Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918
kedvezmények nyomán a fővárosi lakótelepek és bérházak egész sora. Építésükre még visszatérünk a várospolitika kapcsán, melynek egyik központi problémáját alkották. Kétségtelen végül is, hogy az 1908 -13-ban épült kispesti állami lakóteleppel, a Wekerle-teleppel együtt 9 ezer új, olcsó bérű lakás jelentős segítséget adott a városias-polgárias életmódnak szélesebb tömegek felé való eljuttatásához — ugyanakkor azoknak a szociális feszültségeknek levezetéséhez is, amelyeket az életmód kibontakozásának nehézségei csak kifejeztek. Ha csak részben közvetlenül is, de a kislakások révén biztosítva a legalább kispolgári életmcxl bázisait, ugyanakkor a korábban túlzsúfolt lakások jelentős tehermentesítésével a proletariátus szegényebb rétegeinek helyzetét is pillanatnyilag erősen megkönnyítve. Anélkül azonban, hogy magát az életmód válságát sikerült volna megoldania. A nemzeti Ha a városegyesítéstől a millenniumig terjedő korról szólva az 1873-ban még több nemzetiségű asszimiláció városban a wárraA n + nloA óiraifo vnÁí o m"'"'"" az elővárosi nemzeti övezetben hattuk js meg, az elővárosi övezetben e folyamat még korántsem tekinthető befeji A magyarosodásnak az a meggyorsulása, mely a századfordulóra Budapest népességének döntő többségében elmagyarosodását eredményezte, az elővárosi övezetben csak 1890 után kezd kibontakozni. A fejlődés belső mechnizmusáról itt nem rendelkezünk Budapestéhez hasonló részletességű adatokkal, a folyamatot és annak időbeli ütemét, amelyben az elővárosok övezete elmagyarosodik, azonban némileg nyomon tudjuk követni. Az elemzés megmutatja, hogy ebben Budapest egy periódussal korábbi fejlődésének megismétlődéseként nem az eredeti etnikumhoz tartozók számának csökkenése, tehát nemzetiségük elvesztése játssza a főszerepet, hanem az egyre erősödő és túlnyomó részében már magyar nyelvű elemeket hozó bevándorlás (amit a kifejezetten magyar nemzetiséget takaró reformátusság arányszámának az 1880. évi 7,6%-ról az 1910. évi 11,7%-ra történő emelkedése is érzékeltet). Hiszen Újpest németségének száma pl. 1880 és 1910 között nemhogy csökkent volna, hanem — átmenetileg, méghozzá igen erősen — még emelkedett is. Erzsébetfalva, Csepel németségének száma is inkább mérsékelten növekszik, mintsem stagnál, és Cinkotáéval ellentétben a keresztúri szlovákság száma sem csökkent, ha harminc év alatt már nem is nőtt. A német vagy szlovák paraszt fal vakban a nemzetiségi struktúra változása mindenhol a határon kialakuló telep kezdeteivel esik egybe: a szinte tisztán német Soroksárból kiindulva települt és így 1880-ban is még német többségű Erzsébetfalván korszakunkban már töredékére csökken a németség aránya. A nemzetiségi arányok ilyen változása melynek során korszakunkra a városperem 88%-os magyarosodottsága már túlhaladja Budapestét is (86%), holott 1890-ben magyarságának aránya a 66,4%,-os budapestivel szemben még csak 60,5%-os volt - jól mutatja a bevándorlás nagy jelentőségét és méreteit. És azt, hogy ennek nyomán hogyan jönnek létre ilyen, nemzetiségi vonatkozásban is az elővárosi övezet Nagy-Budapestbe való integrálódásának előfeltételei. A bevándorlás helyenként hatalmas méretei mellett persze a pusztán az arányokból levont következtetések erősen torzítanak. Kétségtelen ugyanis, hogy a két fő nemzetiségnek, a németnek és a szlováknak tényleges létszáma 1880 és 1910 között az övezetben nem hogy csökkent volna, de inkább nőtt: a németeké 15 ezerről 18 ezerre, s a szlovákoké 4100-ról 4700-ra. A rohamosan gyorsuló, erősödő magyar bevándorlás ui. e mozdulatlan, bár inkább csak annak látszó nemzetiségi tömböket nem morzsolta szét úgy, mint a város területén; talán annak következtében sem, hogy az övezet Budapesthez képest ingerszegény viszonyai folytán (amit jellemzően érzékeltet éppen a nemzetiségi helységek magas írástudatlansága) társadalmuknak belső struktúráját illetőleg kezdetlegesebb, fejletlenebb, de zártabb viszonyai között még sokáig kisebb lehetősége nyílott a hagyományos keretek szétbontásának. Pedig olykor éppen itt az elővárosi övezetben bizonyos tervszerű magyarosítással is találkozunk: az 1884-ben megalakult Országos Magyar Iskolaegyesület egyik fő célja a fővárost környező 67 községben a kilencvenes években még mintegy 19 ezerre becsült nem magyar anyanyelvű iskolaköteles minél alaposabb magyar nyelvi képzésének támogatása. Ezt az egyesület kilenc helység óvodájának némi segélyezésével kísérli meg: ebből a szorosabban vett elővárosi övezetben Békásmegyeren és Pesthidegkúton támogatják erősebben a magyar óvodát. Az eredmények biztatók, éppúgy, mint a távolabbi környéken: jellemzően a pestiek kedvelt nyaraló- és kirándulóhelyein, a szlovák népességű Sződön, valamint a német Visegrádon és Dunaharasztin is. A gyermekek itt már jó magyar nyelvismeretekkel kerülnek az elemi iskolába, és a községek is hajlamosak az iskola bővítésére, ami annak magyar tannyelve mellett magyar nyelvi ismereteik intenzívebbé válását segítheti elő. Csak Solymáron lehet bizonyos ellenállást tapasztalni, ahol a környezet teljesen német volta paralizálja az oktatás eredményeit. Amellett azonban, hogy korszakunkra legalábbis a statisztikában egyértelműen magyar jellegüket az övezet helységei így a bevándorlásnak és csak sokkal kevésbé a bennük megindult tényleges magyarosodásnak köszönhetik, a nemzetiségi kérdés helyenkénti nagyon is erős fennmaradását a két világháború közötti tragikus események fogják bebizonyítani.15
