Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
NÉPÚJSÁG 1984. december 8., szombat A Foksányi-szoros Cseres Tibor regénye a csángómagyar múltról Foksány (Focsani) romániai helység úgy él a második világháborút járt férfiak emlékezetében, mint nagy hadifogolytábor. Cseres regényében nem így szerepel. írónkról tudjuk, hogy a kelet-európai népek közelmúltjának alapos ismerője, sőt, a XIX. század második felének is hasonló szenvedélyű búvárlója. „A Foksányi-szoros” című regénye a múlt század hetvenes években játszódik, Közép-Kelet Európában. A hetvenes években Belg- I rédban_ teljesített diplomáciai szolgálatot a hét-nyolc nyelvet beszélő Domahidy Ákos, temesvári születésű alkonzul, aki szerelmi viszonyba keveredik egy gyönyörű szerb özveggyel, ösz- szeházasodásuk bonyodal- I mait elkerülendő vállalkozik egy kényes és titkos diplomáciai megbízatásra: légiót szervez a török földön élő 49-es magyar emigránsokból — mint magánember. Várható volt ugyanis az orosz— török háború kitörése, amelyben az osztrák—magyar fél semleges kívánt maradni, jóllehet az európai egyensúly fenntartása érdekében meg akarta akadályozni a török birodalom széthullását, s ebben ily módon igyekezett segíteni. Persze, megvolt a hajlandóság erre a magyarokban 1849 emlékei miatt is. Domahidy aztán részt vesz török földön a szervezkedésben, légiójuk azonban a török hadvezetés erőtlensége folytán széthull, jórészt megsemmisül. A magyar vezető körök azonban nem adják fel a partizánakcióval segítés gondolatát: Ugrón Gábor képviselő, Bartha Miklós szerkesztő, az etnográfus, fotográfus báró Orbán Balázs vezetésével titokban önkénteseket toboroznak Erdélyben, a császári fővárosban pedig kimustrált fegyvereket vásárolnak, s szállíttatnak a székely vidékre, azzal a céllal, hogy négy-ötezer önkéntes fegyveressel Csík és Udvarhely felől előretörnek Foksány irányába, ott felrobbantják a Szeret hídját, s ezzel elvágják a Plevnánál elakadt orosz haderő legfontosabb utánpótlási útvonalát. Ugrón, Orbán és főhősünk terepszemlére előre- rr.ent a csángómagyarok lakta moldvai részen, és Klé- zsén, az ottani plébánostól, Petrás Incze Jánostól, aki Rokonföldi néven évtizedek óta publikálja a magyar akadémia lapjában a csángómagyarokról gyűjtött néprajzi, népköltészeti anyagait, tájékozódnak, hogy vajon mit szólnának a csángómagyarok ehhez a vállalkozáshoz, segítenének-é. Ekkor ismerik meg az ottani helyzetet: a fronton küzdő román hadosztályokba ezer meg ezer csángómagyar férfit hívtak be, akik aztán szá- molatlanul kerültek a húszezer román hősi halott tömegsírjaiba. A plébános feltárta nekik: ha a magyar önkéntesek e vidéken át törnének be, nemcsak az „északi vihar” söpörné el őket, de a környező, s köztük élő románok is rajtuk állnának bosszút. Itt ismerkedik meg Domahidy egy csángóma-' gyar leánnyal, Czikó Annával, aki valósággal mása belgrádi nagy szerelmének. Még beszélni sem igen sikerül vele, mert Ugrón úgy dönt: nem kockáztathatják a moldvai magyarok életét, inkább lefújják az egész akciót. Mire hazasietnek, fény derül a fegyverszállításokra is. A vezető körök igen hamar eltussolják a kínos ügyet. A megmaradt pénzt Domahidy később elviszi Klézsére, átadja Petrás Incze Jánosnak, hogy legalább ezt hasznosítsák a csángómagyarok közt. Czikó Anna közben férjhez ment egy megrokkant falujabeli- hez, és mint tudjuk: a legelső magyar népdalgyűjtőt, a klézsei plébánost (Domokos Pál Péter nevezte így) rabló- gyilkosok 1886-ban megölték. Lehetséges, hogy a pár ezer aranyért; de gyilkosait, noha felismerte, utolsó gyónásában sem árulta el. Cseres Tibor regénye még nem jelent meg könyvalakban, a Kortárs 1984. évi 6— 10. számában látott napvilágot mintegy 110 folyóiratoldal terjedelemben. A Kortárs tizenkétezres példányszáma kellő publicitást biztosított a műnek. Különben is igen nagy az érdeklődés a kérdés iránt, mivel párhuzamosan jelent meg Kiss Károlynak az Üj Tükör idei 37—43. számaiban közreadott hétrészes dolgozatával (A moldvai csángómagyarok). Meg kell mondani azonban az igazságot: a regény akkor hatott volna re- levációként, ha megírásakor kerül az olvasók kezébe. Cseres Tibor 1970. október 7- én mondta volt nekem a pécsi gyorsvonaton utaz- tunkkor, hogy készen van Petrás Incze Jánosról szóló regényével, de nincs sok remény a megjelenésére. Márpedig a hetvenes évek elején nem sok olvasó ismerte a két, 1941-es megjelenésű, alapvető fontosságú monográfiát: Mikecs László (Csángók) és Domokos Pál Péter (A moldvai magyarság) munkáit. Kallós Zoltán nagy sikerű klézsei balladásköte- te hozta 1973 táján az első hírt (Üj guzsalyam mellett), s csak az évtized- fordulón jelent meg két fontos mű a csángómagyarokról: Domokos Pál Péter másfél ezer oldalas összeállítása (Édes hazámnak akartam szolgálni, 1979), majd Kós Károly, Szentimrei Judit, Nagy Jenő félezer oldalas népművészeti monográfiája (Moldvai csángó népművészet, 1981). írói megformálás tekintetében „A Foksányi-szoros” nem jelent sok újítást Cseres Tibor művészetében. Maga a téma, a népsorsért érzett írói felelősség teszi nehéz fajsúlyúvá a művet. Cseres e regényét is izgalmasan, szép és tömör szavú elbeszéléssel, hús-vér emberi történettel kezdi, amelyben a reá jellemző erotikus fantázia éppúgy munkál, mint a társadalmi-történelmi tárgyilagosság. A későbbiekben ez az egyéni sors egyre inkább egybekeveredik a történelmi tudnivalók érdekességeivel, s ismét érvényre jut az ismert Cseres-féle regényképlet: a regényes esszé. A mű hőse igen bölcsen egy történelmileg érdekes, de nem közismert figura, akinek érdeklődése a csángómagyarok iránt a regény második felében átviszi a hangsúlyt a moldvai magyarok sorsára, jelesen pedig Petrás Incze Jánoséra, a magyar kultúra és nemz&ttudat alázatos munkására. A hős második klézsei látogatásával lényegében véget is ér a regény. Ha e sorok írója szerkesztené a kötetben megjelenést, függelékként nyugodtan a regény végére tenné Cseres Tibornak a Mozgó Világ 1982. évi 10. számában megjelent őszi beszélgetés Klé- zsén című kurta novelláját. Minden kommentárnál többet elárulna, hogyan alakult a moldvai csángómagyarok sorsa az elmúlt évszázad folyamán. Varga Imre Pataki Edit: T rónfosztás Nagyfiúsan kérdezi meg, hogy van-e szabad hely, nagyfiúsan húzza fel a nadrágját a térdén. Azt persze majdnem elfelejti, hogy a nagyfiúk nem szoktak a lábukkal harangozni. Még nem döntötte el, hogy a Ludast vagy a tájat nézze. A többi utas is vagy olvas, vagy kifele bámul. De azért sokan beszélgetnek. Az újságot az apjától kérte, hogy legyen mit nézegetni az úton. A képeket szereti benne, a színeket. Anya nem szokott Ludast venni. Harmadszor utazik egyedül, de ha azt vesszük, hogy ide is háromszor jött, meg haza is harmadszor megy, az már hat. Élvezi az önállóságot. Anya mindig nagyon fél. Pedig nem is lehet semmi baj az úton, ha itt apa beülteti a vonatba, otthon meg anya várja az állomáson. Szereti ezeket a szombatvasárnapokat. Utolsó óra után rohan haza ebédelni, aztán anyával a vonathoz. Vacsorázni már apával szokott. Apa jobban szereti őt, nagymama is mondja, hogy többet megenged neki. Apa másképp bánik vele. Anya még kicsinek tartja. Az éjjel körhintával álmodott, repült rajta, majdnem magasabban a fáknál. Apa meg anyával ott állt nem messze, integettek, ő is integetett, keringett és lekiabált nekik, de apáék eltűntek, ő meg egyedül maradt, és tudta, hogy nem jönnek érte, mert elfelejtették. Arra ébredt, hogy kiabál: vegyék le, nem akar hintázni, ne hagyják egyedül. Mind a kettőnek kiabált, pedig már álmában is tudta, hogy ha jönnének is érte, egyszerre csak egyik jöhetne. Amikor teljesen felébredt, már nem félt. Tudta, hogy ő már nagyfiú, ezért * van egyedül a lakásban, apa nyugodtan itt merte hagyni. Később is felriadt arra, hogv maga van. Nem volt rossz egyedül, mert apát várta. Miért mondta anya, hogy baj, ha fizetéskor Iá-* tógát ja meg? Azért elég unalmas ez az utazás. A tájat már látta tegnap is. Apához mindig rövidebb ideig tart az út. Tegnap még a kerekek is muzsikálták: apához, apához, apához. Apával már nagyon régen utazott. Anya is ott volt, akkor voltak együtt utoljára. Anyánál nem volt pénz, akkor sose volt pénze, ha ő fagyira kért, anya sírni kezdett. Apa odament a pénztárablakhoz, és kért egy féldecit. Anya sírt, a jegyváltók nevettek, apa is nevetett. ő mosolygott, örült, hogy ilyen vicces apja van. Anya soha nem tudta megérteni apát, mindig elmaradt tőle, apa is mondja, hogy akadályozta. Kár, hogy őt anyának osztották ki a bíróságon, apánál jobb lett volna. Akkor vasárnap anyát látogatná meg. Akkor anyát minden vasárnap meglátogatná. Hintával már máskor is álmodott. Lökős hintán ült, apa lökte anyának, anya apának, szállt egyiktől a másikig, oda-vissza, oda- vissza, egyre gyorsabban, gyorsabban. Először nevetett, aztán szédült, sírni kezdett, csak anyát látta, apa a háta mögött volt, és ő hiába könyörgött: „Vegyél le, vegyél le!” Anya vette le, és ő örült annak, hogy anyja van. Anya az ágy szélén ült, nyugtatgatta, s belőle akkor kitört a zokogás: apa, apa, apa. Anya is sírt, sokáig sírtak együtt, és ő nem tudta elmondani, mit álmodott. Egyszer azt hallotta, hogy az ő apja rongyember. Nem tudta, mit jelent ez, de érezte, hogy nem lehet igaz. Anyától nem merte megkérdezni, nagymama meg azt mondta, majd megérti, ha felnő. Csak apa tartja őt komolynak. Apával jobban meg lehet beszélni mindent. Unalmasak ezek a tanyák meg villanykarók. Az ilyen vasárnap gyorsabban telik el, mint a többi. Anya mindig beszámoltatja, mit csináltak. Első útja után csak annyit tudott mondani: APÁNÁL voltam. Nem emlékezett másra, mint hogy apa kezét simogatta. Ilyenkor nem is kell csinálni semmit. Azért jó hazamenni is, csak a holnapi lecke még hátravan. Anya úgy örül majd, mintha régen nem találkoztak volna. Talán nem is kérdezi ki a verset. Most már biztosan főzi a vacsorát. Nem szeret magára főzni. Ma apával lángost ebédeltek. Apa sört'is ivott, ő csak bambit kért. Anya biztosan megkérdi: „Ugye, nem ittál, kisfiam?” ő mondhatja, hogy nem ivott, mert ma tényleg nem ivott. Mikor apa hazajött az éjjel, akkor meg inni kellett. Valamit jó lett volna hozni az útra. Tegnap nápolyija volt. Itt a kalauz. A jegy valahol a zsebben van. De hol? A nadrágban nincs. A kabátban nincs. Szép nagyfiú, ha nem találja meg! Ö, persze. A kis zsebbe tette, ahogy apa szokta az igazolványát. Itt nem is gyúródik annyira, mint a zsebkendő mellett. — Másikat adjál, kisko- mám! Ezzel idejöttél tegnap. Másik jegy nincs. Anya mondta tegnap, hogy most nincs félretúr, hogy visszafelé váltani kell. Ideadta az árát is, azon vették apával a lángost meg a sört. Apa azt mondta, hogy jó ez a jegy vissza is. — Apukám azt , mondta, hogy ez jó. — Igen? Akkor majd fizettetünk vele egy másikat. — De hát, az apukám ... — ügyetlenül hajol a Ludasért, nem tudja, njikor ejtette el. Nagyfiúk rtiár nem szoktak sírni. Az anyja címét diktálja be. Koloh Elek: Rozoga tanyák rozoga tanyák öreg anyókái halál kuporog bennem vaksi holnapok reszkető kezével szabad-e kopognom? bemennem’ szempillám éjszakákat csapdos messze már az a gyorsvonat elsárgult fényképek az évek fejfák árnyéka bólogat porladó szerelmek csodák és hitek rozoga tanyája koponyám volt talán? csönd van sötét és hideg szemem didergő gyertyaláng pusztákba bujdokló szép szavak emléketek kuporog bennem rozoga tanyák öreg anyókái szabad-e kopognom? bemennem? Vollmuth Frigyes: Az új és a régi Madár János: Szétperegnek Ujjaid közül szétperegnek az évek arany ezüst a döbbenet tekintetével nézel az égre: az idő fala megrepedezett — bejársz magadban falvakat tanyát, a temetőt hol apád csontjai a döbbenet tekintetével nézel az égre: lehettél volna költő, miniszter vagy rögöket becézgető paraszt arany ezüst szétperegnek az évek ujjaid közül nézed a semmi víztükrét és látod a végtelen hullámaiban eltűnő arcodat Vollmuth Frigyes: Ugrai magtár
