Petőfi Népe, 1964. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-10 / 108. szám

Jókai, Kecskemét díszpolgára Ezen a héten (május 5-én) múlt 60 éve annak, hogy Jókai Mór, a legnagyobb magyar regényíró 79 éves korá­ban befejezte életét. Azóta ma is közkedvelt regényeiben él alkotó szelleme, s emlékét híven őrzi a saját szavai sze­rint második szülővárosának nevezett Kecskemét is. Ezúttal arról a meleg ünneplésről kívánunk megemlé­kezni, amiben Kecskemét 1888. október 23-án részesítette a hírnévvel koszorúzott nagy írót, amikor „hazajött” Kecs­kemétre — valamint Jókai 1893-i díszpolgárrá választásá­ról. Nagy lelkesedéssel fogadta a város a Feszty Árpád, Hoitsy Pál és Roskovics Ignác kíséretében érkező Jókait 1888-i látogatása alkalmával. Az ifjúság fáklyásmenetet rendezett tiszteletére, s 250 terítékes vacsorán köszöntötte több felszólaló élén Lestár Péter polgármester. Üjabb 5 év múltával, országos ünneplésre került sor Jókai írói munkásságának 50-ik évfordulója alkalmából. Az egész ország ünnepelte legkedveltebb íróját. Az ünnep­lésbe belekapcsolódott Kecskemét is, ami természetes, mert jól ismerték Jókai nyilatkozatát, amit a Negyven év vissz­hangjában tett, ahol így írt Kecskemétről: „Itt lett belő­lem ember, e derék, tősgyökeres magyar városban és kü­lönösen itt lett belőlem magyar író.” Abban az időben a legnagyobb kitüntetés, amit egy város adhatott nagyrabecsülése jeléül, a díszpolgárság volt. Jókai 50. éves írói Jubileuma alkalmából az akkori Katona-kör kezdeményezésére a város törvényhatósága el­határozta, hogy az egykori kecskeméti jogászifjúság ked­velt és rokonszenves tagját, a nemzet írófejedelmévé nőtt Jókait, díszpolgárává választja. Horváth Döme, a Katona-kör elnöke terjesztette elő szép beszéd kíséretében a város 1893. április 24-i közgyű­lésén az indítványt, amit a közgyűlés egyhangúlag elfoga­dott. A díszpolgársági határozatról nagyszerű, művészies kivitelű oklevelet állítottak ki. Az oklevél szövege kissé hivatalos formájú — majdnem egy mondat az egész —, de régies zamatú, s ékesen dom­borította ki Jókai nagy érdemét, amit 50 évi írói működése alatt „a magyar nemzet és a haza közjavára, a magyar nyelv és irodalom emelése körül” elért úgy itthon, mint a külföldön. Kitért az oklevél szövege Jókai »ifjúságára is, „amikor a város falai között kecskeméti iskolát látogatott”. Az oklevél külső formája is méltó volt a nagy alkalomhoz: Fedőlapja remek fehér bőrbe kötve, kék és piros magyaros virágdísszel övezve, dúsan aranyozva, Kecskemét város pompás, dombornyomású, zománcozott címerével. A kötés hátlapján pedig babérkoszorúban az 1843—1893. évszámok olvashatók. A díszoklevél képét közölte a Kecskeméti La­pok 1894. január 6-i száma. A díszoklevelet az 1894. január 6-án megtartott orszá­gos jubileumi ünnepélyre Horváth Döme» nyugalmazott táblai tanácselnök vezette küldöttség vitte fel, s adta át az ünnepeltnek, aki meghatva vette át. 1894. januárjában több emlékünnepélyt tartottak Kecs­keméten is Jókai tiszteletére. Így a törvényhatósági bizott­ság és a Katona-kör tagjaiból alakult Jókai-bizottság 6-án délelőtt rendezett ünnepséget a színházban, az egykori Nádor vendéglő épületében. Ezen a Városi Dalárda Zimay László egy énekszámát adta elő, Jókai-verseket szavaltak, s Baktay Mihály kecskeméti zenetanár, ez alkalomra szer­zett Jókai-indulója zárta be az ünnepélyt. Aznap délután leleplezték a Jókai-ház emléktábláját. Ugyanekkor nevezték el a régi Budai nagy utcát Jókai ne­véről, amit ma is visel. Itt volt 8. szám alatt az emléktáb­lás ház, mely azonban azóta újjáépült, s új emléktábla van rajta. Ezen az estén a színházban Jókai Gazdag szer gények című színművét adták elő. Ünnepélyt rendezett a jogakadémia és a középiskolák is. Kecskemét mindig magáénak is vallotta, az 1888-i1 lá­togatása alkalmával,, az 50 éves írói jubileum idején pedig lelkes ünneplésben részesítette a nagy írót, aki még agg korában is fiúi szeretettel övezte az ő szeretett Kecskemét­jét. Dr. Váry István így nem lesz belőlük szakmunkás rat karácsony táján. Nem rohad el a föld­ben a cukorrépa, ha­táridőre épül fel a bérház. Szótárunkból törölni kell a „lógós” szót és véletlenül sem találunk békésen hor- tyogó hivatalnokot az íróasztal mellett. A „nyugtató” szi- ** nek széleskörű alkalmazása azt ered­ményezheti, hogy sze­líd bárányként ücsörög majd egymás mellett az MTK és az FTC szurkolótábora az „örök rangadón”, Nem lesz többé családi perpat­var, csökken a válópe­rek száma. A főosz­tályvezető kedves mo­sollyal közli majl: Tisztelt Kropacsek kol­léga, az ön kimutatá­sa nem stimmel. Megszűnnek a tüze­lőgondók, soha senki nem szidja a t.ermo- forkémények és a táv­fűtés feltalálóját, ha felkenjük falunkra a meleg batasú szinekat. Á színek és az ember » Az ellentétes hatású árnyalatok pedig ma­jálissá tehetik a ka­zánfűtők, olvasztárok életét. Micsoda, perspektíva: Tör ki az emberből az elragadtatás. De nem elég lelkesedni tisztelt, barátaim, tenni is kell azért, hogy a boldog kor mielőbb ránk kö­szöntsön. £fn például né- hány hét óta fáradtságot nem ismer­ve folytatom színdina­mikai vizsgálódásomat. Jobb híján saját ma­gamat használva kí­sérleti alanyul. Megfigyeléseim sze­rény eredményeit ezen- . nel a tisztelt szakbi­zottság rendelkezésére bocsátom: 1. Amíg a sárgásfe­hér szín borús, a pi­rosbarna derűs hangu­latot kell bennem. Ál­lításom indoklásául el­mondom, hogyha a tízóraira kapott ke­nyérszeletek között c&ats vékonyan kent sárgásfehér vajat la­tok, levertség vesz raj­tam erőt. Ha azonban a gyulai kolbász pi­rosbarna szeleikéi tűn­nek szemembe, ked­vem haladéktalanul felderül és repeső vi­dámsággal táplálko­zom. 2. A püspöklila szín még a sárgásfehérnél is jobban elszomorít. Ékesen bizonyítja ezt a következő: Amikor feleségem megmutatta azt a püspöklila tava­szi kabátot, amit név­napomra vett magá­nak, úgy éreztem, hogy mindjárt sírnom kell. 3. Lángoló dühöt szít bennem a világos­kék. Ez kétségtelen. Múltkor egy ilyen szi- nű autó láttán ökölbe szorult a kezem és a fogam úgy összecsi- kordult, hogy három koronát kellett. újra rakatnom az orvosnál. B ár a tudomány szempontjából ez teljesen közömbös, megemlítem, hogy a kocsiban az a há" Toposak Bence jós kollega\ lankával. Békés Dew A lig lelik el hét ** anélkül, hogy valamelyik lapban ne találkoznánk az Or­szágos Színdinamikai Szakbizottság tevé­kenységét ismertető cikkel. Ma már köz­tudott, hogy a tiszte­letre méltó bizottság tagjai éjt nappallá téve kutatják, milyen hatást gyakorolnak az emberre a színek és azt is, miképpen hasz­nosíthatók ezek a ha­tások a munka, pihe­nés, szórakozás és a művelődés frontján. Mint a haladás ren­díthetetlen híve. mohó érdeklődéssel olvasom el ezeket az újságcik­keket az első betűtől az utolsóig. Türelmet­lenül várom, hogy si­keresen befejeződjenek a kutatások és bekc- szöntsön a „színek ko­ra”, amely minden bi­zonnyal soha nem ta­pasztalt fejlődést, jó­létet hoz. Mert ugyebár, ha sikerül megállapítani, hogy melyik szín ser­kenti munkára a dol­gozót, akkor soha töb­bé nem láthatunk le- tflűotio® kukoricaszii­/ Következzék úgy, amint tör­tént, sorjában: A megyei művelődési állandó bizottság legutóbbi ülésén hal­lom, hogy Lörincz Illésné szid­ja a szankiakat. — Nálunk Kömpöcön az idén senki se jelentkezett. Tavaly el­szerződtek négyen Szánkra a Haladásba. Nem tanulhatnak semmit, mert más munkára fog­ják őket. Reggeli helyett a mar­kukba nyomnak négy forintot, vegyenek, amit tudnak... Hogy győzze így meg az ember a nyolcadikosokat, hogy menje­nek mezőgazdasági szakmun­kástanulónak? ... Szívem se lenne hozzá!... . Felütöm a fejem. Ejnye, hi- !szen én ezeket a gyerekeket is- ; merem! Tavaly ősszel jártam ; náluk, írtam is róluk. Már ak­ikor bajok voltak ott. A Haladás ! fel akarta bontani a szerződé­süket két hónap után, „mert ; tanulót tartani nem kifizetődő”. ; Beszéltem a gyerekekkel. Az- ;tán Tóth Istvánnal, a Haladás ; főkönyvelőjével. Végre sikerült meggyőzni, s általa — remél­tem — a tsz többi vezetőjét is, hogy nem olyan „rossz üzlet” ez. A gyerekek hasznot is haj­tanak ám, még ha nem is az a tanulóidő alatt velük a cél. Ha pedig a vezetők tovább látnak az orruknál — úgy három évre előre, amikor ezek a kislegé- nyek már szakmunkások lesz­nek — akkor meg éppenséggel jó befektetésnek látszik. Persze rajtuk is múlik, akikre rábíza­tott, hogy szakmunkást farag­janak belőlük. Nézzük meg újra Őszintén felháborodtam ott az értekezleten. Lőrinczné úgy tudja, hogy Kovács László el­nök még meg is fenyegette a gyerekeket: Ha nem dolgoznak azért a havi 180 forint tanuló­fizetésért, mehetnek, amerre látnak. — Hát ide jutottunk? Tavaly ősszel még legalább rendesen bántak velük. Rendes ennivalót kaptak, nem kosztpénzt. A ru­hát is gondosan rájuk szabat- ták, hogy ne lötyögjön a kon­fekciókabát meg a nadrág. Mi mérgesíthette él így a helyze­tet? Most a tanacshazan kopog­tattam be előbb. Majd együtt beszélünk a Haladás-beliekkel. Tán több foganatja lesz. Kapornyai Lajos vb-elnök ko­moran hallgatja a mondóká- mat. Egyetért. Hallott róla. De ha szólna, Kovács elvtárs még úgy venné, hogy bele akar avatkozni a Haladás ügyeibe. Hanem amikor szedelőzkö- döm. azt mondja mégis: — Elkísérem. Talán segíthe­tek. .. Most próbáljunk átváltani távirati stílusba. Sok beszélge­tést, véleményt kell még leje­gyezni : Vágó Laci bácsi nyugdíjas. Egy hónappal ezelőtt még a Haladás párttitkára volt: — Én azt mondom, nincs aki foglalkozzon velük, az a baj. Annyi parancsolójuk van az el­nöktől a brigádveze tőkig, csak gazdájuk nincs. így nem lesz belőlük szakmunkás. — Javaslata, Laci bácsi? — Kérdezi Kapornyai elvtárs. — így nem jó, az biztos. Nem törődik velük a járás se. Tulajdonképpen n$m, is tudja senki, mi az előírás, hogyan kellene velük foglalkozni. Be a kocsiba, irány a tsz-köz- pont. Csontos László, a Haladás párttitkára csatlakozik hozzánk. Megyünk a műhelybe. Bárkai Feri, az ifjú szakmun­kásjelölték legapróbbika vala­mi tengelyvégen buzgólkodik. — Megismersz még? — Ühüm ... — Na mi baj van? — Semmi. Dolgozunk... Ő persze, most már jól van. Egy hete a műhelyben. Kérdem a főnököt, Varga Pétert (meg­nyerőén nyílt tekintet, csendes mosoly), hogy van vele meg elégedve? — Rendes gyerek. Szorgal­mas, ügyes. — Hát akkor miért volt a botrány? — fordulok megint Ferihez. Fülöpszálláson voltak január­tól áprilisig a évente kötelező háromhónapos iskolán. Ott igen! Ott jó volt. Azzal eresztették el őket, hogy most már trak­torra ülnek azok is, akiknek eddig nem engedték. Aztán itt van! Őket tavaly engedték, most meg leparancsolták a gé­pekről. A fiúk gondoltak egyet, telefonáltak a járáshoz. ígérték, hogy kijönnek. Azóta is jönnek. — Azt mondták a iskolán, hogy jövőre már Kresz-ből, műszakiból, meg vezetésből is vizsgázunk. Hogy tanuljuk meg? Semmi nem változott, legalább is 'óra nem Hát könyv most sincs? Nincs. Szórakozás? A kultúrházból most is este nyolckor kifelé. (Még 16 éven aluliak.) Próbálja meg beleelm magat az olvasó egy- 15—16 éves fa­lusi gyerek helyzetébe. Leteszi a munkát.. . aztán felé se néz senki. A felnőtt tud mit kezde­ni a szabad idejével. De ezeket még kézen kellene fogni, ne­hogy valami rosszra adják a fejükét! Feriék meg különben sem idevalósiak. El tudom kép­zelni, amikor letelik a munka­idő, olyan, mintha egyedül ma­radtak volna az egész faluban. Pedig erről abban a tavalyi riportban is szó volt. Falra- hányt borsó maradt? — Te Feri! írtam az ősszel, hogy legalább paprikát, paradi­csomot adjon a tsz a reggeli szalonnához. Nem került volna semmibe. Kaptatok? — Nem. — Hallom, most reggel it se adnak, hanem pénzt. — Már nem. Terbe néninél kosztolunk. Jó ... Érdeklődöm a többiek felől. Az egyik még tavaly ősszel megunta, itt hagyta a Haladást; Egy most van iskolán, egy meg otthon, Kömpöcön szabadságon. A ötödik dolgozgat erre-arra. Nekik hát nincs olyan szeren­cséjük mint Bárkai Ferinek. Míg faggatózom, a tanácsel­nök nagyban töpreng. — Nem vagytok ti KISZ-ta- gok? — kérdezi. — Fülöpszálláson felvettek bennünket, de úgy látszik még nem jött utánunk a papír. Itt nem szóltak ... — Na, majd szólok én a KISZ-titkárnak, meg a kultúr- ház-igazgatónak. Aztán gyertek el holnap, ha van kedvetek, a futballpályára. Ti is rúghatjá­tok egy kicsit... — Én meg adok könyvet a gépekről, csak kérjél — szól csendesen Varga Péter — van a könyvtárban is. Az se jó ha sikerül a vizsga, az se, ha nem Az irodán ismét Tóth István főkönyvelőt találom. Gondolom, akkor látna in­kább, amikor a háta közepét. No, éppen nem rideg ... De hát mit tehet ő? Ami jár a gyere­keknek, megkapják. — Nem kellemetlenkedni aka­rok én Tóth elvtárs. Másutt se igen jobb a helyzet, van ahol még rosszabb. Az a baj, hogy az egész mezőgazdasági tanuló- képzés valahogy rendezetlen, így nem lesz belőlük szakmun­kás. Mi lesz, ha két év múlva vizsgázni kell? Megbuknak. Ak­kor aztán tényleg kidobott pénz, amit rájuk költenek maguk is, meg az állam. A tetejébe min­denki látni fogja, hogy semmit se ér az egész, és majd nem je­lentkeznek a gyerekek mező- gazdasági szakmunkástanuló­(Folytatása a 6. oldalon.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom