Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-24 / 229. szám
1988. szeptember 24., Szombat iJHUUKTlTcj KÖRŐSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Aki hazatért Kötegyánba Szőke Sándor szobrász-restaurátornál vendégségben Szőke Sándor 1962-ben született. Kötegyáni. Ide tért vissza 1987-ben is, a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után. A Magyar Népköz- társaság Művészeti Alapjának tagja. Többször szerepelt a gyulai művésztelep kiállításain. Mondják róla, igazi tehetség. * * * Két idősebb férfi zsákot tol biciklin a kötegyáni főutcán. — Jó napot kívánok! Szőke Sándort keresem, nem tudják merre lakik? — Melyik? A kőfaragó? Akinek kiállítása vollt? — Ö lesz az! — Hlát csak menjen erre, meg erre... Ott ilaikiiík a vendéglővel szemben! — Várjanak még egy pillanatra ... Mit szólnak, hogy egy művész lakik a faluban? — Hát, ugye, ilyennek 'is kell lenni... Ha tanulta, csinálja! Hamarosan kísérőm akad, akii elvezet kerékpárján a ház kapujáig. — Gondolom, a honvágy Ihotzta haza — jelenti ki, miközben megnyitja az ajtót, itthon vannak-e? — De szeretik ás itt az emberek, különösen a fiatalok! * * * T^akintélyes ház a falu szívében. Még vakolatlan, de így is látszik szép lesz. Bent fiatalasszony foigad: Magdi, a feleség. Kétévesforma fiúcskát öltöztet, Sanyiikat. — Mindjárt szólok Mohának — siet a segítségemre, amikor elmondom, miért is jöttem. A hívó szóra hamarosan felbukkan a kukoricásból a házigazda. Aiz átalakítás alatt álló hálz egyetlten elkészült szobájában ülünk le beszélgetni. A falaik hófehérek, a bútorok modernek, s mégis jól illenek barnaságukkal a néhány régi tárgy és a megmeritek boltíves ablak közé. — Ügy lettem Moha — kezdi Szőke Sándor a történetet —, hogy olyan tízéves- forma koromban elkezdtem festegetni. Ungvári Mihályhoz jártam, aki itt, Köte- gyániban egy szakkört hozott össze. Ö vitt el azután Gyulára, a Koszlta Rozália vezette körbe. Ott írták rá a holmimra, a Mohamed nevet. Mivel hosszúnak találták, egy napon csak Moha lettem... A barátaim qpóta is így hívnak. Akkoriban tehát festettem, a szobrászat eszembe se jutott. Néha, ha láttam agyagot, gyurcnáz- gattam. A szegedi Tömörkény Gimnáziumba grafikusnak jelentkeztem, de amint felvettek, rögtön átiratkoztam a szobrász szakra. — Miért? — Tudtam, itthon nem nagyon szeretik, hogy festek. Amikor komolyra fordult a dolog,, kiváltképp. De én is máit ad a kezembe. Megszerettem a szobrásizkodiást. A tanáraim érdekes módon mindig jót mondtak rólam — én meg csodálkoztam: így is tehet, hogy nem értek hozzá, s mégis jó? Megnyugodtam, érdemes jelentkezni a főiskolára. A felvételi azonban elsőre nem sikerült. Fél évig dolgoztam Békéscsabán, a temetkezési váilila- latnáli, de ott — elképzelésemmel ellentétben — csak műkövet öntöttünk. Azután dekorációs voltam a gyulai áfésznél. A munka és az utazás sok időt elvett. A második felvételim mégis sikerült. Ez annak is köszönhető volt, hogy 13 éves korom óta rendszeresen ott vagyok a gyulai művésztelepen. Igaz ugyani, ez időben nem sokat jelenít, mert csak egy hónapig tart, de folyaattól tartania az embernek, hogy egyszer kijárja. Biztos támpont. — Milyen volt a főiskolán? — öt éven át tanultam a kőszohrászatot és a restaurálást. Sokunkban maradt azonban hiányérzet. Bár az iskola viszonylag jól felszerelt, mégis: ha az ember időben nem jön rá honnan, hogyan és kitől tanuljon el dolgokat, akkor eltelhet ez az idő úgy, hogy alig fejlődik valamit. Azután volt olyan tanárom is, aki azt mondta, nem hajlandó konkurenciát nevelni. Szobrokat készíteni, restaurálni megtanultam, de azt ma sem tudom pontosan, mint vezet az út a megrendelésekig ... — Milyen munkái voltak a főiskola óta? — Voltak, de egyiket se magamnak köszönhettem. Ismerőseimhez, volt osztálytársaimhoz társultam be. Sopronban restauráltam a Mánia-oszlop felső részét, Csákváron a templom homlokzatát, egy orvosi társaságinak emlékérmet készítettem, s ha nem visznek el katonának, a gyulai művész- telep tagjaival a kunszentmártoni templom restaurálásába fogunk. — Nem gondolja, hogy rosszul döntött, amikor visz- szajött Kötegyánba? — Érzem a távolságot nap mint nap. Mégsem gondolom, hogy hibáztam. Tanulni mentem el1 és utána hazajöttem... Itt van az otthonom. Akkor is, ha közvetlen környezetemtől mondjuk csak sírkő megrendelésére számíthatok. Mert jó- tartozni valahová. A ház köre is sok emlékem rakódott már; miikor hazajöttem, visz- szatérték a barátaim. Szép itt a sok közös .munka a családdal,- az ismerősökkel, jó az erős összetartozás. Ha valaki innen, elmegy, annak el kellett... ! Most, mielőbb szeretném kialakítani a műhelyemet, mert anélkül kizárólag helyszíni feladatot, restaurálást vállalhatok. Nagyon hiszem, nem leszek, olyan rossz, hogy az Alaptól kelljen munkát kérnem. . — Mi az, amit az embereknek szeretne elmondani szobraival? —| Még nem merném kijelenteni., bennem minden befejeződött. Egyszerűen dolgozom, pillanatnyi szándékkal. — Mit gondol egy fiatal képzőművész: megújítható-e a művészet? — A barokkal befejeződött az egységes korstílus. Ma sokféle irányzat él egymás mellett. A kifejezőeszközökön még annyi változtatható, amennyit az új technikák felbukkanása magával hoz. De én nem törekszem feltétlenül alkalmazásukra, mert azt gondolom: ha valaki kimond egy szót, az jelent valamit — még akkor is, ha már egyszer elhangzott ... Búcsúzóul még megnézzük a leendő műhely darabjait. Szőke Sándor faszobrot mutat; ajándékba készíti egy kötegyáni fiatal párnak. Mint mondja, a fával is szeretne foglalkozni. Mert soha nem akart csak a kőben gondolkodni. Lehet, hogy egyszer még a festészethez is visszatér? Szőke Margit maitossaga miatt olyan sza„Már régebben mintáztam nagyapámról ezt a szobrot. Időközben kicsit összeszáradt, elvesztette arányait. Tovább dolgozok rajta, azért jis, mert mostanában ő valahogy még elevenebben él bennem ” úgy .gondoltaim: bánni szer- bad iskola, melynél nem kell számmal, anyaggal1, az szakSzőke Sándor: Arany János Magyari Barna: ¥ A mi generációnk csodálkozunk hogy a traktoristák esténként a kocsmában csak fél ideciket isznak pedig Imi egészet fizetnénk ha meghúzatnák itt-ott megakadt illúzióinkat csak ámulunk amikor meghalljuk hogy az elmebeteg fantáziájában naponta kétszer rúzsozza ajkát a Trabant és tátott szájjal bámuljuk amint a hűvös fogadtatástól zsebkendőjét maga elé tartva nagyokat tücköl a kultúra Takács Tibor: Szent Iván-éj Az éjszakátlan éjszaka itt ért hát minket Tamperében. Szent Iván-éji tűzvarázs, hol vagy te már? Csak a mesében? Ez ia kor nem kedvez neked, kinek kellene ma varázslat? Tüzet gyújtani itt minek? Mikor a ,világ tűzbe lázad. Szent Iván-éj. Tűzugratás, ősi csónakok tüze lángol emlékekből, múltból s kihunyt, kihamvadt ősi éjszakákból. Pedig hogy kellene nekem akármilyen mai varázslat, tüzet gyújtanék, fényeset, egyet magamnak s százat másnak, és milliót és milliót, hogy vesszen tűzbe, ami régi, kegyetlen kudarc, rossz idő, ami az embert elkíséri. Szent Iván-éj. Még fenn a nap, a fényben micsoda varázs van. Tizenegykor készül le vers az éjszakátlat éjszakában! Tampere, 1987. június 24. Baranyi Ferenc: Üröm a sörben Amikor beléptem a helyes kis nyaraló kapuján, nem akartam hinni a szememnek: barátom a kert kellős közepén térdig feltűrt nadrágszárakkal egy műanyag lavórban állt és eszelősen kiáltozott: — Hahó, tengerész lettem! Megdörzsöltem á szemeimet, azt hittem, hogy garázda ördögfiókák, huncut kedvű dzsinnek űznek gonosz tréfát velem. Aztán megnyugodva konstatáltam, hogy a hőség elleni védekezés sajátos, egyéni módjáról van csupán szó, barátom legalább olyan ötletgazdagsággal kerüli a szokványos eljárásokat, mint jómagam. — Botor férfiú — léptem hozzá, suttogóra fogván a szót —, most nem lát senki bennünket, nyugodtan védekezhetünk a kánikula ellen a hagyományos, sőt konvencionális módszerekkel is. Mindössze százmétemyire van ide a Béke nevű köpködő, a község egyetlen enyhet adó talponállója. Már a vasútról jövet kiszagoltam, hogy frissen csapolt sört mérnek benne, ha sietünk, még nekünk is jut. — Nem túl eredeti ötlet, de használható — szólt barátom engedékenyen, és kilépett a lavórból. Néhány perc múlva már a sömtésben tülekedtünk. Büdös volt és fullasztó meleg, izzadt emberek bukdácsoltak át egymáson, s aki végre — blokkját diadalmasain lobogtatva — elvergődött a pultig, szinte fejest ugrott a csorba korsók hívogatóan habzó sörébe. Ahogy terebélyesedett a gyülekezet jó hangulata, úgy zsugorodott a miénk. Egész egyszerűen azért, mert a kocsma homlokzatán most szúrt szemet először igazán a cégér: Béke falatozó. Pax, peace, pace, paix, Frieden — mormoltam önkéntelenül magamban, és transzparensek jelentek meg lelki szemeim előtt, dacos arcú és akaratú tömegek, elszánt emberek, akik életüket is készek feláldozni ennek a fogalomnak a tartalmáért. Motyogva, félhangosan mondtuk ki — szinte egyszerre — a kérdést: hogyan kerül az asztal a csizma alá? Ilyen mondatok cikáztak át az agyunkon: elmegyek a Békébe berúgni. Becsempésztem a csajt a Szabadság szállóba. Jót csörögtünk a Vörös Csillag bárban. Megértem, hogy a felszabadulás utáni örömmámorban mindent a legtisztább — és addig ugyancsak nélkülözött — fogalmakkal igyekeztünk megjelölni. És szinte kiáltoztuk azokat a szavakat, amelyeknek a puszta kiejtéséért is börtön, vagy halál járt kevéssel előbb: Az ifjú népi állam is hangosan kiabálta akkor: Béke! Szabadság! Sose hull le a vörös csillag! Örömében még éttermekre, szállodákra és szórakozóhelyekre is „rákiabálta” ezeket a szent szavakat. Ez teljesen érthető volt akkor. És volt is valami szép szimbolikája az egésznek: a harciasán hordott transzparensek feliratai az önfeledt életöröm objektumainak a homlokzatára kerültek át... Aztán rohamosan devalválni kezdtük legszentebb fogalmainkat azzal, hogy méltatlan helyeken használtuk őket. És ennek még ma is elég sok nyomát látni. Például rossz falusi csapszókek, vagy külteleki kocsmák cégtábláján. ... Jó volt a sör, valóban frissen csapolták. A jókedvű, félig ittas, vagy éppen már tökrészeg emberek duruzso- lása, kurjongatása és böfögése betöltötte a söntést. Barátommal szomorúra józanodva hagytuk el a — a különben mindkettőnk által igen kedvelt — vendéglátóipari üzemegységet. Kint lángolt az augusztus. — Melegszik, még mindig melegszik az idő — szóltam, hogy szóljak valamit. — És kihűlnek a fogalmak — tette hozzá csüggedten a cimborám. Mert Vannak fogalmak, amelyek csak a régi hőfokukkal együtt nyerhetnek új jelentést. A Béke és a Szabadság kifejezések hagyományos tartalma megváltozhat — meg is kell, hogy változzon! — de a hőfoka soha.
