Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)

Szlovák parasztok élete a békéscsabai tanyákon

a kaszásaratók egy-egy pászmát befejezve rendszerint segítenek a kévekötőjüknek. A kévéket "kérészbe" rakni (kríz, Tótkomlóson hrpka) férfimunka, amit este végeznek. Minden keresztbe 18 kéve kerül, a legfelső kéve neve "knaz", vagy "esperes", (Komlóson "pop"). A marokszedő lányoknak igencsak igyekezniük kellett, mert ha valamelyikük lemaradt, társnői azonnal csúfolni kezdték: "Maris, ecetet árulsz!" (Mara, ocot predávas!) [...] Az aratás hajnali 2-től este 10, néha 11 óráig tartott. Pihenni csak étkezés alatt lehetett, vagy amikor a férfiak kaszát élesítettek. Naponta négy étkezési szünetet tartottak: reggeli alkalmával (obedy), délben (na poludnie), délután és este. Minden étkezés után a kaszákat kikalapálták. Reggel 7 óra tájban az aratók egyre gyakrabban tekintgettek a tanya felé, nem látják e égnek meredni a kútgémet? A gazda ugyanis, ha enni hívta aratóit, egy rongyot, vagy kötényt kötött a kútgémre, ez vol^a hívó jel. A reggeli rendszerint savanyúleves (kysel), vagy köményleves (rostovka) és sült szalonnából állott, ha gavallér volt a gazda, akkor pálinkával is szolgált. Ebédre krumpli-, vagy metélttészta-levest (siflíkova polievka), uzsonnára kenyeret, vacsorára főzeléket kaptak hússal. Megszakadt a munka akkor is, ha eleredt az eső. Ilyenkor az aratók is behúzódtak a tanyába, ahol a háznépnek segítettek munkájában, a marokszedő lányok pedig a pajtában aratási koszorúkat fontak (brány robili). Még régebbi korban, amikor távol esett egymástól a kevés tanya, az aratók esőben is kint maradtak a mezőn. Kifeszítették "esernyőjüket" s úgy várták az eső végét. No, persze, ne oly esernyőre gondoljunk, amilyet ma hordanak a gazdalányok, ha a korzóra indulnak. Elődeink nem ismertek más és jobb esernyőt, csak a szűrt, meg a gyapjúpokrócot." Ilyen volt régen az aratás. Ma már természetesen a békéscsabai határban is kombájnok aratnak és csépelnek is egyszerre. Megszűnt népünknek ez a legnehezebb, mégis oly sok örömmel is járó testi munkája. [...] Szellemi élet Könnyű elképzelnünk, hogy - mondjuk - száz évvel ezelőtt a tanyavilág lakói mennyire minden kultúrától távol, a szellemi életből szinte kiszakítva élték a maguk életét. Hiszen különösen ősszel és tavasszal a fölázott földes utakon csaknem lehetetlen volt a városba való bejárás. Amikor szombat esténként hazajött a tanyák népe, akkor is legfeljebb a templom felkeresésére, tisztálkodásra és valamelyes szórakozásra futotta rövid idejükből s már is menniük kellett vissza. Igen fontos volt tehát a minden szellemi élet alapját jelentő iskolák megépítése a tanyavilágban, ez azonban - sajnálatos módon - csak elég későn történt meg. Az evangélikus egyház anyakönyveinek tanúsága szerint ugyan az egyháznak már 1868 óta volt Bodzás-Ottlakán levita-tanítója (oly tanító, aki istentiszteleteket is tartott, keresztelt és temetett is), valószínű is, hogy ez volt a békéscsabai evangélikus egyház első tanyai iskolája. Az 1886-ban szervezett dobozmegyeri iskolát nem számítva, a tanyai iskolák szabályos, állami előírásoknak is megfelelő szervezése lényegében csak 148