Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)
Gyermek- és diákévek Békésen
rovatában közölte is érdekes megfigyeléseit. Arról, hogy az általa megmentett leleteket hova tette, semmit sem tudunk, de nekem nagy a gyanúm, hogy amint a szentesi különböző lelőhelyek anyagát olyan mesterien össze tudta keverni, akárcsak a patikaszereket, kerülhetett azok közé a békési anyagból is. Ilyen kicsiségekre még később se mindig voltak tekintettel a magánrégészek. De jutott békési anyag a temesvári múzeumba is. (TRÉ 1892.245) Ezt már a Hajnal családba beházasodott Zolnay Béla társulati mérnök, az egykori temesvári diák juttatta ide magángyűjteményéből. Ez volt a legelső régiséggyűjtemény, amit életemben láttam. A sok szép kőbalta, bronzsarló - mint mondta - nagyon távoli múlt emlékei, s amikor látta, hogy fiatal lelkem hogy szívja magába a hallottakat, nemcsak egyes darabokat mutatott meg, hanem kinyitva könyvesszekrényét, összes rejtett kincseit - amelyek a Tisza-Maros-Körösi Ármentesítő Társulat vezetése alatt álló szakaszán a legkülönbözőbb helyeken kerültek elő - kiteregette előttem. Rokoni barátságunk ezzel egy életre meg volt kötve s amikor még a békési céhleveleknek a város képét hitelesen megörökítő rézmetszetei nyomólemezét is megmutatta, alig tudta bezárni a szekrényt, mert az én kérdéseimnek nem volt határa. De tartogatott a rokonság e téren még nagyobb élményeket is számomra. Anyám unokatestvérének, Benedicty Ilonának a férje, Emperl Ernő lett nagyapám ún, nyugdíjazása után (amiről más helyen beszélek) a békési uradalom tiszttartója. Csekély 30 000 hold volt a kezére bízva, ami éppen a fél határát jelentette a községnek. A másik felének örökváltságát - bár hiszen t betű nélkül is írhatnánk nagyapám intézte el ezer és ezer paraszttal tárgyalva, a kisemberek érdekeinek szem előtt tartásával. Hogy Ernő bátyánk, aki Érsekújvár környékéről származó ember volt, honnan hozta magával a régiségek iránti érdeklődést, senki se tudta. Állítólag rokoni szálak fűzték Hampel Józsefhez, de ennek a gyűjtőszenvedélyhez lényegesen kevesebb köze volt, mint ahhoz, hogy 1912-ben az 1603 darabból álló gyűjteményt "egy békési gyűjtőtől" (MNM 1912. 16.), mint Márton Lajostól hallottam, Hampel utasítására 2000 koronáért vásárolta meg a Nemzeti Múzeum. Ez azonban már az eredmény volt, talán egy pillanatnyilag pénzzavarba került ember megválása kedvenc időtöltése során szerzett szép gyűjteményétől. A kiindulás annyira nem volt anyagi természetű, hogy a legszebb darabok is potom pénzért kerültek a kezeibe, még akkor is, ha nem a 30 000 holdon vetette fel az eke. Eleinte egy kis üvegszekrénybe zártan állt a gyűjtemény, látszólag minden rendszer nélkül. De ő tudta, hova kell nyúlnia, ha valamit mutatni akart. Később az edények már kiszorultak s előbb a szekrények tetején, majd egy elérhetetlen magasságban elhelyezett keretezett polcra jutottak. Igazi laikus gyűjtemény volt. Fém, fém és fém, érem és érem, ép edények, de csak ritkán egy-egy sokat mondó cserép. Gyúlt úgy, ahogy hozták, s ahogy állt és a Nemzeti Múzeumba került, nem adna elég anyagot a község településtörténetének megírásához. Nagy hézagok vannak benne, tarkítva igen szép, de még ásatás esetén is kétséges összetartozású darabokkal. De nekem mindig élményem volt, ha az egyébként szeszélyes Ernő bácsi olyan hangulatban volt, hogy a szekrénye kitárult előttem. 15
