Békés Megyei Népújság, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-08 / 107. szám

1977. május 8., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET A XX. Alföldi Tárlat A tárlatlátogató első él­ménye a XX. Alföldi Tárla­ton az, hogy a kiállítás ki­nőtte helyét. Különösen így vani ez, ha két évtized ko­rábbi szakaszára, arra az időre gondolunk, amikor a békéscsabai Munkácsy Mi­hály Múzeum térés-tágas nagyterme négy falával elég volt az anyag bemutatására. Öröm a résztvevők és a ki­állított művek számának emelkedése. Ez a fejlődés azonban nemcsak mennyisé­gi, hanem minőségi is. Fő vonala kétirányú: _ egyrészt az egyetemes magyar kép­zőművészet jeles alkotói je­lennek meg rendszeresen az alföldi tárlatokon, másrészt a fiatal tehetségek friss, ele­ven szelleme, kísérletező kedve jellemzi különösen az utóbbi néhány év grafikai anyagát. A rendező, Szamosi Ferenc művészettörténész így a bőség zavarával küzdött, de az adott körülmények között mégis sikerrel oldotta meg feladatát. A kisebb méretű grafikák kabinetrendszerű elhelyezése egyetlen jó meg­oldásként kínálkozott és ez valósult meg. Többször mondjuk és majdnem igaz, hogy a jó, kvalitásos mű bárhol érvényesül. Az ez évi díjazottak sora (Mladonyiczky Béla, Schéner Mihály, Ravasz Erzsébet, Szabó László, Lapis András) a bíráló bizottság és a tár­sadalmi szervezetek ismert értékek, érett alkotók és fia­tal tehetségek iránti kettős érzékenységét bizonyítja. Kü­lön gazdagodása a tárlatnak, hogy ez évben először a Ma­gyar Népköztársaság Művé­szeti Alapja is az adományo­zók között szerepel. Türelmetlenség nélküli, de reális társadalmi igény, hogy a művészet elsődlegesen ko­runk kérdéseivel, valóságá­val foglalkozzon, változó, alakuló életünkről szóljon. E szempontból is kedvező a tárlat képe. Mindenekelőtt Pataki Ferenc a változás di­namizmusát mind formailag, mind színeiben rendkívül erőteljesen érzékeltető mű­veire kell gondolnunk. A lá­tott világ ugyan bizonyos át- írtsággal jelenik meg fest­ményein, de formanyelve közvetlenül és egyértelműen, sőt közérthetően szolgálja vi­lágos tartalmi, gondolati mondanivalóját (Változás az Alföldön, Egyre feljebb, Tér­képlapok az Alföldről). Hé- zső Ferenc összefoglaló, sum­mázó lényegmondása szintén a változó táj és a benne dol­gozó ember világáról szól­nak. (Építőmunkás, Tarló­hántás). Korunk sajátos ket­tősségét, a múlt és jelen együttélést míves részlet- gazdagsággal hozza közel Csi­kós András (Parasztudvar autóval, Csatorna). Az új nagyüzemi épületek monu­mentális tér- és tájépítő ele­mekként jelennek meg Cs. Pataj Mihálynál (Istállóépü­letek). Az alföldi táj ábrázo­lásában generációk által ki­taposott út és hagyomány Koszta Rozália: Nyár mögött vagyunk már. Józsa János viszont az Alföld új és gyökeresen változott, egy­re többfelé megjelenő lénye­gét kutatja és tolmácsolja eredményesen (Ipari táj). Építőmunkánk, változó vilá­gunk az új megjelenésével egyidejűleg a régi eltűnését is törvényszerűvé teszi. Ezt követhetjük nyomon Ezüst György expresszív művén (Elhagyott tanya) vagy kissé nosztalgikus megfogalmazás­ban Takács Győző monotípiá- ján (Requiem egy tanyasi iskoláért). A humánus töltés, az emberség szinte kivétel nél­kül jelen van a művekben. Koszta Rozália hű, megta­lálta egyéni útját. Homogén, kontúrosan egybefogott és jobbára síkba terített felüle­tei ea alkalommal a színek belső tüzével, izzásával ad­nak új élményt. (Tavasz, Nyár, ősz). Nem etikai, vagy magatartásbeli, csak nyelve- zeti megoldási ellenponto­zásként kívánkozik ide kö­vetkezőül Fülöp Erzsébet, aki viszont a színek összhangjá­ra, harmóniájára törekedett (Parton, Szomorúság). Az anyag érdekességének kieme­lése érdekében szólunk egy­más mellett Kiss György dinamikusan torlódó, erőtel­jes formái (Roncsok II., Kék sziklák, Tűzvirág) és Megy- gyes László, valamint Faze­kas Magdolna táji élménytől is ihlette, bujkáló, finom fes- tőiségéről. (Tél, illetve Kert boglyával). Expresszivitás, lendület, dinamizmus saját­ja Tenk Lászlónak (Tükör és ablak, Virág K. B.-nak). Múltunk, élő hagyományunk pedig Dohnál Tibor, Lakatos József, Molnár Antal mun­káiban szól hozzánk. A táji élmény robosztussága Wein- trager Adolf, a látványhoz kapcsolódó nyugalom Erdős Péter és Fodor József jellem­zője. Gaburek Károly fest­ményein képépítő, egyéni új­játeremtő tehetsége és erő­teljes kolorizmusa érdemel­nek figyelmet (Apám kertje II., Kert II., ölelkező fák). E rész befejezéseként, de egyáltalán nem utolsósorban ismét érdekes „szembesítés” adódik: Schéner Mihály népművészetből elindult kompozíciói (Pásztorok, Sze­génylegények, Fej konstruk­ciók) már-már a teljes el­vontság önálló esztétikai ka­tegóriáját és értékét valósít­ják meg. Orvos András vi­szont virágmegjelenítései­ben a részletek teljes, gaz­dag kibontásával és színei élénkségével nyújt élményt. (Virág a térben, Virág 1976, Rózsa). A kortársi új utak, az ösz- szetettség és a bonyolultság, a gondolkodtatás a grafiká­ban a leghangsúlyosabb. Az összetettség és bonyolultság azonban itt is döntően a gondolatiságra vonatkozik, mert hiszen Csohány Kál­mán grafikái azt igazolják, hogy tőmondatos egyszerű­séggel, tiszta vonalakkal is ki lehet fejezni Ady össze­tett líráját. 'Szabó Lászlónál és Szujó Zoltánnál a gondo­latiság, az asszociatív töltés összetettebb formanyelv út­ján valósul meg. Az anyag fölötti uralom jellemzi Papp György munkáit. (Majális, Államalapító). A népművé­szet részben tematikai, más­részt szellemi ihlető forrás­ként több grafikai műben is örömmel fedezhető fel. Gon­dolunk itt Fábián Rózsa (A büszke lány, Ördögűzés), Ravasz Erzsébet (Erős Já­nos I., III.) munkáira. Meg­nyugtató és örömteli a me­gyében élő fiatal grafikusok (Székelyhídi, Wollmuth, Va­sas) előrelépése. A tematikai emberközpon­túság és ebből fakadóan a klasszikus hagyományokra építés — érthetően — a plasztikában a legáltaláno­sabb. A széles ívűén közös művészi magatartáson belül az alkotók egyénisége ad a műveknek különbözőséget, változatosságot. Mladonyicz­ky Béla tömör, zárt formái, márványainak kissé érdes felületi megmunkáltsága (Sári, Leányfej, Torzó) jól egészül ki, nem kontraszt­hatással ugyan, de mégis más megközelítésben Gera Katalin fáinak gyöngéd, ér­zelemteljes, bensőséges lírá­jával (Anyaság, Hárfázó). Lapis András feszülő, duzza­dó női formáiban egészséges, bővérű érzékiség lakik (Ka­talin, Nyújtózkodó, Várako­zás). Mellképében pedig a szellemes negatív—pozitív megoldás groteszk telitalá­lattá vált. Simon Ferenc a tömegképzés útján fejezi ki ember és természet ősi kap­csolatát (Küzdelem). Bajnok Béla plasztikáiban a való­sághűség éa karakteresség a fő erények (Petőfi, Mártír). Bár nem mondható az éremtárló elhelyezése — fő­ként megvilágítási okok mi­att — a legkedvezőbbnek, örömünk mégis önkéntelenül és ennek ellenére is teljes, mert rendkívül egyéni és változatos a nem nagy, de így is gazdag anyag. Kiss György tektonikus erejű fe­lületei nagyszerűen egészítik ki (Építészet sorozat, Torzó I—IV.) Mladonyiczky Béla líraibb, sima felületűbb ér­meit (Visszhang, A végtelen, Kohán). Tóth Sándor „rajzos mozgalmassága” és érzékle­tes mintázása archaikus at­moszférát is teremtenek (Za- mosc, Beatrice, Roztocze zi- ma), Lapis András „kalap­jai” pedig a plasztikai szelle­messég, ötletesség nagyszerű megjelenései. Mint már annyiszor, most is artisztikus, örömet adó foltját jelenti a kiállításnak Kordováner János szövött textilje. Először jelentkezik ugyan, de jó ízzel Takács Győző a Lakodalmas tálak­kal. A kiállítás méltó a jubileu­mi alkalomhoz és a megtett úton nincs mit szégyenkezni. Megnyugtató és egyben biza­kodásra alapot adó, ahogyan a tiszántúli festők területileg lehatárolt, szűkre szabott tárlatából országos rangú, megyén kívül is számon tar­tott képzőművészeti rendez­vénnyé fejlődött ez a kiállí­tás. Dömötör János Gera Katalin: Anyaság Anyám kertje Varsa Zoltán Nyüzsög a kert. Sürög-forog. A virág-had lámpalázas. Anyámat szólintgatja mind, szikráznak, kiabálnak. Szentgyörgy-virág, legényvirág, sarkantyú, mályva, rózsa, szívvirág, mirtusz, dália — illatok, színek tudósa. A muskátli nyögdécselő-piros, nyafog a liliom-herceg, szepegnek riadt estikék — ő megértő, engedelmes. Szelíden közéjük térdepel, mint kislány az ispi-lángnak. Nyüzsög a kert. S feje fölött süvít a XX. század. Szegénységünk? Száműzte innen! Gondunk, bajunk se látszik. A kert — ezerszínű tüzekkel tüntet, nyüzsög — világlik! Lapis András: Nyújtózkodó Villamosban Hervay Gizella Ül a villamosban a kisanya, rázkódik, tenyerével tartja nagy hasát, haja elkínzott arcába hull, halántékán könyörögnek a kék erek, homlokáról a veríték lassan lefolyik. Ül a villamosban a kisanya, két lágy tenyere, karja megmerevedik, rázkódik, lába elnehezül, arcán máj folt-tér kép: a világ. Fáradt házak omlanak össze szemében, benzinkutak felgyújtják magukat, foghíjas kapuk vigyorognak, lépcsőházak szédülnek, forognak körbe-körbe, erkélyek zuhannak, őrült villamos sikolt... Ül a sikoltásban a kisanya és mosolyog. Nemsokára Vajnai László Nemsokára a vén földgolyó felett a tágas égen csillagvárosok lebegnek. A városok lakói a pálmafákat elfelejtik, és elfelejtik Ausztráliát. Naphosszat ezüsthuzalú antennákon beszélgetnek, mialatt a földön trópusi rózsák ragyognak. S mikor az égi városokra különös, lilás-kék este száll, a föld körül a Nap sugárözöne párák sűrűjét szeli át, és kitakarja a kontinenseket, Európát, Ázsiát, Afrikát... A csillagvárosokban alvók majd nem tudják, milyen csodálatosak a sztyeppék, a forgószelek... és a délibáb. Anya Iszlai Zoltán A portörlőt marokra fogja. Fegyverként fogja marokra; távolba néz. Ilyenkor talán az a gondja: a portörlő minek a rongya, s az hova lett? A szárnyas ifjúság elillant. Búsitja, bánja, hogy elillant? No nem, dehogy. Letörölget múlt percet és port. Az asztalra új térítőt bont, gyakorlottan.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom