Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)
DOKUMENTUMOK - SZÉP ERNŐ Fiatal szobrász
Fiatal szobrász SZÉP ERNŐ Bent jártam az Akadémia-utcában, egy hűvös mükereskedésben. A galéria legközepén ott áll, arccal az ajtó felé egy terrakotta alak, életnagyságban. (A szobor életnagysága nagyobb, mint a mi életnagyságunk, jelentékenyebb; szinte monumentális. Aíaguk nem igy látják?) Ez a szobor fiatal munkást ad, két combjára ejtett két súlyos kezével. Pillanatra az egyiptomi szobrok hatását érzem. Nyakig gombolt zubbony van rajta s az a vaskos munkásnadrág, az a vasalás, szabás nélkül való. Rendesen másik nadrág van még az ilyen munkásnadrág alatt, például a kazánkovácson, aki a cséplőgép mellett izzad vagy a cserepeseken, akik a háztetőn térgyepeinek. Kék szin az ilyen munkásnadrág; a szobron persze vörös, mert terrakotta. Meglepő tiszta, biztos alak. Alig van ráncolás a gúnyán, a kezeken s az arc is szinte vonástalan; mintha levetette volna a rajzos bőrt és a csupasz arcizmok néznének simán az emberre. Alégsem hiányzik semmi, semmi, az ember szemének. Az arc nemcsak emberi, hanem személyes is. Valakié. S amellett fajtáé, korosztályé s a jelen időé. Látom modern, úgynevezett leegyszerűsített, bátor dolog. De nem erőszakos, nem bigot kubizmus, nem amatőrség, nem svindli. A kövér munkáscsuha alatt ugy érezni, ott van pontosan minden izom és hajlat a maga helyén a testen. De az mind nem imponálna nekem, az csak ipar, ha akarom. Ennek a terrakotta teremtésnek lelke van, gondolata van. Szinte feszélyez a jelenléte. Ha hozzáütődném, míg körüllépkedem, félek, hogy azt hebegném: pardon. Nem nyomaszt, mert nem nyomasztó, hanem jelent valamit. Azt kell sejtenem, hogy közöm van hozzá, mint embertársaimhoz. Alit akar tőlem? nem tudom. Nem is törődik velem. Oly mély, oly nehéz némasággal néz az ajtóba, az utcára. Biztos hittel, vagy tiszta önfeledtséggel. Ez a szobor a szerelmes Művészet gyermeke. Érzem és az érzésemre mindig esküszöm. — Ki csinálta kérem ezt a szobrot? — Ezt, egy fiatal szobrász. Még nincs neve.