Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-24 / 229. szám
1988. szeptember 24., szombat igUiiuifire SZÜLŐFÖLDÜNK „A Sarkad! Városszépítő Egyesület szép feladata lehetne...” Emléktábla a vértanúknak Emlékek a múltból Látogatás a liftmúzeumban Kevesen tudják, hogy Budapest XIII. kerületében, a Lehel út mellékutcájában, a Mohács utcában található a Felvonóipari Szakgyűjtemény. Vezetőjét, Ékes Miklóst régi szeretet fűzi az emelőszerkezetekhez, hiszen már gyerekkorát felvonók közelében töltötte, ugyanis édesapjának felvonókészítő vállalata volt. Hobbiként szereti, hivatásként gyakorolja a liftek szerelését, kezelését. Mindennapos olvasmányai közé tartozik a liftekkel foglalkozó szakiroda- lom. A könyvtárakba is elsősorban ezekért az anyagokért megy be, hazánkban és külföldön egyaránt. Megkértük, beszéljen a felvonók- történetéről, és mutassa be a múzeumot. — Az első személylift valószínűleg Néró császár palotájában működött. A fennmaradt írásos anyagból kiderült, hogy a hétemeletes aranypalotába a császárt lift szállította. Mégpedig — bizalmatlan ember lévén — egyik rabszolgájával próbál- tatta ki, vajon biztonságos-e a jármű. Néró elvágta a lift kötelét, a felvonó lezuhant, s rabszolgája kisebb sérülésekkel megúszta a próbát. A felvonó aljára szerelt kecsketömlő ugyanis, melyet levegővel töltöttek meg, megóvta a rabszolga életét. Ezután Róma császára bátran liftezhetett az akkoriban rabszolgák hajtotta szerkezettel. A szakgyűjtemény létrehozása Ékes Miklós nevéhez fűződik. Mintegy tizenöt évvel ezelőtt kezdte a gyűjtőmunkát. Akkoriban szerelőként dolgozott, és sok bontásban vett részt. Ahol dolgoztak, onnan rendszeresen elhozták a kidobott, pusztulásra Ítélt alkatrészeket. Ha látott egy cégtáblát, különleges egységet, kezelési utasítási táblát, azt magához vette. Ez ment is egy darabig, de az ember fáspincéje nem igazán arra való, hogy liftalkatrészeket tároljon benne... Végül is Angyalföldön egy udvarban kaptak helyet. De ez sem volt az igazi, mert bár fedett volt a tároló, mégis csak szabadtéri. S mint tudjuk, a nyirkos idő nem tesz jót a fémeknek. Aztán kaptak egy műhelyt, amit kineveztek restaurátorműhelynek, és itt lassan kialakult a mai szakgyűjtemény. Beszélgetés közben Ékes Miklós behív a múzeumba. Érdekesség, hogy valódi liftajtón léphetünk be, s a pincébe sem kell gyalog leszont láthatja a bejárat mellett: már az ősembernél kezdődik a lifttörténet. A zsákmányát a vadak elől óvó, vagy beteg társát egy biztonságot nyújtó fára felvontató ős alkalmazta a korabéli, kezdetleges felvonót személyek szállítására. — A gyűjtemény melyik darabjára a legbüszkébb? — kérdeztük Ékes Miklóst. — Egy máig. működő, bronzból készült, csupa üveg kabinra. Levegős, kényelmes, öröm benne utazni. Egykoron valamelyik biztosító társaság épületében üzemelt. És még valamire. Ma már szolgálaton kívül áll felvonó a múzeumban ez az elegáns menni. Igazi, kötélvezetéses liftbe szálltunk, s ekkor vendéglátónk lenyúlt, meghúzta a liftszekrényen végigfutó köteles és a lift elindult ... Tulajdonképpen pontosan nem bizonyítható, honnan ered és mikortól számítható az első felvonó ötlete. Személyhez sem kapcsolható. A kiállításra érkező viA Parlament egykori felvonómotorjára. A bécsi Freis- ler-cég ötvenéves garanciát adott rá., úgy, hogy közben nem fordulhat elő .javítás. A A felvonómotort nyolcvankettőben szerelték le az Országházból, de csak azért, mert menetsebessége alacsony volt. Egyébként hetvenhat évig működött... (H. Sz. Gy.) 1988-ban megszületett a döntés, az aradi tizenhárom vértanú halálának 140. évfordulóján (1989) a vértanúk Magyarországon is emlékművet kapnak. A felállítás helyéül Gyula várost jelölték meg. A felállítandó emlékmű feltehetően zarándokhellyé teszi a várost. De talán nemcsak október 6-án veszik arra az útjukat a látogatók, tisztelgők, és nemcsak az emlékmű előtt akarnak tisztelegni, hanem szívesen meglátogatnának minden olyan helyet a környéken, amely a nagy események valamilyen pillanatát őrzi. A szabadságharc leverése utáni gyászos hónapok egyik színhelye Sarkad volt. Az 1848—1849-i magyar hadjárat történetét elsőként, a szabadságharc bukása után alig 17 évvel (1866) feldolgozó osztrák Rüstow írja, hogy amikor Világos után kezdetét vette a hadiszereknek és foglyoknak „az oroszok kezéből az osztrákoknak való átszolgáltatása” ... „e népséget is, úgymint az altiszteket, s közlegényeket, Sarkadra vitték”, A későbbi, itt fel sem sorolható kutatásokból kiderült, hogy az aradi vértanúk szomorú útjának is Sarkad volt az egyik stációja. Márki Sándor történész (1853—1925) és egyetemi tanár alapos kutatás után 1877-foen Nagyváradon kiadta a Fekete-Körös és vidéke c. könyvét. Még ugyanebben az évben külön is kiadta a ma már alig hozzáférhető (az Országos Széchenyi Könyvtárban meg sem található) Sarkad története c. könyvét. A két újabb kötet már bővebb ismereteket nyújt Sarkad szerepéről. A Fekete-Körös alsó szakaszának ez „az Árpádok kora óta virágzó magyar városa”... „arról lett nevezetes, hogy a világosi fegyverletétel után az oroszok Görgey egész hadseregét egy darabig itt őrizték.” A fegyverletétel után Rüdiger orosz lovassági tábornok ugyan azt a parancsot kapta, hogy a magyar foglyokat Nagyváradra, Paszkievics főhadiszállására kísértesse. De az oroszoknak a magyarok iránti rokon- szenvében és az osztrákok iránti ellenszenvében annyira bízó, magukat megadó tiszteknek csalódniuk kellett. Az orosz segítség eredménytelenségének első jele az volt, hogy a foglyok nem érkeztek meg a kijelölt helyre. A tejhatalommal felruházott és a saját beosztottjai szerint is „a kegyetlenkedésben gyönyört találó” Haynau már a foglyok elhelyezésében sem tagadta meg magát. A közel kétezer tisztet, valamint a tizenegyezer főnyi legénységet szétoszlatja. A hadifoglyok első állomása Zaránd és Kisjenő, majd Sarkad. Haynau komoly internálótábort akart itt kiépíteni. Görgey is hiába várta tábomoktársait Nagyváradon. Visszaemlékezésében (Görgey Artúr: «Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, Bp., 1988) azt írja: őket „Nagyszalontáról váratlanul visz- szavitték a Nagyváradtól nyolc mérföldnyire délnyugatra lévő Sarkadra... Itt történt meg hadifog oly társaimnak az osztrákok kezébe való tényleges kiszolgáltatása”. Haynau a foglyok elszállításáról és kellő kíséretéről is gondoskodik. A „lázadó főnökök”, a tábornokok elszállítására 11 kocsit küld, hogy elkülönítve lehessen kísérni mindegyiküket. A legénységből kevesen nyerges, vagy hámos lovakkal, legtöbbje azonban gyalog indul internálási helyére. Honvédegyenruhában, de fegyver nélkül. Nekik azt ott kellett hagyniuk Világosnál. A tábornokok ugyan a legszigorúbb őrizettel, lovassági felügyelettel, de fegyverrel az oldalukon (nekik Paszkievics ekkor még megengedte, hogy megtartsák) keltek útra. A Sarkadon lévő foglyok helyzetéről Bohusné Szögyén Antónia visszaemlékezéseiből kapunk némi képet. Világos földbirtokosnéja és az aradi foglyok támogatója Brunswick Teréz grófnő kérésére és biztatására megírta Naplójegyzeteit a világosi szomorú napokról. Ebből tudjuk; hogy a Sarkadon lévőknek „igen rossz dolguk volt". ... „S ha éppen nem kukoricaérés idejében történt volna az átadás, sokan éhen haltak volna közülük”, mert napokig csak kukorica volt az élelmük. De nemcsak élelmük, helyük sem igen volt az ide internált foglyoknak. A Rákóczi-féle szabadságharcban magát utolsóként megadó sarkadi várat még 1711-ben lerontotta Lö- wenburg Frigyes császári tábornok. A fellelhető kisebb épületek és talán a vár maradványai adhattak otthont a legénységnek. A tábornokok elhelyezése még nagyobb gondot okozott. Sarkadnak volt ugyan főúri birtokosa, 1797-től a gróf Almássy család vallja magát a város „örökös urának”. A család 1829-ben kúriát is építtetett itt. Ez a kúria adott otthont rövid időre két tábornoknak (Knézich Károly, Nagysándor József). A tábornokok itt-tartózkodását bizonyítja az is, hogy amikor 1953-ban a kúriát gimnáziummá alakítják át, egy helyi visszaemlékezés szerint a pincében egy kardot találtak. A másik három tábornok (Aulich Lajos, Kiss Ernő, Vécsey Károly) a Fekete-Körös egyik legrégibb (1764) református egyház- községe parókiájában kapott helyet. Végül a többi hat tábornok elhelyezésében Wenckheim József gróf sietett segítségre. Felajánlotta számukra gyulai „kastélyát”. A haditörvényszék tárgyalására várakozó tábornokok a háziúr asztalánál teljes ellátást kaphattak. És bár a jövő felöli bizonytalanság miatt hangulatuk nem mindig derűs, a kastélyban igen jól érzik magukat. Eltekintve attól, hogy a törött bokával állandóan ágyhoz kötött Damjanich tábornok állapota aggodalommal töltötte el őket. Sairkad koráin, már 1902- ben tanújelét adta a szabadságharc, főiként annak vezetője iránti tisztéletónek. Átíámfy József könyvéből (A viliág Kossuth szobrai, Bp: 1979.) tudjuk; hogy amikor Kossuth Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából aiz országban 11 helyen állítanak fel szobrot, köztük van Sarkad is. A Gyepes partján egy dús kertben (Kossuth sétány), szemben a református parókiával, egy márvány talapzaton bronz mellszobrot állítanak 1902. szeptember 21-én. Nem sokkal később, 1928. december 3-áim pedig „kegyelete jeléül” emléktáblát emel Sarkad község közönségle. A református parókia (Veress Sándor u. 15.) falán elhelyezett tábla azt tudatja velünk, hogy amikor Kossuth menekült, „ebben az épületben őrizték az 1949. évi. aug. 18—19-re virradó éjjelen a magyar Szent Koronát." A tábla a ház két neves lakójának életéről is tudósít. Veress Ferenc református lelkész „a magyar nemzeti eszméhez való töretlen hűségéért mártírhalált halt 1849. aug. 21-én.” Itt élt még Veress Sándor „honvéd hadnagy, emigráns és az emigráció neves írója, aki Bukarestben halt meg 1884. okt. 27-én, mint élete végéig a magyar haza hű fia." Az 1988. május 22-én megalakult Sarkadi Városszépítő Egyesület szép feladata lehetne a közelgő évforduló alkahn álból az 1848— 1849-es emlékek további ápolása. Biztos segítségre találna a lakosság körében, hisz a múlt kötelez. Amint a Kiomaróczky György által1 szerkesztett Tanulmányok Sairkad múltjából c. könyv tanúsítja, „a függetlenségi küzdelmek idején lelkes hozzáállás jellemezte Sarkad legjobbjait”. Már 1848. augusztus 16-án elindultak innen Szalontára az első nemzetőrök. A könyvben mellékelt jegyzéket (amely 119 sarkad! nemzetőr nevét rögzíti) nézve, úgy tűnik, a nemzetőrök leszármazottai ma is Sarkadon élnék. Az új nemzedék biztosan szívesen rója lé kegyeletét azzal, hogy hozzájárul az emléktábla emeléséhez. Ugyancsak emléktábla helye lehetne a volt ATmássy- kúriia. A régi gimnázium udvarán és falain több tábla és emlékoszlop őrzi már a történelem különböző korszakait. Megemlékeztek a Tanácsiköztársaságról (1959, 1969), 1984-ben megörökítették a hős partizánlány, Szláva Ilona nevét, akit Sarkad határában ért a halálos lövés 1944-ben. 1985-ben az alapító MA- DlSZ-tagok arra emlékeztek, hogy „ebben az épületben alakult meg 1945-ben a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség Sarkadi Szervezete”. Annak azonban, hogy 1849. augusztusában sorsára várva itt töltött utollsó napjaiból néhányat a szabadságharc két tábornokai, nincs nyoma. Az emléktábla mellett névadással is tiszteleghetne Sarkad. Az az utca (Szalon- tai út), melyen a tábornokok Sarkadra érkeztek, illetve amelyen szomorú útjukra elindultak, viselhetné aiz „Aradi vértanúk útja” nevet. Pethő fíémeth Erika Hazai tájakon Mónosbél Egertől északi irányba „csak egy ugrás” Mónosbél. Érdemes felfigyelni rá, mert szép fekvése következtében pompás kirándulóhely, és ott található Európa egyik legnagyobb forrásmészkő-kép- ződménye. Aki tehát megérkezik a községbe, először nézzen szét a település központjában — ott feltétlenül kukkantson be abba a falumúzeumba, amelyet egy múlt századi kisne- mes szépen megfiatalított, oszlopos kúriájában rendeztek be —, aztán pedig keresse meg magának a turisták úgynevezett p-jelzését, s azon a templomtól elindulva egy rövidke séta után máris ott lehet a mónosbéli darázskő-dombon. Ez a neve ugyanis a forrásmészkövek ottani csoportjának. Lássuk előbb, mi is az a forrásmészkő. A természetnek ez az ajándéka a nagyobb mészkőhegyek „terméke”- úgy is nevezik, hogy édesvízi mészkő, mésztufa. Ügy keletkezik, hogy e hegyek forrásainak a vizei számottevő mennyiségű messet tartalmaznak, s ha azok a felszínre kerülnek, a bennük oldott szén-dioxid elillan, s így a mész megszilárdulva kiválik. Különösen ott zajlik le szépen ez a folyamat, ahol mohák, vízi mo- szatok érintkeznek a források vizeivel, hiszen ezek a növények csak úgy élnék, ha elegendő széndioxid „táplálja” őket. A megszilárduló mész szinte páncélként tapad rá a mohákra, mosza- tokra. A növény menekül, a mészkő „szalad” utána, s ebből a versenyfutásból gyarapodnak — évente akár 1-2 centimétemyi vastagságban is — a mészkőrétegek. S persze nemcsak az élő növényzet köti meg a források mészkövét, hanem azok a korhadt faágak, lehullott levelek is, amelyek a víz útjába akadnak. Ezek a hordalékok aztán idővel elkorhadnak, s helyükön lyukak keletkeznek. Éppen olyanná válnak, mint a darazsak lakhelyei. Innen a név: darázsmészk ő. Az itt bemutatott mésztufadomb egykor mintegy 15 hektárnyi nagyságú volt. Mivelhogy könnyen meg lehetett közelíteni, kőanyagát bányászni kezdték, és megszámlálhatatlan mennyiségben hordták el onnan a követ. (Akárcsak a szomszédos Bélapátfalváról, ahol a történelmi érdekességű Bélkőt robbantják, pusztítják máig.) A bányászkodás könyörtelenül elsöpört onnnan soksok természeti értéket: nem voltak tekintettel sem a csipkéi üggönyös barlangokra, sem pedig a mésztufa más, szintén remekmívű járataira. Csak 1978-ban parancsoltak álljt a rombolásnak. Ekkor mondta ki a Heves Megyei Tanács, hogy ezt a jégkorszaktól máig működő természeti kincset védeni kell. Manapság 7 hektárnyi terület áll hivatalos oltalom alatt. A mónosbéli falumúzeum épülete (Németh Ernő felvétele) A. L.
