőhegyesi határ búzatábláin. Bőséges termésre számítanak a mezőgazdasági üzemek. Amíg a szem ellát, aranysárga, meg sötétzöld a környék. E két szín uralja most a látóhatárt. A gabona, a kukorica, és cukorrépa, színei. A főútvonalról enyhe ívben hajlik a bekötőút, a kendergyár felé. Talán három-négy kilométerre szalad előttem a betoncsík, mígnem tiltó tábla állít meg. Nem sokkal arréb egy sorompó ágaskodik az ég felé. Balra kúpokba rakott kendertenger, jobbról portásfülke. — A telepvezetőt keresem, hol találom? A londoni tőzsdén jegyezték Az irodában Ungur Mi- hályné bérjegyzéket állít össze. A skála nem túl széles, 3—5000 forintig terjed. Férje a gyárvezető. Jó ismerője, legalábbis lexikálisán, a gyár történetének. Viszonylag fiatalember, bár, már 25 éve dolgozik itt. — Az 1860-as évek végén, tehát a kiegyezés után, a Mezőhegyesi Állami Ménesbirtokhoz tartozott ez is, mint a cukorgyár, meg minden. A környék földje kiváló, príma kender termett rajta, amiből tetemes mennyiséget kellett feldolgozni istrángoknak, kötőféknek, köteleknek, egyszóval olyanoknak, amiket az állattenyésztésben használnak. Persze, ebből a növényből is több termett, mint amit itt felhasználtak, így jutott belőle exportra is. A századfordulón még a londoni tőzsdén is jegyezték a mezőhegyesi kendert. Tudomásom szerint modernebb kendergyár még Európában sem volt. A gépek, a berendezések nagy részét is itt gyártották, Mezőhegyesen. 2-300 embernek adott időszakos munkát a gyár. A gépek mellett mégis a kézi munka dominált és persze nagyon sokat adtak a kiváló minőségre, ezért szinte korlátlan piaca volt az itteni gyártmányoknak. Évente 1200-1300 tonna kendert dolgoztak fel, most sem többet. A századforduló után, a TO-es, ’20-as években épültek ezek a lakások, hogy idekössék a munkásokat. Kiutálnak bennünket A cselédlakások 70 évvel később. Most. Ugyanolyanok. Mégha olyanok lennének, mint akkor, talán szó sem érné a „ház elejét”. De nyilvánvalóan akármilyen jól is építették meg, a hét évtized felettük sem múltéi nyomtalanul. Kiütött a falakon a salétrom, nemcsak kívül, belül is. Kicsi a konyha, alig valamivel nagyobb a szoba, ennyi a „lakás”. A sparhelt melletti asztalon csöpp, egyszemélyes lábosban nyugdíjas ebéd készül. Körömpörkölt (ez a legolcsóbb húsétel). A háziKendertenger Magyar neorealizmus gazdán nem látszik az elfutott, majd 80 év. — Több, mint fél évszázaddal ezelőtt, 1926-ban kerültem ide, szamarasnak. A kettes majorból jöttem, hogy szamárfogattal hordjam a tejet a dolgozóknak. Nem messze volt ide a tehenészet, s a hajnali fejésnél már ott kellett lenni. Még 16 éves sem voltam. Egy liter tej járt egy embernek, fél liter annak, akinek nem egész bére. Hogy mit kaptak itt a dolgozók? Sorolhatom, hiszen jól emlékszem rá. 12 mázsa búzát — amiből 2 mázsát levontak orvosra, gyógyszerre —, 4 mázsa árpát, 56 kiló szalonnát, 46 kiló sót, 80 fillér bért egy napra, de annak nagyon örültünk, ha túlórázni kellett, mert akkor egy órára 24 fillér ütötte a markunkat. Járt még 12 kvadrát kukorica, 2 kvadrát vetemény- föld, az embereknek egy pár csizma, a gyerekeknek egy pár bakancs, a nőknek egy pár cipő. De igencsak mindenki ki tudta fizetni az 5 pengőt is az egy kvadrát dinnyeföldért. Hogy el ne felejtsem, kaptunk még 6 méter ceig anyagot, ebből varrattuk a nadrágot. A majori tanító úrnak nem volt ekkora jövedelme. Akkor még megbecsülték a munkást ! Amikor kiépünk az ajtón, restelkedik a ház előtti gaztenger, és szemétkupacok miatt. — Itt hordtuk a pozdorját egész nap, de olyan volt ez a környék, mint az asztal, amelyen ebédhez terítenek. Igaz, a felügyelő végighúzott a korbáccsal a szemetelőkön. Most meg? A szomszédlakás ajtaja előtt egykedvű házaspár húzódik az árnyékba, mikor elmegyek mellettük, nem állják meg szó nélkül. Futótűzként terjedt el, újságíró jár a portán. Az asszony bizalmasan súgja: — Kiutálnak bennünket innen, mert szólni merünk, hogy csináljanak rendet a ház .környékén. Az uram cukros lett. Idegileg. Nem bírjuk itt soká, pedig nem vagyunk már fiatalok. Hasonlóan elkeseredett ifj. Köves Imréné. — A férjem, meg annak idején én is, a gyárban dolgoztunk. Az ember műszakban van, én meg gyeden, a hetedik gyerekkel. Nézzen be, egy szobában lakunk. Kértünk nagyobbat, a főnök azt mondta, mit gondolunk? Pedig van a telepen üres lakás bőven. Elmegyünk innen nemsokára. Hívnak bennünket Oroszlányba, a bányába. Lakást is ígértek. Engem meg igencsak leszázalékolnak. * * * A valamikori intézőépületben óvoda, 6-8 gyerek fekszik a lesötétített szobában. Itt van az orvosi rendelő is, a doktor úr hetenként egyszer jön ki. A másik oldalon üzlet, havi 270- 280 ezer forintos forgalommal. m* — Most kaptam az árut — szabódik a boltvezető. A tej, a hentesáru még a pulton. A kolbászt most veszi át. A mérleg egyik serpenyőjén az áru, a másikon úgy látszik, nincs elég súly, kilós csomagokban, só, vagy cukor. Megvan — sóhajtja megkönnyebbülve. — Nem tudtam lemérni, amikor hozták. Jó kis üzlet ez — mondja szinte kérdezés nélkül —, de már alig bírom a munkát, nagyon kéne egy kis pihenő. Nemsokára elmegyek két hét szabadságra. — És akkor? — Jön a mozgó bolt. Igaz, nem nagyon szeretik, megbízhatatlan. * * * A munkacsarnok tágas, sötét, poros és huzatos. A hosszú tiloló gépsort a bejárat felőli oldalán „etetik”. A műszakban mindössze egy férfi dolgozik, ő emeli a kévéket a gépre. Egy nő késsel vágja el a kéve ösz- szekötő kötelét, szétszórja a szálakat, és úgy engedi, hogy elnyelje a gép. A túlsó oldalon a hosszúszálú kender- kócot hordja ki a szerkezet, amelyet ugyancsak fiatal nő „szed” össze és helyezi rá a mérlegre. — Nem azért van ekkora por, mert nem jó az elszívó berendezés, hanem azért, mert nemrégiben hatalmas porvihar volt a környéken. Persze, hogy elöntötte a kendert is. A gépet kiszolgáló nők fáradtan mozognak, sem vidámság, sem bánat nem tükröződik arcukon. Monoton és meg nem fizetett munka jutott osztályrészükül. Igazi proletár asszonyok. Vajon, milyenek lehetnek otthon? — kérdezem magamban, és olyan válasz is érkezik a szürke agysejtekből, amit kár lenne ide leírni. Kísérőm, Ungur Mihály gyárvezető: — Ugye nem csoda, hogy nincs elég munkaerő? Kaptunk egy fonógépet, régóta áll itt, pedig nagy kereslet lenne a fonalakból, de hát nem kapunk rá embert. Kértünk nőket, még a tavasszal a kombináttól, 21-en jöttek ide, de napokon belül itthagyták az üzemet. Telefonhívás „fentről” Az szb-titkár, Ladányi La- josné, még mindig a főtitkári látogatás, meg a „fenti” telefonhívás hatása alatt áll. — Másnap, már kora- reggel hívtak bennünket és eléggé szemrehányóan kérdezték, miért nem szóltunk, 'hogy jön a főtitkár. Mi is csak néhány órával azelőtt tudtuk meg, másrészt meg mi van, ha szólunk? Változott volna itt valami? Mondta is Nagy Sándor elvtárs, nagyon jó, hogy ezt is látta Mezőhegyesen, nemcsak a szupermodem művelődési házat, meg a mintagazdaságot. Persze, még ettől sem változik meg itt semmi, ahhoz nagyon sok pénz kellene, amiből a központnak sincs. Hát, kedves Majakovszkij költő polgártárs! Ezekről az emberekről, lakásokról is elkelne egy szocialista költemény. Kép, szöveg: Béla Ottó Proletár nők
