Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Seresné Szegőfi Anna: Miskolc város víz- és csatornahálózatának történetéből, 1884-1944
gyéből nyerhető talajvizeket tekintette megoldásnak. Az 1891-ben felkért Telegdi Róth Lajos főgeológus öt különböző megoldást talált, ebből egy az ő véleménye szerint is a Szinva-völgy talajvize lenne.7 Ez a megoldás 1895 tavaszán lekerült a lehetőségek listájáról, miután a próbafúrások bebizonyították, hogy a víz minősége elfogadhatatlan, és a mennyisége sem elegendő a vízvezeték szükségleteire. A második megoldás a püspöki tulajdonban levő Tapolca-fürdői hidegforrások vize, amelyek akkor a hévforrásokkal keveredve kihasználhatatlanul folytak el, és olyan mélységű tavat képeztek, amely a források vízbőségét garantálta, és a technikai berendezések költségeivel kapcsolatban jó reményekkel biztatott. Ennek a megoldásnak az is előnye volt, hogy a víznyerő terület sajátosságai miatt új forrásfeltárásokra, ezzel a hálózat bővítésére is adott lehetőséget. A harmadik lehetőség ártézi kutak fúrása volt, ezt is Telegdi Róth Lajos említette első ízben, de a közgyűlés számos tagjának is ez volt az elképzelése. Az előzetes számítások azonban kimutatták, hogy 83 ártézi kútra lenne szükség, összesen kb. 541 ezer forint építési költséggel, s ha ehhez hozzáadjuk a csőhálózatot ez nagy összeggel haladja meg a Wein János által kiszámított 325 ezres építési költséget. Az elképzelés ellen szólt a kútfúrások kockázata is, több ízben említették elrettentő példaként Debrecen városát, ahol százas nagyságrendben készültek az ártézi kutak teljesen eredménytelenül. Az utolsóként említhető Sajó-völgyi talajvíz feltárása volt az egyik legproblémásabb megoldás, újra és újra felmerült a tervekben.8 Első ízben 1894-ben végeztek próbafúrást a gömöri pályaudvar és a vágóhíd között, a víz azonban kémiailag és bakteriológiailag nem volt megfelelő. Idézet a vizsgálatot végző Frank Ödön közegészség- ügyi felügyelő véleményéből: ,,A városnak vízszerzésre kilátásba vett jobb partvidékén tehát tulajdon azt a vizet kapjuk, mely kisebb-nagyobb részében végigszivárgott Miskolc talaján. E talaj egészségügyi tulajdonságairól nem nehéz fogalmat alkotni, ha tekintetbe vesszük, hogy a szenny elvezetésére szolgáló csatornázás nincsen, hanem szélté- ben-hosszában gödör árnyékszékek szennyezik, továbbá, hogy utczáinak egy jelentékeny része nincs ellátva kellő burkolattal.”9 1897-ben a Haliczkának nevezett Sajó-parti részen ismételték meg a fúrást — így kerülve ki a föld alatti ár útját - kielégítő eredménnyel, s ezt 1899-ben megismételték. A próbafúrásokat végző szakértők minden esetben megjegyezték, hogy a Sajó-völgyi kutak környékének tisztaságára különösen kell ügyelni, a kutak helyének kijelölésénél nagy figyelemmel kell lenni, mert a vásártér és más a közelben levő gazdasági üzemek állandó fertőzési veszélyt jelentenek. Hangsúlyozták, hogy a vízgyűjtő területet a városnak meg kell vásárolnia, a gazdasági művelést beszüntetni, és csak kaszáló területként használni. A figyelmeztetések ellenére Soltész Nagy Kálmán polgármester elkészítette a vízmű részletes terveit, ami végösszegében 822 ezer koronát jelentett. Ez a nagy költség elegendő volt arra, hogy a terveket elvessék és előtérbe kerüljön a tapolcai hidegforrások felmérésének terve. A tapolcai megoldás végül is győzedelmeskedett, s ebben nagy szerepe volt az új polgármesternek Szentpáli Istvánnak. A tervelőkészítések idején a harmadik eldöntésre váró kérdés a csatornahálózattal kapcsolatban merült fel ti., hogy egy közös ún. „úsztató” rendszerű csatorna, vagy elválasztott rendszerben külön szennyvíz és külön esőcsatorna épüljön-e.10 Az első terv 1888-ban készült el, Martin Ottó a főváros csatornázási osztályának főmérnöke volt a tervező. A terv lényege, hogy a csatornázás „úsztató” rendszerrel készül, azaz közös szennyvíz és esőcsatorna, közvetlen torkolattal a Szinvába. Az „úsztató” rendszerre azért volt szükség, mert ez a terv még nem feltételezte a vízvezeték meglétét és így az öblítéshez szükség lett volna az esővízre. A csatornahálózat betonból készült volna, egyelőre csak a város belső területén, az összterületnek mintegy 1/4 részén 164 ezer forint költséggel. A terveket azonban Borsod vármegye nem hagyta jóvá, elválasztott rendszerű csatornázás építésére szólította fel a várost.11 Érdekes számunkra, hogy Soltész Nagy Kálmán 12* 179
