Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

NÉPÚJSÁG

1988. február 20., szombat

Időszerűek-e ma az erkölcsi kérdések?

Tanácsülés Füzesgyarmaton

Beszélgetés Nagy lenével, a megyei pártbizottság titkárával

Mint lapunk első oldalán olvashatták, „Erkölcs és világnézet a mai magyar társadalomban” címmel országos elméleti konferenciát rendeznek február 25—27. között Békéscsabán. A tanácskozás házigazdája az MSZMP Békés Megyei Bizottsága lesz. Ennek okán kerestük meg Nagy Jenőt, a megyei pártbizottság ideológiai titkárát, s kértük, válaszoljon néhány kérdésünkre.

— Időszerű-e a jelenlegi gazdasági gondok, a közvéleményt foglalkoztató adó- és árreformok időszakában, a társadalmigazdasági konszolidációs és kibontakozási program kezdetén Magyarországon erkölcsi, világnézeti kérdésekkel foglalkozni? Egyáltalán, pni indokolja ezt a tanácskozást?

— A problémákkal való foglalkozás mindig fontos, ezt különösen akkor vesszük észre, ha ezt időben — a gondok felmerülése időszakában — elmulasztjuk. A szocialista társadalom korszerűsítése, megújulása egyébként sem képzelhető el elszigetelten a társadalmi élet egyes területein. A dolgok összefüggnek, sokkal jobban, mint azt eddig gondoltuk. A gazdasági, politikai, ideológiai és erkölcsi kérdések az emberek gondolkodásában elkülönülhetnek egymástól — mondhatom például, hogy engem nem érdekel a politika vagy a közösség, amelyben élek és dolgozom —, a mindennapi életben azonban a kölcsönhatások az egyes embert is közvetlenül érintik. Ma a munkavállaló, az állampolgár egyre inkább teljes személyiségével vagy személyiségjegyeinek zömével vesz részt életének, tevékenységének minden szférájában — a családban, a munkahelyen, a politikai szervezetekben, közösségekben —, vagyis az ember egyszerre termelő, politikai-szociális és erkölcsi lény is. A lakatos, a tanár, a könyvelő termelői-alkotói teljesíménye nemcsak képzettségének, hozzáértésének bizonyítéka, hanem erkölcsi kvalitás is. Mást mondok: amikor egy vállalat pontosan teljesít szerződést, és minőséget produkál, nemcsak terméket állít elő, hanem a minta, a példa erejével erkölcsi képességeket és értékeket termel.

— Engedjen meg egy közbeszólást: mi haszna van ebből a vállalatnak?

— Az erkölcsnek megvan az a mindenkori sajátossága

— akár tudunk róla, akár nem —, hogy jelen van az egyes emberek, közösségek mindennapi tetteiben. Vagyis 'mindennap jó vagy rossz erkölcsi gyakorlatot folytatunk, méghozzá a „megtermelt" erkölcsi .gyakorlatot, s hogy az előbbi példámat folytassam: ha egy vállalat a szerződések megszegésének gyakorlatát, korrupciót, az összeköttetések

— személyes kapcsolatok, lobbyzás — bénító erejét termeli ki, akkor ez válik mintává, s ez a minta retrográd módon kíméletlenül és keményen hat vissza a gazdasági viszonyokra. '

— Az említett jelenségek forrása — gondolom — döntően a gazdasági viszonyok korszerűtlenségében keresendő . ..

— Ma már nincsenek illúzióink, nem az öntudat hiányában szenvedő emberben keressük a bűnbakot. Az erkölcsi elveknek, normáknak nincs, nem is lehet messianisztikus szerepük, mert nincs abszolút önálló létük. De azt észre kell vennünk, hogy reprezentatív — élenjáró — tudat nélkül, a „kellést”, a követelményeket is tartalmazó értékrend nélkül nem tud mihez igazodni a gazdaság, a politika sem. s ami legalább annyira fájdalmas, aa egyes ember sem — sem mint munkavállaló, sem mint állampolgár, nem is beszélve a felnövekvő nemzedékről, az ifjúságról.

— Válaszából aggódást érzek ...

— Nemcsak én érzek így, hanem a párt, az MSZMP tagsága, s az ország minden felelős állampolgára. Ezért sem véletlen ez a tanácskozás. Ez az elméleti konferencia egy azok sorában, amelyek fontos célja, hogy ismerjük meg önmagunkat: mi van rendben, mi nincs. Mit kell megerősítenünk, min kell változtatnunk a gazdasági, politikai, szellemi folyamatokban, a politikai, világnézeti-erkölcsi nevelésben és közvetítőrendszerében.

— Ha jól értem, iákkor ez a tanácskozás nem csak szigorúan körülhatárolt etikai kérdésekkel foglalkozik.

— A vita témái szorosan kapcsolódnak a szocializmus megújulásának összes fontos kérdéséhez. Az emberek a világot — a természet és a társadalom konfliktusait, a szocializmus alapelveit és érvényesülését, a munka, a tulajdon, a tervszerűség és a piac szerepét, és viszonyuk változásainak pozitív és .negatív következményeit, a párt és állam tevékenységét, a közélet demokratizmusát vagy bürokratizmusát, a családot és konfliktusait — erkölcsileg is megmérik. De nemcsak megítélik, hanem a megítélés alapján igazodnak is. Az erkölcsi közvélemény mindig valamilyen szükségletet, érdeket fejez ki, s erre nekünk nagyon oda kell figyelnünk, mert az erkölcsi ‘közvélemény ellenére tartósan nem lehet hatásos politikát folytatni.

— Ügy vélem azonban, hogy az erkölcsi közvélemény nem egységes. Az értékrend fellazult, megváltozott, sőt, egyre gyakrabban ellentmondó tartalmakat tükröz.

— Igaza van. De vegye figyelembe, hogy gazdasági, politikai, kulturális életünk is mutat ilyen ellentmondásokat, feszültségeket. Nem ezt érzem az egyetlen problémának, a konfliktusok természetes velejárói az életnek, minden társadalmi fejlődésnek. Az értékzavar egyik forrása, hogy nem ismerjük eléggé önmagunkat, nem tudjuk, meddig jutottunk a szocializmus építésében, s mi ebből a szocialista és mi nem. Tegnapi, sokszor utópikus, illúziókat is megfogalmazó szocializmuseszményhez mérjük a valóságot. S ezek ,a hitek, tévhitek mélyen gyökereznek bennünk, a pártban, de a pártonkívüliekben is. Az anyagi bőség, a teljes! egyenlőség, az erkölcsi tökéletesség eszméje elrugaszkodott a megvalósítható valóságtól, másrészt elérhetetlensége miatt hosszú távon lefegyverezhető, s „alkalmas” arra is, hogy elterelődjön a figyelem a szocializmus konkrét és létező társadalmi, gazdasági, politikai viszonyaival való érdemi foglalkozásról. A szocializmus nem egyszerűen társadalmi rendszer, hanem élő, eleven mozgalom, örök és teremtő, alkotó elégedetlenséggel, amely szakadatlanul újratermeli a problémákat is, csak más szinten. A szocializmusban nincsenek egyszer s mindenkorra lezárt ügyek, ezt a szocializmus története is bebizonyította.

Ezért is kell újrarendezni sorainkat. Két dolog egyértelművé vált: a történelmi haladás lépcsőfokait nem lehet következmények nélkül átugrani, s a marxizmus—leninizmus és szellemiség módszere nemcsak visszamenőleg, a múlt értékelésére alkalmas, hanem előre is érvényes. A haladás a szocializmusban is ellentmondásos, progresszió és regresz- szió egysége. A társadalmi törvények a szocializmusban is érvényesülnek, a szocializmus sem csak megszüntetés, hanem megőrzés is. Egyébként a korszakváltás, a megújulás természetes jelenség minden társadalomban. Ami inkább

gondot okoz, hogy ideológiai munkánk fáziskésésben van a gazdasági’ politikai fejlődéshez képest is. Most mindenesetre óvatosabbnak és körültekintőbbnek kell lennünk, mint korábban, a problémákra kidolgozandó ideológiai válaszaink nem kötődhetnek a napi politikához, nem emelhetünk elméleti rangra olyan tételeket, amelyek konkrét és sokszor csak átmeneti vagy kísérleti gazdasági-politikai megfontolásokat támasztanak alá. Az értékeknek, normáknak reálisabbnak, időtállónak kell lenniük.

— On már másodszor szólt a társadalmi önismeret fontosságáról. Kifejtené ezt részletesebben?

— A Magyar Szocialista Munkáspártnak jó hagyományai vannak a szocialista fejlődés szükségleteinek felismerésében. Ebben történeti fejlődésünk tragikus eseményei is közrejátszottak. Most azonban több tekintetben nehezebb dolgunk van. A hatvanas években, sőt, a hetvenes évek elején is még a dinamikus gazdasági növekedés, az áttekinthetőbb nemzetközi viszonyok láttán mondhattuk, gondolhattuk, hogy „az idő nekünk dolgozik”. Ma más a helyzet, a szocialista világrendszer lassabban ismerte fel, hogy a világ gazdasági fejlődésének tendenciái megváltoztak, hogy például a tudományos-technikai forradalom a termelőerők, a civilizációs fejlődés döntő tényezőjévé vált, vagy hogy az emberi tényezők szerepe drámai módon felértékelődött. Ebben persze közrejátszott az is, hogy nekünk az 1945-ig kialakult történelmi megkésettség miatt abszolút elmaradásunk is volt az ipari forradalom végigvitelében. Tudom, ez sem lehet felmentés késlekedésünkre. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy az MSZMP az új helyzetre többek között úgy reagált az elméleti munka 1 területén, hogy elemezte a kapitalizmus fejlődésének tendenciáit — a tavalyelőtti kaposvári tanácskozásra gondolok.

— A kapitalizmus megismerése lehet a társadalmi önismeret része?

— Nagyon is, mert egyszerre két dologról van szó. Nemcsak a szocializmusfelfogásunkban voltak és vannak illuzórikus elemek, a kapitalizmusról alkotott véleményünkben is sok még a leegyszerűsítés. Vagy úgy, hogy lebecsüljük fejlődésünket, fejlődő, alkalmazkodó konfliktust megoldó képességünket, vagy pedig úgy, hogy — átesve a másik szélsőségbe — a közvélemény egy része csalódottságában jelentős illúziókat táplálva túlbecsüli a kapitalizmus lehetőségeit. Másrészt a kapitalizmus vizsgálata arra is rávilágít, hogy a kapitalizmus sem homogén, nem egynemű közeg. Kapitalista ország Ausztria is, Mexikó is, de micsoda különbség van köztük! Ugyanakkor a kapitalista országok technikai, civilizációs haladásának több tapasztalata előtanulmány lehet a mi hasonló problémáink megoldásához, vagy éppen a problémák, konfliktusok egy részének elkerüléséhez, vagyis, hogy kérdésére egyértelműen válaszoljak: a kapitalizmus mai természetének megismerése ön- megismerés annyiban, hogy ők is, mi is a világ részei vagyunk, s a világot ismernünk kell.

— A kapitalizmusról szóló tanácskozást követte a szocializmus fejlődésének időszerű kérdéseivel foglalkozó konferencia Szegeden, 1987 februárjába^. Mennyiben jelentett ez előrelépést ebben a folyamatban?

— Szegeden alapos elemzés alá került a szocializmus építésének kezdetétől napjainkig elért történelmi fejlődés, a szocializmus építésének belső és külső feltételrendszere, felmértük a megtett út jelentőségét, és lehetőségeinket az előrelépésre.

Szilárd meggyőződésem, hogy a szegedi tanácskozás jó szellemi előkészítése volt a kormány stabilizációs-kibontakozási programjának, csakúgy, mint a KB ideológiai állásfoglalásának és a párt vezető szerepével kapcsolatos és készülő korszerűsítési programnak. A szegedi tanácskozás egyik nagy érdeme, hogy felgyorsította a társadalomtudományi folyamatokat, s olyan alaphangot ütött meg, amely szemléletével és megállapításaival hitet tett a szocializmus megújulásának szükségessége és lehetségessége mellett.

— Megítélése szerint Békés megyében ugyanazok a társadalmi, ideológiai, erkölcsi problémák, mint az egész országban?

— A szocialista magyar társadalom fejlődésében, eredményeiben és valóságában természetesen jelen van, nyomot hagy a .Viharsarok is, de mi úgy vagyunk, hogy a szerves kapcsolódás az ország társadalmi, gazdasági, politikai életébe fontosabb, mint a térképen rajzolt elkülönülés. Gondjaink, sikereink annyiban érdekesek, amennyiben azok az országé, s nem kap értelmet egyetlen tapasztalat, érték sem, ha nem kötjük őket Magyarország sorsához, fejlődéséhez. Békés megyében szorgalmas, dolgos, erejét megfeszíteni tudó, s nehéz helyzetben is helytállni képes emberek élnek. A becsületes munka tisztelete, a jó közösségek iránti vágy, a szolidaritás szelleme, a szülőföld szeretete ma is él megyénk lakosságában. Ha a szocialista demokrácia erejével értelmes rendet teremtünk a gazdaságban, a politikában, a gazdasági-politikai-erkölcsi értékeinkbe, akkor lesz tömegbázisa a kormány kibontakozási programjának, a megújuló szocializmus ügyének.

— Mit vár ön a békéscsabai tanácskozástól?

— Mindenekelőtt reális, sokoldalú megközelítését minden élő problémának, s azt, hogy jó néhány marxista következtetés beépül a társadalomi szellemi életébe, s a közgondolkodásba. Tudom, hogy egy tanácskozásnak nincs direkt, közvetlen következménye, de mivel a marxista társadalomtudományok szakemberei — filozófusok, történészek, szociológusok, közgazdászok, az etika jeles képviselői, sőt természettudósok — mellett a politikai élet szereplői, párt- funkcionáriusok is részt vesznek e vitákban. Várom, hogy hatékonyabban dolgozzon együtt a tudomány és a politika. Hisz a tudományos,! a politikai, az erkölcsi közvéleményt formáló személyiségek szerepét, s az általuk képviselt marxista gondolkodást nem lenne helyes alábecsülni.

— Végezetül megkérdezem: milyen érzés házigazdának lenni?

—j Nekünk kitüntető, de egyben felelősségteljes feladat jutott: a lehetséges legkedvezőbb munkafeltételeket megteremteni a 250 résztvevőnek a várhatóan hasznos és eredményes munkához. Szeretnénk emellett azt is, hogy Békés megyét az ország minden részéből érkező vendégeink úgy ismerjék meg, hogy ide érdemes visszajönni, s a megyére, lakosságának erőfeszítéseire és véleményére — mert a vitában mi is részt kívánunk venni — odafigyelni.

— Köszönjük a beszélgetést, és sok sikert, eredményes munkát kívánunk a tanácskozás minden résztvevőjének.

A. Z.

Makai István tanácselnök szóban tájékoztatta a testületet tegnap, február 19-én délután a nagyközség tanácsülésén a legutóbbi találkozásuk óta történtekről és intézkedéseikről.

A nagyközségi tanács 1988. évi költségvetési és fejlesztési tervének vitáját dr. Szentesi Károly vb-titkár terjesztette a testület elé. A

VII. ötéves terv részeként az előző évi költségvetés figyelembevételével, az újabb ár- intézkedések, a forgalmi adó, a bérbruttósítás, valamint egyéb tényezők beépítésével készült a terv. A fejlesztési kiadásokat nem az igényeknek, hanem a pénzügyi lehetőségeknek megfelelően javasolták felhasználásra. Az év közepére elkészül az új telefonhálózat a községben, amely az ottaniakat bekapcsolja az országos hálózatba. A másik nagy összegű fejlesztést kívánó kiadási tétel a megyei tanács beruházásaként helyi hozzájárulással épülő kistérségi vízmű létesítése Szeghalom és Füzesgyarmat között. A vízmüvet építik, de sajnos nem az eredeti ütemezés szerint, hanem lassabban. A vímű elkészültével lesz a térségben jó minőségű és mennyiségű ivóvíz. A községi tanács fontos tervei közé tartozik a villanyhálózat korszerűsítése, a szabadidőközpont kialakítása, a községi gázvezeték elkészítése, az útépítés és járdaépítés folytatása. Néhány éven belül a község lakóinak száma megnő, mert többszáz dolgozónak biztosítanak

munkalehetőséget az itt feltárt földgázkutak. Az új lakók gyermekeinek oktatásáról, ehhez pedig pedagógusok letelepítéséről, azok szolgálati lakásának biztosításáról kell gondoskodnia a tanácsnak. A fiatalok lakáshoz jutását 200 ezer forint saját erőből és egymillió forintos hitelből próbálják támogatni.

A költségvetés és fejlesztési tervek vitáját követően megtárgyalták a tanács bizottságainak munkatervét.

B. Zs.

*S?**»3 Vie ‘"í •.

Dőlt betűvel

A vértanúk

Emlékművet állítanak az aradi vértanúknak — hozták a hírt a napilapok. Egy szerény kis obeliszk ugyan emlékeztet már a szabadságharc tábornokaira, de mert az határainkon túli Aradon áll, így előtte a kegyelet tömegesen nem róható le. (Bár aki október hatodikán járt már kinn a hivatalos és nem hivatalos koszorúzásokon, tanúsíthatja, hogy azért van tömegesség és kegyelet, olyan amilyenre megindultság nélkül aligha lehet gondolni.)

Ez a mostani — olvasom ki a híradásokból — nem eilen-, vagy pótemlékmű akar lenni, nem az aradi kegyhely szellemi felszámolása. Hanem egy hazai zarándok- helyről van szó, egy olyan monumentális emlékműről, ahol már nemcsak az aradi vértanúk, hanem az 1849 utáni megtorlás többi áldozata előtt is tiszteleghet az ország.

A szándék — állapítható meg nagy kockázat nélkül — igen tisztességes. A megvalósítás, a szervezés módja már kevésbé. De nézzük, mi is történt. A január 30-i lapokban a KISZ KB aláírásával felhívás jelent meg az említett emlékhely létesítésére. Az elképzelést az ifjúsági szövetség közadakozásból tervezi megvalósítani, s egy nemzeti kuratórium alakulna, mely „biztosítja, hogy a különböző döntések, az emlékmű helyének és tervének kiválasztása során az adakozók akarata érvényesüljön". Ha az előzményeket, de főleg az utóbb történteket nem ismerném, az elsők között jelentkeznék adományaimmal. Sajnos (vagy hál’ istennek) ismerem. Kezdjük az utóbbival: jó két hét telt el, és megjelent a képernyőn „emlékműügyben’’ a KISZ képviselője és egy neves humorista. Vtöbbi — ma divatos szóval élve — egy informális csoport nevében. Percek alatt kiderült, hogy egyet akarnak, ctak éppen külön úton, a kezdeményezés, és a szervezés kisajátításával. S bár a korábbi felhívás —■ az emlékmű helyét és tervét illetően — demokratikus döntést helyezett kilátásba, itt már arról is szó esett, hogy a szobrot Budapesten kell felállítani.

És most térjünk vissza az előzményekre! Bár az emlékmű építési terve most kapott először országos nyilvánosságot, nálunk a megyében ez legalább évtizedes gondolat. A gyulaiak fogalmazták meg, így akarván maradandó emléket állítani a magyar szabadságharc azon tábornokainak és tisztjeinek, összesen 1300-1400 hazafinak, akik Gyulán tették le a fegyvert. (Sajnos kevéssé ismert, hogy a világosi fegyverletétel után a tisztikar megtarthatta fegyverét, tőlük azt csak tíz nappal később Gyulán vették el, egyidejűleg átadva őket az osztrákoknak. Cári lovasezredek kísérték ide tisztjeinket, majd osztrákok vissza egy részüket — köztük a későbbi vértanúk többségét is — Aradra, a börtönbe. Bármennyire is nem mellékes a gyulai epizód, s az, hogy a tisztek a helyi patrióták szeretetétől övezve boldog napokat éltek a városban, a magyar történetírásban alig lelni nyomát. Hovatovább már csak a helyi emlékezet őrzi.)

Végül is a gyulaiak a múlt évben országos pályázatot hirdettek a vár előtt felállítandó emlékmű tervezésére. Rekordnevezés történt: 34 művész negyven pályaművet küldött be. A zsűri talált megvalósítható munkát, s a múlt év végén eredményt is hirdetett.

Nem tudom, kell-e emlékeztetnem rá, az első országos felhívás idén január végén hangzott el. De ne legyünk érzékenyek, hisz a gyulaiak sem voltak azok. Azonnal elküldték levelüket a KISZ KB-ba, a népfrontba, s máshová, minden illetékes helyre. Ebben leírták, hogy mit tettek eddig, s kifejezték abbéli óhajukat, hogy a nemzeti emlékezet Gyulán állítsa fel a vértanúk emlékművét. Ezután hangzott el a televízióban a kijelentés: a szobornak Budapesten kell állnia.

A hallottak (látottak) nyomán az embernek sok minden — nem éppen szívderítő gondolat — eszébe jut. Ám ezúttal csak a kételyeimnek (a reményeimnek) szeretnék hangot adni: vajon tud-e, képes lesz-e egy magyar nemzeti kuratórium, végre Magyarországban gondolkodni, és a történelmi illetékesség figyelembevételével dönteni?