Békés Megyei Népújság, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-08 / 107. szám
Bucsni Nagyon messzire van Bu- csa Békéscsabától. De nemcsak Csabától, Orosházától, Gyulától, még a legközelebbi Békés megyei településtől, Füzesgyarmattól is 19 kilométer. Karcagot tekintik szomszédnak, és naponta százhetvenen járnak át dolgozni. Az általánosban végzett nyolcadikosok is sokan lesznek karcagi diákok. — Furcsa helyzet — mondja Nyilas Péter tanácselnök, akivel leültünk a napokban egy déli órán, hogy a kisközség közművelődéséről beszélgessünk. Jobban mondva: arra kértem, hogy ő beszéljen, mint a helyi dolgok legjobb tudója, ismerője. Nem mondja, de kiérezni a szavából, hogy aki ide érkezik, elsőnek a távolságot méregeti, meg azt furcsállja, hogy Karcag a szomszéd, hogy a járás, a megye leginkább csak a „hivatalos” kapcsolat. Aztán megegyezünk abban, hogy nem ez a lényeg, és a távolság ellenére sem érzik magukat mostohagyereknek. Kapóra jön a téma, amit körbejárunk, hiszen a tanács vb éppen május 26- án tárgyalja a közművelődést, az ifjúsági klub és a művelődési otthon szakköreinek tevékenységét. Jelentéseket várnak, Nyilas Péter azonban jelentés nélkül is tudja a jót, de a rosz- szat is. Megmondja őszintén, hogy sok jóval nem biztat, gondjaik viszont annál jobban összejöttek. _Tudja, érdekes falu ez a mi Bucsánk. A valamikori uradalmi településen jöttek- mentek az emberek, családok is felkerekedtek sokszor, és átköltöztek az uraság másik birtokára. Nincsenek olyan népi hagyományaink, mint máshol, itt mindig a mozgás, a messzire szólító kubikmunka töltötte ki az életet. Hat tantermet örököltünk 1945-ben, a Tenyei- iskolát, a Vitányi-iskolát meg a többit, ahogy a mesterekről elnevezték... Az Árpad- soriban még kemencevei fűtöttek! A régi padok is sokáig megvoltak, jelképeként az egykori közoktatási kultúrának. De nem erre kíváncsi, ugye? Hanem ami azután történt, meg ami most van. Elmondom azt is. Nem tudom eldönteni, mi az, ami az első pillanatban megragad, amikor kezet szorítva az elnökkel, letelepszünk a beszélgetőasztalhoz, és okos logikával, a helyismeret csalhatatlan biztonságával megindul a szó. Aztán, már jóval később, majdnem a búcsúzáskor jut eszembe újra az egész, de már a válasszal együtt. Nyilas Péter jó vezető, gondolatai a közösségé, a falué, _°tt, a nagy távolságok erdős-lan- kás-mezőséges szegletében; Nyilas Péter nagybetűs Ember. Biztosan így van, tévedés kizárva, a szeméből ugyanezt olvashatja ki, akire rátekint. Ha a? elnöki szoba ablakához állunk, majdnem látni az egész falut. Szemben a pártházat, a művelődési otthont, jobbra az ifjúsági házat, a könyvtárat, es ta- karják ugyan baloldalt a sarki házak, de ott van mögöttük az új iskola is. — Tizenhat tantermünk van, 45-ben hat volt. Két éve kezdtük kialakítani a központi alsót, itt még két tanterem lesz, ha a megyei tanács elfogadja pályázatunkat, és a 70 százalék sajat erőt. Most újítottunk fel kettőt, mert csak így lehet, sorban. Képzelje csak: 1 légköbméter tanterem felújítására 1 forint 75 fillér dukál. Még a mészre sem elég ... Ha nem jönnének meszelni a szülők, meg súrolni-takari- tani, nehéz helyzetbe kerülnénk nyaranta. őszintén szólva arra számítottam, hogy ez a tartalmas, és igencsak jellemző beszélgetés hamarosan a „közművelődési szemlélet” és vidékére terelődik. Aztán, hogy Nyilas Péter nemigen mondja ki ezt a szót, még- sincs hiányérzetem, hiszen végig erről beszél. Mert nem az érdeklődő szemléletet 1977, május 8., vasárnap KÖZÉRZET Hétköznapi beszélgetések „A szocialista brigádmozgalom munkájának minőségi fejlesztése megkívánja a formális vonások elleni határozott fellépést, mert a bürokrácia, a formalitás elfásítja és béklyóba köti az öntevékenységet, a kezdeményező készséget... a szocialista brigádok tevékenységét megítélni csakis munkájuk minősége, a brigádtagok fegyelme, magatartása, nem pedig a megtett vállalások meny- nyisége alapján lehet...” (A szocialista brigádvezetők V. országos tanácskozásának állásfoglalásából) tükrözi-e, ahogy az iskola bővítéséről, gondjairól beszél? Ahogy később az óvodára fordul a beszéd sora, ami „központi kérdés” Búcsún? • — Legalább száz gyereket kellene elhelyeznünk, és hat- van-egynéhányat tudunk. Legalább két új foglalkoztatóterem, konyha és egyéb szükséges a mostani óvodához. De hogyan? A gépezet beindul. Egy nap az óvodáért mozgalommal kezdtük, sokan felajánlották egynapi átlagbérüket, mások — például a tsz — a fuvart és 100 ezret kápé. Ha most helyzetjelentést kellene adnom, ezt mondhatnám: ösz- szejött 700 ezer forint, 100 ezer forint értékű anyag, Debrecenben dolgozó bucsai tervezők társadalmi munkában hozzák a bővítés tervét (ez 50 ezres megtakarítás!), a tsz hét szocialista brigádja is beszáll. Most már csak az kell, hogy erőfeszítéseinket a megye is elismerje, és segítsen rajtunk ... Mondjam, hogy mennyire közérzet, meg közművelődés dolga az, hogy száz családban nem lesz örökös, napi probléma a gyerekek elhelyezése? Hogy a szülők dolgozhatnak? Hiszen a Bucsán működő ipari telepek — a szőnyegszövő, a kosárfonó, a férfifehérnemű-varró — munkaerőhiánnyal küszködik! A munka, a több kereset az igényt növeli. Az igény kitágítja a világot az ember körül, és egyszer csak azon kapja magát, hogy olvas, tanul, filmet néz a moziban és színházi előadásra jár. Ez is közművelődés, azt hiszem. Amikor később a művelődési otthon a téma, beborul az ég. Képletesen, meg valóságosan is. De minket csak az előbbi érdekel. Evek óta nincs függetlenített kultúrigazgató Bucsán! Valamikor a község krónikás-pedagógusa, Szilárd Ádám töltötte be ezt a tisztet, amikor másra kellett több időt szánnia, a sokoldalú kultúráiét lassan elszürkült, volt is, meg nem is. Május végéig tiszteletdíjasként vállalta egy helyi pedagógus, nekik azonban szakember kellene. Diplomás népművelő abba a szép, alig 9 éve épített művelődési otthonba. Hirdetik, tudakozódnak sokfelé: nincs. Erről ennyit. Kissé derűsebb tájék a könyvtár és az ifjúsági klub. Az Üj Barázda patronálja mind a kettőt, szívesen áldoz a tsz könyvvásárlásra, klubprogramokra. Csak ez is valahogy esetleges, amolyan félkarú óriás törekvése, mert állandó vezető nélkül üresen áll a művelődési otthon; bár az igazsághoz tartozik, hogy azért van néha egy-egy ORI-előadás, meg a szakkörök is összejönnek. Közművelődés, derű, kemény erő, lankadatlanság. Ezek a fogalmak igazodnak össze, miközben Nyilas Péter tanácselnök az élet számos oldalára sort kerít, hogy teljesebb legyen a kép. A karcagi bejáróktól a könyvtár 8 ezer kötetéig, az óvodaépítéstől a két éve kezdett vízművesítésig minden a bucsai közérzet színeit szépíti. Lehet-e többre látni? Bizonyosan! Lehet-e megrövidíteni a távolságot a városokig? Feltétlenül. Kérdezem, mi lenne most az első kívánsága? A legfontosabb, ha tehetné? — Igazgató a művelődési otthonba. Máris. Nem sokkal a tégla- és cserépipari vállalat brigádvezetőinek tanácskozása után igen elevenek még a résztvevőkben az ottani nyílt és őszinte beszélgetés emlékei. Senkinek a kezében sem zizegett papír, egyik hozzászóló sem olvasott fel előre megírt nyelvtörő szöveget, és néha indulatos szavak is elhangzottak. Ám, hogy mégis így volt ez rendjén, látszik a szemekben, az arcokon. A tanácskozás után néhányan helyet foglalunk, hogy még külön is váltsunk pár szót. Gri- ecs Andrásné, a Békéscsaba, 2. sz. téglagyár brigádvezetője szinte csak folytat egy megkezdett beszélgetést. — Nekem az országos tanácskozás is azért tetszett — emlékezik —, mert a beszámoló csak egyórás volt, s azután két napig a munkások beszéltek.... Nem titkolják, hogy — eredményeik mellett — a mozgalom egyes formális vonásai náluk is megtalálhatók. Hogyan? Miben? Vállalásaikat egész évre teszik, s aztán havonta kiegészítik a közben felmerülő igényeknek megfelelően. Világosan különválik náluk az is, amiben a szocialista brigádoknak többet kell tenniük. többletmunkát vállalok egy hónapban — érvel Tóth István, a Csaba—3-as gyár villanyszerelő brigádvezetője —, nemcsak a túlórákért járó fizetségért teszem, hanem azért is, mert látom, hogy szükséges, kell. S ha hozzáfogok egy munkához, addig nem tudok hazamenni, míg be nem fejezem... Az újítások?... Az embernek mindig van valamilyen használható ötlete ... Miben kell tehát előbbre lépni ? Griecs Andrásné: — Semmi értelme, hogy bárkit, bármire erővel rábeszéljünk. Fölösleges az olyan vállalás, amelyik csak papíron szerepel ... Nem általános a példa, de láttam olyan kulturális vállalást, amelyben az illető mind a 15—20 fajta programot megjelölte ... A túlzottan sokat markoló vállalásokból pedig — véli Kukuk Jánosné, a Csaba—1- es gyár brigádvezetője is —, túlzott leterheltség alakul ki, olyan feladatok sora, amit aztán nem is lehet teljesíteni. — Ha például egy három- gyerekes családanyáról van szó — emlékezik Griecs Andrásné ismét a Budapesten elhangzottakra —, kevesebb vállalással is elégedettek lehetünk ... Vagy például egy fiatalembernek hagyjunk több szabad időt. S meg kell gondolni a vállalásokat — derül ki a továbbiakból —, azért is, mert a címek, fokozatok elérése anyagiakkal is jár. Odaítélésüknek az a módja alakult ki a vállalatnál, hogy a szocialista címről a gyáregységi termelési tanácskozások döntenek, a fokozatok dolgában viszont csak javasolnak, s erről az szb és a vállalati vezetők mondanak véglegest. S bizony előfordult olyan is, hogy a gyáregységi tanácskozások a javaslatok megtételében nem eléggé körültekintően, nem eléggé kritikusan jártak el. Még ha a szándék nem is volt rossz, ha ez általánossá válna, aligha segítené a brigádmozgalom fejlődését. — A prémiumot, a jutalmazást nem szabad összetéveszteni az elért címekkel járó kisebb összegekkel — mondja Tóth István. — A brigádmozgalom célja, hogy a közösségért, másokért tenni tudó kis kollektívák alakuljanak ki; szerintem az anyagiak mindenképpen másodlagosak. — Amikor az Építőipar Kiváló Dolgozója kitüntetést megkaptam — fűzi hozzá Griecs Andrásné —, csak a vonaton néztem meg, mi van a borítékban, mert nem az érdekelt. Te ott voltál — fordul Kukuknéhoz —; megmondhatod ... Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örültem a pénznek. De a lényeg mégiscsak az, hogy a húszéves munkámat vették észre, ismerték el. Nemcsak többet kell tehát dolgozni, hanem jobban — összegezhetjük a beszélgetés lényegét. A tanácskozások után hétköznapok következnek. Sass Ervin — Ha én például 70—80 óra Zsuzsa asszony három lánya... Egy évvel ezelőtt 15 hónapos kisfiával kettesben ünnepelt anyák napján Tóth Györgyné Békéscsabán. Férje sorkatona volt, ő pedig alig sejtette még, hogy ismét anyai örömök előtt áll. Nem baj — gondolta —, legalább gyorsabban felnőnek majd. Férjével ugyanis arról beszélgettek, hogy legyen még egy gyermekük. Természetesnek vették, hogy az is fiú lesz, s máris elkeresztelték Árpádnak. 1976 novemberében azonban három kislánynak adott életet Tóthné, miközben saját élete is veszélyben forgott. — Eszméletlen voltam, semmire sem emlékszem — magyarázza Zsuzsa asszony. — Amikor magamhoz tértem, azt mondta a doktor: „Három kislánynevet kérek Tóthné, mert egy nagy fiú helyett három lány született.” Hirtelen fel sem fogtam. Olyan három nevet találtam ki, amelyet azokban a napokban a legtöbbet hallottam. Így lett Andrea, Évike és Mariann a három kislány. Meglepetésemben el is felejtettem, hogy kisfiút akartam. Az orvosokkal együtt most már azon izgultam, ha így történt, maradjon életben mind a három. Amíg Zsuzsa asszony mesél, a három kislány az ölében ül. Mosolyognak, gőgi- csélnek. Az anyai szív melegéből egyformán jut mindegyiknek, de nem rekesztik ki természetesen Gyurikát sem. — Gyurika nagyon imádja őket. Most már lehet velük játszani, hisz elmúltak héthónaposak. Különösen Andrea nevet sokat Gyurikára. Ha ébren van, a szemével kíséri bátyja minden lépését. Bár picik még, de mindegyik külön egyéniség. Éva a legnyugodtabb. 0 fürdik legutoljára, ő kapja ételben, innivalóban is az utolsó adagot. Mariann is türelmes, de Andrea, az a legvirgoncabb. Kiköveteli magának az elsőbbséget mindenből. Már most meg lehet őket különböztetni egymástól. — Szépen fejlett, jó.gyerekek a Tóth kislányok — veszi át a szót Kaszai Istvánná gondozónő, aki 1977. január elsejétől rendszeresen segít Tóthnénak. — Foglalkozásomnál fogva sok kisgyermeket láttam, gondoztam, de ilyen nyugodt, jó kislányokat ritkán. Nincsenek elkényeztetve, mindent megesznek. Igaz, hogy sok jó tanácsot kapunk dr. Szélinger Tibor főorvostól, aki vállalta, hogy egy évig rendszeresen látogatja őket. Tessék elhinni, hogy még télen sem volt egy kislány sem náthás. Tóthné nagy szeretettel és elismeréssel beszél a gondozónőről. Egymaga képtelen lett volna nevelni a koraszülött gyerekeket, akik súlyban ma már túlhaladták a hasonló korúakat. Együtt fürdetnek, együtt főzik meg az ételeiket, mossák a sok-sok ruhaneműt. Mint egy igazi édesanya, úgy serénykedik körülöttük Kaszainé is. — Hát lehet ezeket a csöppségeket nem szeretni? — válaszol kérdéssel az édesanya elismerő szavaira Kaszainé. — Ha egyszer lejár a „mandátumom” Tóthéknál, nagyon nehéz lesz a búcsú. Mindennap levisszük őket sétálni. Egy ember a három kislányhoz mindenképp kevés lenne. Sokan megnézik őket, én pedig olyan büszke vagyok, mintha az enyém lenne Andrea, Éva, és Mariann. Tóth György, a 8. számú Volán Vállalat dolgozója a mai napon az új, háromszobás, szépen berendezett békéscsabai lakásában, boldog családi körben, szeretettel köszönti feleségét, a négy kisgyermek édesanyját. De az édesanyáknak kijáró tisztelettel köszönti Kaszainét is, aki féltő gonddal, nagy hozzáértéssel segít kislányai nevelésében. Ary Róza Varga János
