Források Budapest múltjából III. 1919-1945 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 3. (Budapest, 1972)

IV. BUDAPEST A GAZDASÁGI VÁLSÁGOT KÖVETŐ ÁTMENETI FELLENDÜLÉS, A JOBBOLDAL ELŐRETÖRÉSE ÉS AZ ÜJ HÁBORÚRA VALÓ FELKÉSZÜLÉS IDŐSZAKÁBAN (1934. június—1941. április.)

bódélakásoktól és menhelyektől való megkülönböztetésére.) A 24 000 háztulajdonosból még le kell vonnunk 8000-t, akiknek nincs bérjövedelmük, és még 4000-t, akiknek egészen minimális bérjövedelmük van (évi 1000 P-ig), tehát marad 12 000 háztulajdonos és kb. 250 000 lakásbérlő, ami 1 millió lakosnak felel meg. A kisvárosokban ez az arány erősen összeszűkül, de a sok kisváros még mindig jelentős bérlőtömeget ad. Minél kisebb lakrészt foglal el valaki, aránylag annál nagyobb teher esik rá. E fokozatosan emelkedő teherviselés a lakásuzsora városi, főként nagyvárosi hajtása. Ez végeredményben nem más, mint egy ellenkező irányú progresszív adózás. A lakásfogyasztók e súlyos terheit nem lehet gazdaságilag csak a lakás árujellegével magyarázni. Ezt már csak a lakásmonopólium magyarázhatja meg. A kereslet és kínálat gazdasági törvénye a lakástermelésben és kiadásban furcsán alkalmazkodik. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha nagy a kereslet és kicsi a kínálat, a lakbérek emelkednek, de ha kicsi a kereslet és nagy a kínálat a lakbérek nem esnek. Miért nem csökkentik a háztulajdonosok a béreket, ha üresen állnak a lakások? Mert nincs köztük verseny. Ugyanis az üres lakások nagy száma egészen ritka eset, az általános jelenség a nagy kereslet és kicsi kínálat, tehát a háztulajdonosok hozzászoktak ahhoz, hogy bevárják e ritka időszakok végét, anélkül, hogy egymással versenyre kelnének a kiadás terén. A tőkés termelés kialakulásakor a lakástermelés erősen elmaradt a lakásszükséglettől, és ez kevés kivétellel a tőkés társadalom kísérőjelenségévé vált. 1916-ban Drezdában kiszámították: ahhoz, hogy a kereslet-kínálat egyensúlyban maradjon, 3 % üres lakásnak kell lennie. Az kétségtelen, hogy a kapitalizmus teljes kifejlődése után évtizedekig nem volt 3 % üres lakás (például Budapesten 1900—1933-ig). De a tapasztalat megdöntötte ezt a szabályt. Budapesten 1933 első negyedében 4500 szoba-konyhás lakás állt üresen, ugyanakkor szükséglakásban lakott 12 000 lélek, állami lakótelepen (Auguszta! stb.) 12 000 lélek és bódéban, barakokban 7000 lélek. Az üres szoba-konyhás lakások bérei oly magasak voltak, hogy senki sem vehette ki azokat. Tehát az üres lakásokat nem szabad úgy tekintetünk, mint a kereslet-kínálat viszonyban a kínálat növelését, hanem mint valami monopolizált áru felgyülemlését. A lakástermelés önmagától monopolizálódott, mert a kereslet-kínálat törvénye megmerevedett a nagy kereslet-kis kínálat helyzetben. A fejlődés és a kialakult tőkés gazdálkodás a tőkék java részét az iparba fekteti és húzódozik a mezőgazdaságtól és az építéstől. Minél tőkeszegényebb volt egy ország, ez annál jobban megnyilvánult. Az ipari tőkebefektetés sokkal jövedelmezőbb, mint a mezőgazdaság vagy a házépítés. Az iparban a tőke sokkal többször forog és minthogy aránytalanul sokkal több emberi munkaerőt is használ, sokkal több hasznot húz. Ezért csak a fölösleges tőkékkel bírók tudtak a mezőgazdaságba és a házépítésbe jelentékeny összegeket befektetni. (Egyesült Államok, Kanada, Anglia, Hollandia.) Ez az oka annak, hogy az egyes országok a tőkés fejlődés elején és később is, amikor az ipari munkássereg hirtelen felduzzasztottá a városokat, nem építették a bérházak ezreit, hogy lakással is ellássák azokat, akiket foglalkoztattak. A lakáskiadás tehát monopolkereskedelemmé alakult át. E kereskedelmi vállalatnak nincs elnöke, sem titkára, sem központi irodája, mégis hibátlanul működik. Működése ugyanis többé-kevésbé automatikus; az szükséges csupán, hogy a termelés ne „fajuljon el", ne menjen túlzásba, ne építsenek például annyi lakást, amennyi