Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)

Kun László: Politikai harcok Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1956. november 18.-december 11. között

sem volt megoldott kérdés, hiszen a létszámcsökkentés következtében „járási székhelyeken egy-egy embert lehetett csak találni, valamennyien.. . kivették munkakönyvüket.”1 4

Az MSZMP megyei vezetése november végén jutott arra a felismerésre, hogy ki kell lépni az elszigeteltségből, fel kell számolni a pártszervezés belső problémáin való meditálást és határozottabb tömegpolitikai munkát kell végezni. Mindez természetesen nem egyik napról a másikra történt, de november utolsó napjaira mind határozottabb körvonalakat öltött egy karakterisztikusabb, a tömegekkel közvetlen kontaktust kereső politikai tevékenység iránti igény.15

Mivel Borsodban a munkástanácsok kivételesen nagy befolyással rendelkeztek, a gazdasági és a politikai helyzet stabilizálásának rövid távon két kulcskérdése volt: az üzemi munkástanácsok jogkörének rendezése, valamint a területi munkástanácsok és a törvényesen megválasztott tanácsok viszonyának tisztázása. Mindkét probléma fontos tartalmi kérdés volt, mely a proletárdiktatúra alapjait érintette.

A megyei munkástanács nem fordult olyan nyíltan szembe a nagybudapesti központi munkástanáccsal, mint ahogyan a csepeli munkástanács tette, de a KMT november 21-én kibocsátott sztrájkfelhívása ellen közvetetten fellépett. Vezetői november 21-én rádiófelhivást tettek közzé: „A megyei munkástanács tiltakozik az ellen, hogy az egyik külföldi rádióállomás sztrájkra szólítja fel a magyar dolgozókat. A jelenlegi súlyos gazdasági és politikai helyzetben ez ellentétes alapvető érdekeinkkel. Megyénk dolgozói egységesen kövessék és támogassák a megyei munkástanácsot a termelő munka megindításában a törvényes rend és nyugalom biztosításában, az élet normalizálásában.”16 A KMT által november 21-én meghirdetett sztrájk — mely Budapesten sem aratott osztatlan sikert — annak ellenére sem okozott zavarokat a termelés folyamatos fejlesztésében, hogy a különböző géppel és kézzel írott röplapokon útszéli uszítás folyt a kormány és a kommunisták ellen. Amint november 24-én megállapították: „minden üzemben felvették a munkát, mi vagyunk a sztrájkszervezők a rossz anyagellátással.”17

A munka felvétele azonban épp ennek következtében még távolról sem jelentett termelést, sokkal inkább azt, hogy míg korábban politikai sztrájk volt, most az energia- és nyersanyaghiány miatt nem dolgoztak az üzemek. A sztrájk következtében összeomlott gazdaság helyzetét csak nehezítette az a bérezési gyakorlat, melynek alapján a sztrájkolok 100, a sztrájk alatt dolgozók 200 — illetve a vasárnapi műszakra 300%-os bért kaptak.

E rendelkezésre az üzemi katasztrófák elkerülése érdekében feltétlenül szükség volt. Ugyanakkor azonban a termelés nélkül kifizetett munkabér, nemcsak a népgazdaságot hozta veszedelmes helyzetbe, hanem a munkások egy jelentős részét is korrumpálta, érdektelenné tette a munka felvételében. (A sztrájkkal kapcsolatban egy dolgot nagyon világosan látnunk kell: ez a politikai sztrájk „szocialista sztrájk” volt, a munkások megkapták teljes munkabérüket.) Ezen a helyzeten nyilvánvalóan változtatni kellett. Az első megoldások nehezen születtek meg, hiszen az energiahiány és a munkaszervezési nehézségek ódiumát az adott helyzetben nem lehetett a munkásokra hárítani — mégis mindinkább alkalmazásra került az az álláspont, hogy „fizetést folyósítani csak az elvégzett munka után lehetséges.”18

A munkástanácsok nem voltak könnyű helyzetben, amikor a gazdasági vezetéssel összhangban a termelés újjászervezését szorgalmazták. Részben saját jobboldaluk — többnyire burkolt — ellenállásával, részben a munkástanácson kívüli jobboldal és a nyugati rádióadók termelés- és kormányellenes agitációjával kellett számolni. A jobboldal általánosan alkalmazott taktikája volt ezekben a hetekben, hogy a lakosság körében különféle álhíreket terjesztettek a sztrájkról. Ezért kellett az egyes nagyüzemi munkás245