Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Varga Gáborné: A miskolci városi zenekar megalapítása és a fennmaradásáért folytatott küzdelem 1914-ig
A fő erőt a zeneiskola és tanárai adták, de szükség volt a katonazenekarra, a Vasgyári zenekarra, a Miskolci Daláregyletre és sok zenét szerető, énekelni akaró polgárra. Teljes zenei „önellátásra” rendezkedtek be. A szólistákat is a városból válogatták, kitűnő hangú zeneiskolai tanárnőt, szép hangú zeneiskolai növendéket, remek hangú miskolci kántort és városi tisztviselőt. Már 1903 októberében megkezdték a próbákat, amelyek 1904 áprilisáig tartottak. A Requiem készülő előadásának híre a fővárosban is érdeklődést és rokonszenvet váltott ki. „A nem közönséges feladat” sikerében nem kételkedtek. A hír beszámolt arról, hogy a betanítást Lányi Ernő végzi, „aki nemcsak, mint zeneszerző, hanem, mint karnagy is hazánkban az elsők egyike”.22 1904. április 23-án megszólalt a Requiem. Valóságos zenei ünnepe volt a városnak. A helyi lapok melegen méltatták. Joggal. „Lányi Ernő Miskolcra kerülése óta lehet zenei életről beszélni. Sokoldalú tevékenységét sokszor megcsodáltuk, ilyen eredményt rövid idő alatt tőle sem vártunk.”2 3 A közönség érdeklődése az előadás iránt olyan óriási volt, hogy még az orchesterben is széksorok voltak elhelyezve. Minden jelenlevőt büszkeség töltött el, midőn meglátta a színpadon a nagyszámú énekkart, zenekart és szólistákat. A kor szokása szerint Lányi a hangverseny előtt „ösmertette” a művet. Azután elkezdődött a hangverseny. A szólisták: Zofáhl Juliska, Szabó Piroska, Becht József, Beregszászy Károly és Pogány Bertalan nagy hatással énekeltek. A korabeli kritika méltatta az „egyes fakok” szólamainak gördülékenységét és az egész énekkar nagy munkáját, de elismeréssel szólt a zenekarról is. Lányi Ernő művészi munkáját osztatlanul dicsérték. Mindkét korabeli újság szerint „csak az ő nagy tudása és agilitása mellett volt lehetséges ennek a nagyszabású műnek az előadása”. „Derék, óriási munkát végzett Lányi.” A nagy mű, a lelkes előadók és a közönség, a kiváló karmester ritka találkozása volt ez a szép alkalom. Úgy tervezték, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel megismétlik. A május 10-re tervezett előadás nyomaival sajnos, már nem találkoztam. Egyesületi vonószenekar megszervezése, alkalmankint szimfonikus zenekarrá bővítése A remekmű előadása fellelkesítette a miskolci polgárokat. 1904. november 10-én a Közművelődési Egyesület keretén belül létrejött egy vonószenekar.24 Ezt a zenekart egy „jövendő filharmónia” alapjának szánták, de ez a törekvés a felszabadulásig csak vágyálom maradt. A vonószenekar mégis bázis volt, amely ösztönözte a zenét szerető embereket, és mégiscsak alap volt, amely kiegészítve fúvósokkal, már nagyszabású zenei lehetőséget teremtett. A miskolci zenekari élet állandó kísérője a pénztelenség. S ha lelkes miskolci polgárokat sikerült is megnyerni, akik vállalták az áldozatos zenei munkát, a kottákat, a szólammásolást, a hangjegykölcsönzést anyagi eszközök nélkül nehezen lehetett megteremteni. Ezért tűnhetik kicsit monotonnak a műsorállományuk, mint látni fogjuk, mert ezeken az említett nehézségeken nem tudtak mindig úrrá lenni. Az egyesület meglevő erejével támogatta a zenekart, de ez nem volt nagy, hiszen kevés állami, hasonlóan nem sok városi támogatásra, a tagdíjakra és pártoló tagsági díjakra támaszkodott. Mégis megalakulásuk után nem sokkal hangszereket vásárolt számukra: 2 nagybőgőt, 3 csellót és három brácsát, továbbá a szükséges hangjegyállványokat.2 5 A megalakult zenekar elé rögtön nehézségek gördültek. Nem volt próbára alkalmas termük, nem volt hol gyakorolni, s ha erre módjuk lett is volna, az egyesület nem tudott 120
