Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956 (1992)
III. Az "új szakasztól" a forradalomig. A begyűjtési rendszer 1953 júniusától 1956 októberéig
teljesedését. Ismét kiemelt cél lett a mezőgazdaság fejlesztése, a közszükségleti cikkek termelésének fokozása, az ipari szerkezet-átalakítás, az anyag- és energiatakarékosság, az államapparátus költségeinek mérséklése, az export bővítése és az import szűkítése. A gazdaság csekély teljesítőképességét jelezte az, hogy az életnívó némi emelése, a mezőgazdaság valamelyes fejlesztése csak az oktatásinépművelési, és a művészeti- ill. tudományos tevékenységek költségeinek csökkentése mellett volt tervezhető! 27 Az 1954 augusztusában Gerő Ernő (akkor a Minisztertanács elnökhelyettese) által beterjesztett újabb keretszám-variáció már a munkások és alkalmazottak "túlzott" természetbeni juttatásait is csökkentette. Az ipar termelési terve pedig jól jelezte a voltaképpen csekély korrekciós készséget: 1954-hez képest a nehézipar 105, a kohó és gépipar 98, a könnyűipar 106, az élelmiszeripar pedig 108%os termelési tervet kapott. Ez nem jelzett érdemi struktúraváltást! A mezőgazdaság sok szép és biztató irányelvet könyvelhetett el, ám érdemi keretek és garanciák híján. A beruházások ugyanis a mezőgazdaságban is jelentősen csökkentek; 1954-hez képest 78%-ra(!), igaz, a könnyű- ill. élelmiszeripar 128-138%-ra növelést könyvelhetett e téren el, míg a bányászat 95-öt, a kohászat 18-at (!), a vegyipar 62-t stb. Párhuzamosan - és meglehetősen negatívan, az egész gazdaságot visszafogó módon - jelentősen csökkent az infrastrukturális beruházások aránya is (a közlekedés 1954hez viszonyítva 70, a kereskedelem pedig csak 30%-os keretet kapott); lakásépítésre is csupán az 1954. évi összeg 43%-át biztosították, szociális célokra pedig ugyanannyit... Az egyik oldalon előrelépés, a másik - fontos ágon komoly visszalépés és lemaradás: ennyire futotta az akkori termelékenységből, a torz és pocsékoló gazdaságszerkezetből. A csőd akkora volt, hogy abból a legjobb gazdaságpolitika is legfeljebb 4-5 év alatt lábalhatott volna ki; de, mint láttuk, az egyértelmű gazdaságpolitikai váltás sem valósult meg. 28 Az 1954. szeptember 15-i MDP PB ülésen kemény összecsapás zajlott le a kél tábor között. A Gazdasági Bizottság előterjesztése szerint ugyanis elkerülhetetlenné vált az életszínvonal csökkentése, míg többen elutasították azt, hogy a nehézségeket ismét csak a lakosság terhére igyekezzenek megoldani. A vitából kiderült, hogy ipari szerkezetátalakítási program nem készült, lényegében az új szakasz gazdaságpolitikáját jelszavakon és kívánságokon túl megalapozó elemzések nem léteztek, így nem határozták meg a mezőgazdaság-fejlesztés konkrét forrásait sem. Az ortodoxok álláspontját Friss István vezette elő: fejleszteni kell az ipart is, az agrár-átvételi árakat pedig mérsékelni kell, mert a paraszti vásárlóerő - úgymond elszaladt. Nagy Imre határozottan védte a mezőgazdaság-fejlesztő programot és a paraszti életnívó - 1949-52 után jogos kárpótlás jelleget is öltő - emelését annál is inkább, mert ennek szerepe volt áttételesen a munkásság jobb ellátásában is. Rámutatott - s ez ilyen keménységgel először hangzott el -, hogy az ipar termelése nem piacképes, ipari termékeink eladhatatlanok úgy a tőkés, mint sokszor a szocialista piacon is! A PB elvetette a Gazdasági Bizottság és Friss István álláspontját, majd a 27. 2110/38/1954. Mt sz. h. - HT 38/221. 28. Az 1955-ös keretszámok: 530-l/a/1954 Mt sz. h. - UMKL-Begy. M TÜK - 5/0012/187.
