Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
SZÜLŐFÖLDÜNK 1989. január 7„ szombat Hazai tájakon A kőszegi tábornokház Vándorkönyvek, mesterlevelek és remekművek idézik az egykori műhelyek világát A Hősök kapuja és a címerekkel díszített Városháza között szerényen húzódik meg Kőszegen a tábornokház. Ennek a Jurisics tér 4—6. számú épületnek nincs külső dísze, legfeljebb az keltheti fel a gyakorlott városnéző figyelmét, hogy a helyreállított, gondozott házak közé tartozik, amelyeknek már találtak új szerepet. Az elnevezés sem mindennapos, a tábomokház nem gúnynév. A Nádasdy családtól vásárolta meg 1719- ben a város a házat és bocsátotta a helyőrség mindenkori parancsnokának rendelkezésére. Kőszeg, amíg a vasútépítések idején ki nem esett a forgalom fő irányából, jelentős katonaváros is volt. A 18—19. században ott állomásozott az 5. Radetzky huszárezred, a 18. honvéd gyalogféldandár, a 7. huszárezred. Hadászati jelentősége azonban már korábban megszűnt, a Rákóczi szabadságharc után megkezdték a várost körülölelő árok feltöltését. A hadi múltra a katonai nevelőintézet, az altisztképző, majd a katonai alreál emlékeztetett legtovább. A város békés, polgári fejlődésének nagy korszaka a 18. század elején kezdődött meg. A céhek, a kereskedők, a táblabírák városaként emlegették ettől kezdve. 1724- ben Kőszegre telepítették a nemesi bíróságot, a kerületi táblát, amelynek hatásköre tizenegy dunántúli megyére terjedt ki. Ismét felvirágzott a szőlőművesség, a bortermelés és- kereskedelem. A jezsuiták, majd a piaristák a gimnáziümi oktatást szervezték meg. És hatvanféle iparág kézművesei éltek a városban, virágoztak a céhek, amíg a 19. században a közeli osztrák manufaktúra- és gyáripar versenye tönkre nem tette őket. A katonás tábomokházat a felújítás után a céhek és a kézművesek emlékének őrzésére ajánlotta fel a város. 1974—76 között folyt a feltárás, helyreállítás, 1978-ban nyílt meg az első ipartörténeti kiállítás; a múzeum, a levéltár korábbi gyűjteményeiből válogatták az anyagot. Már akkor is az volt a rendező elv, hogy a mesterségeket lehetőleg az eredeti műhelyhangulattal együtt kínálják a szemlélőknek. A tárlat léte nagy lendületet adott a gyűjtésnek is, a felajánlásnak is. Az 1983-as átrendezéskor nyerte el mai, varázsos arculatát az állandó kiállítás. A vásárlások, a családi, rokoni felajánlások révén kiegészültek a műhelyek berendezései. Fényképek, oklevelek, eredeti termékek igazítanak el a múlt századok értékrendjében, vándorkönyvek, mesterlevelek, remekművek adnak fogalmat az iparos szakmai tisztességéről, felkészültségéről. Sikerült a régi órás-, fodrász-, cukrász-, fényképész-, könyvkötő-, takács-, kovács-, gombkötő, fésűs-, csizmadiaműhelyek intim világát felidézni. Aki régóta ismeri Kőszeget, személyes emlékekkel is találkozhat. Püski Gyula mé- zeskalácsos, cukrász és gyertyaöntő boltjában a hatvanas évek végén még lehetett vásárolni.. A mester 1971-ben halt meg. A kis üzlet pultjai, szekrényei, tégelyei, figurái együtt láthatók a tábornokházi múzeumban. Különleges értékek a régi árjegyzékek. Az 1958-ason például ilyen ajánlatok szerepelnek; mignon 1,20, kis szörp 1 forint, nagy szörp 1,50, tejszínes gesztenyés torta 3,50. De van ismerős név a szíjgyártó- és nyergesmesterek múzeumi részében is. Rádl Gyula és Dömötör Gyula arcképe, oklevele, gépe között ott az élő mester, Nagy Sándor néhány régi szerszáma, oklevele is. Nagy Sándornak a Béke utcában található az igazi műhelye. Ért a díszes sallangokhoz, de javításra váró bőrönd, szíj is akad nála. Wagner István órásmester is a kőszegiek szolgálatában töltötte el életét. Fiókos asztala, szekrénye, nagyító- és óragyűjte- ménye a kiállítás szép része. A mester egy éve halt meg. A gazdag és gyarapodó kézművesgyűjteményhez méltó környezetet teremtettek az építészek. Történelmi levegőért, építészeti élményért, városképért is érdemes végigjárni a házat. A Hősök kapuja tövében nyitott bejárati ajtótól először lefelé visznek a lépcsők, az épület boltozatos, középkori alapjaihoz. Az első emeleti kiállítóhelyiség mögött húzódik meg az úgynevezett gyilok- járó, a várfal tetejére épített folyosó. Itt az eredeti városfal, amely a tanácsházát és a régi városkaput kötötte össze. Még egy emelettel följebb a tábornokházból át lehet menni a Hősök tornya teraszos kilátójába. A középkori és a mai város itt tárul ki legszebben előttünk. b. r. A helyreállított épület ma múzeum fl tizenhárom vértanú emlékezete űz első gyászmise Aradon város néhány tekintélyes polgára és néhány öreg molnár volt az, akik a pontos helyet ismerték. Gondoskod* ni akartak valami távolról is jól látható jel elhel\«ezé- séről, hogy az aznap délutáni vendégek is odatalálj a- nák. A kegyelet 1988-as virágai Domokos László jogászhallgató, későbbi erdélyi képviselő és ítélőtáblabíró pendítette meg először barátai előtt Batthyány Lajos kivégeztetésének évfordulóján ünnepélyes gyászmise tartását. A jogászok egyike vállalkozott arra, hogy a Fe- renc-rendiek Barátok téri zárdájából megkér egy szerzetest, hogy mondjon ' misét a Lajos nevű meghalt atyjáért. A hazafias pap rögtön megértette, miről van szó,* cseppet ’sem habozott, hanem bement a templomba, mely ezalatt színültig megtelt fiatalokkal és érdeklődő közönséggel. Komoly áhítat s mély megindulás közt folyt le a szentmise. A rendőrség csak később tudta meg, mi történt a Fe- renc-rendiek templomában. Azonnal intézkedtek az ünnepély meggátolására, de amikorra a rendőrség és a katonaság a helyszínre érkezett, a templom kiürült, s a gyászoló közönség néma csendben szétoszlott a ke- gyeletes szertartás után. így folyt le az első vér- tanúgyászmise, melynek egyik eredménye volt, hogy Domokost, a terv első meg- pendítőjét a rendőrség Erdélybe internálta. Az egyetemi tanév megkezdését a következő évben októberről novemberre halasztották, nehogy a gyülekező fiatalság október 6-án újra megragadja az alklamat hazafias érzelmeinek kifejezésére. Az aradi vértanúk engedélyezett gyászünnepeinek megtartásáról még Deák Ferencnek az 1861. évi — az 1848-as törvények hatályának visszaállítása ügyében Eoíó: Kovács Erzsébet A vértanúk kivégzésének negyedszázados évfordulójára — 1874. október 6-ára készült a kőoszlop — a képviselőház elé terjesztett javaslata után sem lehetett szó. Engedélyezett gyászünnepeink csak az 1867. évi kiegyezéssel kezdődhettek. Az aradi vértanúk kivégzési helyének első megjelölése 1867. augusztus 10-én történt. Ekkor Aradon országos dalárdaünnepélyt rendeztek. Az ország minden vidékéről összesereglettek- nek az a vágya támadt, hogy kimennek a kivégzés helyére. és' az Isten szabad ege alatt zengik el hazafias bánatukat. De nem ismerték biztosan ázt a helyet, ahol a vértanúkat kivégezték. Arad Az idő sürgette őket, igya Barabás Péter házának udvarán lévő nagy kiszáradt eperfát vágták ki, és ezt a fát meg egy fakeresztet helyeztek le a kivégzés helyére. Az eperfát négy ember, a keresztet egy ember vitte a vállán a helyszínre. A fa ágaira a kivégzettek nevét írták fel fehér keménypapírra. Ez volt az első megható kegyeleti ünnep a kivégzés helyén. Az aradi vértanúk emlékének szentelendő első hivatalos gyászmise 1867 októberében volt az országban. Aradon a gyászmise után hosszú sorokban indult meg a menet a vértanúk kivégzésének helyére. A száraz eperfa az aradi Maros folyó hídjától messziről látszott. A kihelyezett fa 1871-ig maradt a helyszínen, amikor az Aradi Hőnvéd- egylet -rendezett október 6-i ünnepséget. Ekkor a kiszáradt eperfát eltávolították és helyébe egy kisméretű, másfél láb magas, körülbelül 48 cm négyszögletes faragott terméskövet helyeztek. A kő felső lapjára vésték a kivégzés idejét: 1849. október 6. Ez a szerény kis kő sem volt hosszú életű, nem látszott ki a környező növényzetből. Ezért a vértanúk kivégzésének negyedszázados évfordulójára, 1874. október 6-ra egy hat láb magasságú (190 cm), gúla alakú kőoszlopot helyeztek a régi kőre. De ez az emlékkő sem volt hivatott arra, hogy ezt a ke- gyeletes, szent helyet méltóan és állandóan jelezze. Ezt az egyszerű kőoszlopot is eltakarta a környezetében magasabbra növő kukoricaszár. Amikor a Maros árhullámai elöntötték a környéket, a víz az emlékkövet az iszapba döntötte. Az újabb emlékmű megvalósítására Arad város ifjúsága .,hetes bizottságot” hozott létre. Közadakozással összegyűjtött 2000 forintból épült az újabb, ma is látható emlékmű. Jelentős összeget, 180 forintot gyűjtött ösz- sze az emlékmű költségeire a gyulai Lukács Ilona. Az 188Í. évi október 6-i ünnepség már az újonnan emelt emlékműnél történt. Az emlékdombra 15 lépcső vezetett fél, tetején vasrácsozat között volt a sötétszürke ősgránitból készült, magasra nyúló emlékmű. A gránitgúla első oldalán aranybetűkkel bevésve: 1849. október 6. A gúla talapzatán szintén arany betűkkel az alábbi felirat olvasható: „Az aradi tizenhárom vértanú kivégeztetési helyének rfieg- örökítésére emeltetett 1881. október 6-án.” Góg Imre Régi mesterségek nyomában A kaskötés művészei Szarvason A múltban, téli időben a tanyákon sok ember foglalkozott az „ezermesterség” közepette kaskötéssel, amelyhez természetes fűzfavesszőkre volt szükség. Igényesebb munka volt a „fehér-ünneplő. bevásárló, piaci” kosárnak, kosárkáknak, kaskáknak a kötése, mert ahhoz „fehér” vessző kellett. Kik foglalkoztak a kaskötéssel? A „vékások”, tehát a kisemberek, akik csak házikókkal és vékányi földdel rendelkeztek. Ezért tavasztól őszig — Szent György naptól Szent Mihályig — munkába jártak a gazdákhoz (kukorica-, répakapálás, aratás, cséplés, kukoricatörés, répaszedés). De télen kast kötöttek, szakajtót fontak. A szakmát őseiktől tanulták, főleg azoktól a felvidékiektől, akik Szarvasra Árva, Liptó. Zólyomból érkeztek. Többen közülük művészei voltak a kaskötésnek, szakajtófonásnak. A fűzvesszőt a Körös árteréből hordták. Augusztusban vágták, s ebből készítették a „fehér vesszőt”, ami télire „pantyika, styevák” minőségű lett. Tehát beért. Azért szerették a régi vesz- szőt. mert az már megállapodott, nem „dolgozott” — akár az öreg bútordeszka, míg az új a minőségét változtatta. A pantyikaminőség munkálható, formálható volt. (Styevák családi név van. Pantyikát nem tudok.) A kézügyesség, a szorgalom volt a fontos, az alap- követelmény. A szerszámmal szemben kicsi volt az igény, különösebb befektetés nem kellett hozzá. Csupán egy „héjlehúzó tok. néhány kés, tőr, fából” — amiket házilag meg is szerkesztettek. A vesszőt télen a kemencében főzték, majd haját lehúzták. s három ágra hasították. A „héjlehúzó tok” egy 35 cm hosszú, 8 cm széles „gyalukinézetű” szerszám. fából, közepén hosz- szanti vályulat, egyik végében keresztben borotvapenge. A mélyedésbe fektetett vesszőről ez húzza le a héját. Tartozéka egy „fatőr”, amelyet a vessző végébe illesztenek, s azt három hosz- szanti ágra hasítja. S készültek a szebbnél szebb kaskák — a gazdasz- szonyok, a városi polgárok részére. A vásárokon, piacokon árulták — még messze földön is. Domán Imre A fűzhéjlehúzót többnyire házilag készítették • . Fotó: Gál Edit
