Petőfi Népe, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-27 / 150. szám

1 1987. június 27. • PETŐFI NÉPE • 5 1985 r-ben a Művelő­dési Miniszté­rium hivatalo­san is a magyarországi díjak közé emelte a Gunda Béta-díjat, amit — mint elnevezése is utal rá — a debreceni Néprajzi Intézet alapítója hozott létre, tudományos fokozattal még nem rendelkező fíatal tanítvá­nyainak. A díj mindenkori odaítélé­sére a professzor kuratóriumot je­lölt ki. Ők dolgozták ki az alapít­vány tervezetét — s lévén tanítvá­nyai —> jól ismervén Gunda Béla igényeit, az odaítélés szempontjait. E szerint: az a 35 év alatti néprajzos kaphatja, akinek tudományos mun­kássága eredeti anyagfeltáráson, gyűjtésen alapul, s ezt kiforrott elvi és módszertani eszközökkel publi­kálja. Magában hordja nemzetközi szintű tudományos munkák megírá­sának lehetőségét, s munkássága megfelelő múzeumi, oktatói vagy tudományszervezői tevékenységgel párosul. Mindezek alapján az idén a díjat dr. Sztrinkó István, a kecs­keméti Katona József Múzeum és a Bács-Kiskun Megyei Múzeumi Szervezet igazgatóhelyettese, nép­rajzkutató kapta. • Ez az archív felvétel Hátmonostorán készült anyaggyűjtés közben. DR. SZTRINKÓ ISTVÁN GUNDA BÉLA-DÍJAT KAPOTT ,, Lételemem a tárgy gyűjtés” — Gunda Béla nevét talán kevesen ismerik néprajzos berkeken kívül. Ön­nek professzora volt az egyetemen, bizo­nyára sok emléke fűződik hozzá ... — 1949-ben ő alapította a Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tan­székét, ma nyugdíjas professzor. Szá­mos külföldi tudományos társaság tag­ja, Herder-díjas. Munkássága rendkí­vül szerteágazó. A magyar nyelvterüle­ten kívül kutatott a Kárpátokban, a Balkánon, Skandináviában, sőt, az Amerikai Egyesitit,.Államok indiánjai között is. Sok minden érdekli jelenleg is. Tanítványai közül valamennyien rengetegét köszönhetünk neki: az előa­dásokon, szemináriumokon kívül ugyanis nem sajnálta a fáradságot, hogy egyénenként foglalkozzon hallga­tóival. Jól emlékszem, első kis íráso­mat, amely a balmazújvárosi hörcsögö- lésről szólt, háromszor íratta át velem. — Mit jelent önnek ez a díj? — Elsősorban erkölcsi, eszmei érté­ke van, márcsak azért is, mert a népraj­zosokat nem sok, kimondottan nekik szóló kitüntetéssel kényeztetik. A Ma­gyar Néprajzi Társaság Jankó János- díján és Ortutay-emlékérmén kívül, a muzeológiai munkát ismerik el a Móra Ferenc-díjjal. — Eddig a kitüntetőről volt szó, be­széljünk most a kitüntetettről. — 1977-ben végeztem a Kossuth La­jos Tudományegyetem néprajz—törté­nelem szakán, de már ötödévesként itt dolgoztam a Katona József Múzeum­ban. Első éveim javarészben a raktár- rendezéssel teltek, ugyanis a múzeum­nak 1965-től fogva nem volt néprajzo­sa. 1979-től vagyok igazgatóhelyettes. Az intézményvezetéssel járó adminiszt­ráció rengeteg energiámat emészti föl. Mert hát, ha hivatal, annak működnie kell. — Azért ennek a posztnak némi hasz­na is lehet. Gondolok itt elsősorban a tudományszervezésre. —No, persze. Ezért is vállaltam. Bár­mily meglepően hangzik, a Duna—Ti­sza köze néprajza egyike a legkevésbé is­merteknek. Amikor munkába álltam, Sólymos Ede foglalkozott behatóan Ba­ján a dunai halászattal, valamint, a kö­zépgeneráció képviseletében, Bárth Já­nos a kalocsai Sárközzel. A többi terület gazdátlan volt. Ázótar— mivel a nyolc­vanas évek elejéig jó néhány néprajzos kerülthozzánk ' szerencsésen változott a kép. Megszerveztük a megyei kutató­táborokat, ahová egyetemekről, más múzeumokból is hívunk szakembereket. — Milyen eredménnyel járnak az ef­fajta kiruccanások?-— Közvetlen közelségben tanulmá­nyozhatjuk a népi kultúra működésé­nek mechanizmusát. Inkább a jelensé­geket figyeljük, de módszeresen keres­sük a tárgyi emlékeket is. Például Bel- lon Tibor Kiskunmajsa környékén olyan földművelő eszközöket talált, amelyeket eddig még nem írtak le a szakmában. Vagyis nemcsak a kézira­tos és a fotóanyag szaporodik, hanem a tárgyi gyűjtemény is. Ez már csak azért is igen fontos, mert a háború alatt a múzeum néprajzi gyűjteménye meg­semmisült. — A szervezői tevékenység mellett juthat idő és energia a tudományos mun­kára is, hiszen nem mellékesen ezzel ér­demelte ki a Gunda Béla-díjat. Fő kutatási területem a népi épí­tészet, ebből írtam doktori disszertáci­ómat is, A Duna—Tisza közi népi épí­tészet történeti-néprajzi problémái címmel. Ezt a témát elsősorban az Al­földön tanulmányozom, de Észak- Magyarországon és a Dél-Dunántúlon is gyűjtöttem. — A debreceni egyetem kiadásában megjelent, ugyancsak a népi építészet témáját boncolgató könyvét, a díj kura­tóriuma, építkezési irodalmunk egyik kiemelkedő munkájának minősíti. — Egyébként főleg megyei kiadvá­nyokban jelennek meg publikációim. De mivel nem kutatóintézetben, hanem múzeumban dolgozom, valamint tárgy- éá terepközeiben vagyok, más egyébbel, így a népművészettel, az áru­csere néprajzával, a migráció kutatásá­val is foglalkozom. Lételemem a tárgy­gyűjtés. — Milyen tervei várnak megvalósí­tásra a közeljövőben? — Mivel kiderült, mennyire kevésbé ismerjük Észak-Bácskát, besegítek a Csávoly-monográfia megírásába, ami­be a megye muzeológusain kívül a sze­gedi egyetem kutatói és Csongrád me­gye muzeológusai is részt vesznek. Rám vár a Bellosits-hagyaték feldolgo­zása. A történeti-néprajzi osztály veze­tőjeként ugyancsak feladataim közé tartozik, kollégáimmal együtt, jövőre tető alá hozni az iskolatörténeti kiállí­tást. Ez kötelességünk, hiszen Kecske­mét környékén az elsők között épültek tanyai iskolák. A Műkertvárosban ag­rár- és ipartörténeti bemutatót rende­zünk, ahol megpróbáljuk majd úgy raktározni a hatalmas méretű tárgya­kat, hogy megtekinthetők legyenek. Szerkesztem a múzeumi kiadványok java részét, s a közeli jövőben tervez­zük megjelentetni a Bács-Kiskun nép­művészetét bemutató minikönyvet is. Vagyis: feladatokban egy cseppet sem szűkölködöm... Kormos Emese ÁGH ISTVÁN: KISS DÉNES: Szabó István Séta szülőföldemen megíratlan novellája í. Virágok és fák anyanyelvén Nap sárgája a vérrel beszélgetek a tájjal — zöldben össze ne folyjon! Nyomomban az előbb szél, egyetlen zászló, zivatar loholt még csak élőket takarjon! Most ékszerez madárdal most a zöld vetésbe ölt 2. kiskatonára gondolok, aki a győzelem előtt lehányt magáról puskát, derékszíját, sapkát, táncolt rajtuk, addig ropott, Füttyökből gótika épül fénylik a dallam-torony Zászlókat lenget nyárelő a fákat friss lombokkal serényen cserepező míg tisztje belelőtte 3. a szentelésre A tájon ballag az ember sarjadt búzaföldbe, Suhognak sudár nyárfák Lehajtok némán a földhöz még híre sem maradt és hallom az ifjúság a némaság süket esztendői alatt. örökös szívdobogását! GRAFIKAI KIÁLLÍTÁS A KECSKEMÉTI GALÉRIÁBAN Kortársak és modern klasszikusok A Kecskeméti Galéria második eme­letén — Új szerzeményeink címmel — grafikai kiállítás nyílt, kortárs, vala­mint modem klasszikus művekből. Ez utóbbiak közé tartozik Kondor Béla Az öreg Kassák című alkotása, amely a Kondor-, majd a Kassák- évfordulós láz ellenére eddig ismeretlen maradt. A keresgélőnek tűnő zöld vo­nalak határozottan fogják meg az idős mester jobb kezébe temetkező félprofil­ját, s a jellegzetes Kassák-kalapot. Megkapó a két nagy művész — e vázla­tos műben történő — találkozása. Szintén a modern magyar művészet klasszikusaihoz tartoznak a „Látás és Alkotás” mappa szitanyomatain bemu­tatott festőművészek: a szentendrei KornissDezső, Bálint Endre, Barcsay Je­nő, az európai iskolához tartozó Los- sonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, Il­lés Árpád, valamint Bortnyik Sándor, Martyn Ferenc és Hincz Gyula. Munká­ikban közös az absztrakcióhoz való vonzódás, a lírai és a konstruktív művek is jól érvényesülnek a szitanyomatok erőteljes és dekoratív technikájában. A kiállításon bepillanthatunk a kor­társ magyar grafikai irányzatok és technikák sokféleségébe. Würtz Ádám ismerős és jó Dickens-illusztrációja mellett Lacza Márta érzéki színesceru- za-rajza, Nagy Gábor egyes részleteket önálló képi világgá szervező „Tiszagáti megfigyelése”, Váli Dezsőnek a papír textúráját, színét is hasznosító kompo­zíciója, Szemethy Imre egyszerre gro­teszk és démoni tusrajzai egy­aránt magukra vonják figyel­münket. Molnár László József finom és pontos ceruzaraj­za a hiperrealista törekvésekhez kapcsolódik. Sá­ros András Mik­lós valamely fényképes nyil­Sáros András Miklós: No. 35 092 820 772. Nagy Gábor: Tiszagáti megfigyelés. Szemethy Imre: Jellemrajz. vántartás karto- tékait dolgozta át megrázó nyoma­tokká. Probstner János a vonal egyszeri kifejező­erejét használta. Kádár János Miklós zöld, vö­rös kontrasztra építő nyomata „P. P. emlékére” első látásra kal­ligráfia, majd elő­villan a bikavia­dal jelenete. Swi- erkievicz Róbert „Virágember” cí­mű monotípiája az egy példányos nyomat lehetősé­geit textil és sablon használatával gaz­dagítja. Külön csoportba tartoznak Ladányi Imre kollázsai. Az eddig Kecskeméten be nem mutatott darabok a New York­ban alkotó művész ajándékaként már csak halála utána kerültek a múzeum tulajdonába. Simon Magdolna lllfiil 11 i il ■■ ' . F rdén esnek a sugarak a gyepre. A késő délutáni napfény világító zöldre festi az öreg körtés alján kaszálás után újrasarjadó füvet. Sehol ilyen zölden, ilyen fiatalon nem sugár­zik, mint itt, a vedlett ágbozont alatt. Gyermek-szemembe beleivódott a gondozott körtefasorok szépsége: fönt az általuk be nem árnyékolt fehér nap, a földön az utánozhatatlan, húsvéti szelídséggel lángoló zöld. Apám körtése. Tizenhatszor hét fa. Vágtattunk a köztük hagyott utacskán kiterjesztett karokkal, és mellettünk kétoldalt kat­togtak a sorok, mint vonat mellett a villanyoszlopok. Akkor még barnán rajzolódtak elő a szabályos fa tányérok a földön, amelyeket ásni, kapálni, gereblyézni kellett. Patkó alakú vakarával kapargattuk télen, tavasszal a fák kérgét, hogy lehántsuk a búvá bábokat, petéket. Apám kezében járt a rókafark fűrész, a metszőolló. Mint más a rugós ágyon, úgy ugráltunk a kazalba hordott, lemetszett ágakon. Y Tol van már apám, a gyümölcsös ültetője? Harmincnégy jfi évesek voltak, amikor anyám földjét betelepítették. Hatvannyolc éves volt, amikor meghalt. Akkor már régen másé volt a körtés. Disznót, csibét nevelt rajta a téesz elnöke és jogtanácsosa. A háztól nem messze téglaólsort húztak fel. A háztájit és tanyát maga apám adta el bagóért a jószágnak. A veszett fejsze után dobta a nyelét. A körtefák megvénültek és elvadultak. Aljukat bodza, akác és meggysarjadék nőtte be — a kertszéli néhány meggyfa bőségesen gondoskodott az utánpótlásról. Hetvenötben stencilezett papír jött, hogy a Kerek dűlőt zártkertté nyilvánította, és volt tulajdonosaiknak visszaadja a téesz. Anyám nem akarta visszavenni. Évtizedek óta senki egyet­len kapavágást sem tett a földben, a metszésről, permetezésről nem is beszélve. Még az éretten lehulló körtét is csak a jószág­gal etették föl a bérlők. Ha akkor nem nekünk adták ki művelésre, most már nem kell! — mondta konokon. — Nem éri meg a munkát. Meg hát ... ki végezné? Valóban. A kertész fia-lánya más szakmát tanult. — Bárminek mehettek, csak ezt ne válasszátok! — Hát elmentek, elmentünk bárminek. — Két gyereket taníttattam — mondta halála évében apám —, hogy egy szót se értsek abból, amit csinálnak. — Első verseskönyvemet tartotta a kezében. — Vissza kell venni — döntötte el magától értetődően a MEZEY KATALIN: A kertész álma ■UH bátyám. Anyám daccal húzta meg a vállát: — Hát vegyétek! Ha ti jobban tudjátok. A ztán hat éven át, hetvennyolc éves koráig szaladgált elke­li seredetten a permetlés vödrökkel, derékig érő gazban a fasorok között. A fákon több volt a száraz ág, mint a zöld. — Hiábavaló fáradtság — mondhatta volna, mondta is mindenki. És akkor — háromévi ilyen-olyan gondozás után a körtés bizonyított. Annyit termett, hogy a jogtanácsosék üres óljában térdig volt terítve a leszedett körte. (Akkoriban vál­tották le az elnököt és nyugdíjazták a jogászt. A téesz raktárá­ból régóta túl gyorsan fogyott a táp.) Bátyám kollégája, aki a munkákba besegített, úgy megriadt az értékesítés gondjaitól, hogy leköszönt. Mi építkeztünk, bátyám külföldön dolgozott. Anyám átkozta azt az órát, ami­kor a földet mégis visszavette. Aztán hosszú unszolás után aláírt nekünk egy papirt, hogy a körtés gondja a továbbiakban a miénk, ő többé nem törődik vele. Akkoriban már évi ötezer forintokat fizettek rá a kétezer-hatszáz forintos havi nyugdíjá­ból. T~1einte úgy gondoltuk — léha, városi emberek —, hogy /v akárhogyis, de meg kell tartani. Elöbb-utóbb majd csak ráér valamelyikünk dolgozni benne. Addig meg eláll így is. A föld érték. Anyám ezt a felfogást nem értette. Aki nem műveli, ne is tartsa! — mondta. — Egész életemben a két kezem munkájára számítottam csak, és ehhez a földspekuláci­óhoz (!) nem értek! — vágta oda nekünk mély megvetéssel azon a télen, amikor az egészségi állapotára való tekintettel sikerült kicsikarni az ígéretet, hogy leteszi a gyümülcsös gond­ját. — Adjátok el! Majd éppen ti fogtok dolgozni benne! Van is nektek időtök arra! Kitavaszodott. Először úgy kellett néznem a földre, mint a gazdája. Elvadult körtefa-, meggyfa-, fává serdült krisztustö- vis-dzsungel. Minden üres foltocska tarackkal szőnyegpuha- ságúra benőve. Hirdettem. Müvelőtársat, bérlőt kerestem. Sokan jelentkeztek, de aki megnézte, mind elmenekült. A gyerekek indiánüvöltéssel törtek utat maguknak az em­bermagas gazban. Riadt sárgarigók, meggyvágók kaptak szárnyra előttük rikoltozva. Ahogy piros sapkájuk fel-felbuk- kant a bozótban, mintha magamat láttam volna. A magam piros sapkáját röpködni ugyanezek között a fák között. Magad uram, ha szolgád nincsen! Felégettük a beteg levéllel borított faaljat, baltával kicsapkodtuk a surjánokat. Sóhajtoz­tunk. Nem, nincs erre időnk, erőnk! TSlvágattuk a legelvadultabb sarkokból a félig kidőlt meggyfákat, a kertet beborítani szándékozó akácot. Felszántottuk a megtisztított földet. Az eke beletört a gyöke­rekkel átszőtt rögbe, szinte csak sávokra hasogatta a tarack­szőnyeget. Krumplit, kukoricát, zöldséget ültettünk. Ástuk, kapáltuk a csomós, gyökérbogos ágyásokat. Permctezgettük a körtést. Rimánkodtunk a kereskedőknek, és bosszankodva álltunk másnap a kétszeres áron kiírt ládák előtt. A föld magához idomított minket. * Itt állok hát a foltosán aranyló, késő délutáni napsütésben. Ősz van. Megint szedni kell a körtét. Végignézek a barátságo­san szabályos fasorokon, a zöldfüvön. Nagyot sóhajtok. Miért is ilyen átkozotton, lelket melengetőén szép? És rossz lelkiismerettel jut eszembe: mit nem adott volna ezért apám, hogy itt állhasson így, mint én? Hogy, amint tervezték: ebből élhettek volna meg öregkorukban? Hogy az övék maradhatott volna, beváltva az ifjan hozzáfűzött remé­nyeket, a hiába beleölt kemény munkát? CAemmi áron nem kaphatta meg azt, ami nekem később az O ölembe hullott. Nekem, akinek mindez csak nyűg, gond, költség, akármennyire szeretem ú. Feladat, amihez nem értek, amire nincs időm, de amit egészen elhanyagolni mégsem tu­dok. Hát lehetséges, hogy amire vágyott, az csak neki, egyedül csak neki volt elérhetetlen? Míg bárki, akinek semmit sem jelent a száztíz körtefa, megkaphatta? Aki nem tervezte, nem álmodta, nem értékelte, soha egyetlen gondolatját, egyetlen munkaóráját sem fordította rá, az mind szedhette a gyümöl­csét? Ő pedig úgy halt meg, hogy még a csalódás emlékét is szerette volna elfeledni. Miféle törvény működik az időben? Lehetséges, hogy amire én vágyok annyira — éppúgy el­érhetetlen marad számomra? Es húsz év múltán ugyanígy állnak majd az én gyerekeim is álmaim hullásának beteg papír-avarjában, és csupán a kegyelet, az emlékezet gyen­gíti el őket annyira, hogy hozzá nem értő kézzel bele-bele- kotorjanak betűvetésem gondozatlan maradt, elvadult öröké­be?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom