Szűcs Sámuel naplói 2. 1865-1889 (Miskolc, 2003)

1883. év

utánozhatatlan, gazdag humorral telt remek előadásával a következő reánk miskólcziakra örökké emlékezetes beszédet tartotta: „Éppen ezekben a napokban lesz 34. esztendeje - így szólott Jókai, - hogy itt ezen városban jártam, a mostaninál annyival hidegebb idő volt, hogy még lelkünk is meg volt fagyva; nem volt haza, nem volt Magyar Ország, összeomlott; mindnyájunkat oda temetett romjai alá. Feküdtünk csendesen. Sokan menekültünk a borsodi Bükkbe, a hazátlanoknak ezt a hernyóbáb tetszhalálát végig aludni. Egyik faluban volt Bonis, a ínásodikban Almásy Pál, a harmadikban Rákóczy János, a negyedikben Josipovics, én magam Tardonán bujdostam. Áldottak legyenek azok, a szép bükkfák mik bennünket rejtegettek, de még áldottabb legyen a nép, mely titkunkat megőrizte, a veszélyt rólunk elhárította, házát vendégszeretettel megnyitotta előttünk, akkor midőn a vendéglátás tilalmas volt, és amely szeretetével enyhíté lesújtó bánatunkat. Holtomig emlékezetes marad rám nézve, e szép vidék, hol nyártól télig néztem hogy rövidülnek a napok, és a remények. S, én még sem akartam megszokni azt a szót, hogy nincsen remény." /// küzdtem Istennel, mint egykor Jákob a Horeb hegyén az éjjeli tusában! Nem bocsátalak el légedet, míg meg nem ígéred, hogy feltámasztod hazámat! GHosszan tartó éljenzés:) Megígérte, megtartotta, de hozzátette, hogy „En feltámasztom, de keljetek fel magatok is!" Ekkor történt, hogy éltem védangyala, az én édes asszonyom, éppen ilyen télben fagyban, mint mai napságé, szökve elhagyta a fővárost (anert különben nem eresztették volna:) betegen. Szenvedőn ide sietett engem, az én vad erdőm sötétjében felkeresni, és hozott számomra egy jó barátok szerzetté komáromi menlevelet. Ez volt az első feltámadásra szóllító Isten hang. De még azért óvakodnom kellett. A tardonai lelkész, Rácz Endre barátom adott bizonyítványt, mely igy hangzott: Becsületes Kovács János, aki községünkben becsületesen szolgált, kíván felmenni Pestre, hogy ott újabb szolgálatot keressen. Ez volt az igazság, melylyel Miskólczra jöttem. Miskólcz képe akkor nagyon különbözött a mostanitól. Nemcsak ez a palota sor hiányzott útczáiról, de sok más egyébb is: egy olyan három színű zászlóért, annak a háznak tulajdonosa, kinél azt megtalálják bizony szép kis kéjutazást szerzett volna magának Olmüczig, - vasúton, - olyan vasúton, ahol az ember, lábán viszi a vasat. GDerültség:) Az a derék becsületes magyar hivatalnok, kihez beállítottam, fekete paraszt gubában, foltos talpú nagy csizmában mikor elmondtam néki, hogy én vagyok az a Kovács János, kinek paksus kellene Pestre, nagyon végig nézett rajtam, nem szólt semmit csak megitta az útlevelet. Utazhattam vele természetesen gyorskocsin, a kocsis mellett ülve, mert egy ilyen gubás parasztot csak nem ültethettek-be, a hintóba a tens aszszony mellé. Ez a téns asszony volt a feleségem. (:Éljenzés:) Milyen vidám dolog most erre viszsza emlékezni! Akkor nem jutott eszembe könyezni, most örömköny szökik szemembe, ha visszagondolok rá. Nékem Miskólcz második szülővárosom, mert itt keltem-ki a sírból, itt kezdtem új életet. Érdemes volt é ez életet újra kezdeni? Nem szerénység, gyávaság volna tőlem azt nem mondani rá: Igen! Én néma betűkkel, feleségem élő szóval ébresztgettük alvó tetszhalott nemzetünket, és íme a nemzeti élet harsogó, diadalmaskodó faja rég el némította már az ébresztő szót. Midőn 34. év múlva ismét megjelenünk Miskólcz útczáin éppen