Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)
VI. Az állami vaskohászat és a gépipar egyesítése (1900-1913)
nyaiakat is. A vasművek megvétele céljából létrejött a „Borsodi-Ipartársulat”, melynek tagjai nagyrészt hazai polgárok voltak de tagja lett részvények útján a Witkovitzi Vasgyár is. Az állami üzemeket ugyan nem vette meg a nevezett társulat, hanem bérbe vette a különben is ideiglenesen szüneteltetett telekes-rudabányai vasbányákat” ...„hogy a telekes-rudabányai vasbányák megvételére az említett társulaton kívül még más „hazai vevő” is jelentkezett volna, arról nincs tudomásom! Ezekből könnyen látható, hogy az akkori iparpolitikusaink hangzatos jelszavakkal mily könnyen játszhattak volna még sok értékes vaskőbányát idegen államok polgárainak és társulatainak a kezére, s csak most látni mennyire végzetes lett volna hazánk vasiparára, mert tiszta dolog, hogy nem itt létesítettek volna vasgyárakat, hanem kivitték volna a vasércet külföldre, s Magyarország drága pénzen vásárolhatta volna meg tőlük vasszükségletét. Jó lesz, ha „Aggódó” is tanulságot von le vasipar történetünk ezen szomorú és soha többé jóvá nem tehető részleteiből, mert ilyesmi még megismétlődhet, s jó lesz akkor résen lenni, s elsősorban a haza érdekeit tartani szem előtt, mert íme egyeseknek érdekei nem mindig egyúttal a hazának érdeke”.79 A fent ismertetett vita, mely az I. és II. sz. nagyolvasztó építése körül folyt, élénken rávilágít a magán és az állami vasművek között hosszú évtizedek óta tartó állandó ellenséges viszonyra. Hiába lett az állami ipar is a kartell tagja és vetette magát alá a kartell előírásainak, az ellentétek továbbra fennálltak, sőt minden egyes gazdasági válság vagy nagyobb beruházás idején erősebbé váltak. Hiába volt az üzemek fejlesztésénél irányelv, az, hogy az állam olyan cikkek gyártását fejlessze, melyre a magánipar még nem rendezkedett be, ha a kereslet ezekben a cikkekben élénkült és látta a gazdaságosságot, a magánipar is berendezkedett ezeknek a gyártására és rövid idő után már az állami vasművek káros versenyéről beszélt. „Aggódó” a hadiipar cikkeit ajánlotta a diósgyőri gyárban bevezetésre, de mi történt e cikkek bevezetése után? Resica és a Weiss Manfréd gyár is berendezkedett ezeknek a gyártására és mikor látták ezek jövedelmezőségét, a kereskedelemügyi miniszter által megállapított részesedés arányának emelését kívánták a diósgyőri gyár rovására. Ez a kérdés ismételten a két tábor közti ellentét kiéleződéséhez vezetett. A csepeli Weiss Manfréd gyár, - amely 1895-ben létesült - 1900-ban már a hadi megrendelésekből is részesedni kívánt A kereskedelemügyi miniszter 1902-ben javaslatot tett a hadügyminiszternek, hogy a csepeli és a diósgyőri gyár srapnell szállítási részesedését 50- 50%-ban ossza meg. A magyarországi lövedékgyártás megosztására hivatott 3 szakminisztérium: (Hadügy-, Kereskedelemügy- és Pénzügyminisztérium) 1905. évi 267/PM. sz. rendeletével az elosztást a következő arányban állapította meg: 6-10,4 cm-es sajtolt lövedékből Diósgyőr 42%, Weiss Manfréd 42%, Resica 16%, az összes többi sajtolt lövedékből Diósgyőr 75%, Weiss Manfréd 0%, Resica 25%, öntöttvas és acéllövedékből Diósgyőr 75%, Weiss Manfréd 0%, Resica 25%. Resica ezt a megosztást kevesellte; azonos részesedét kívánt. Az Állami Vasművek 1910. július 5-én kelt előterjesztésében ezeket írja: „...a lövedékszállítások körül az állami vasgyárak és a magánipar lezajlott eme harc után közel négy évig tartó nyugalom állott be, ... 1909-ben azonban Weiss Manfréd ismételt követeléssel lépett fel. Új acélművet épített és a közös hadügyminiszternél részesedési ará79 BKL. 1909. szept. 1.17. sz. 325. p. 155
