Atomerőmű, 1998 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1998-07-01 / 7-8. szám

1998. július-augusztus Atomerőmű 5. oldal Lányok a csúcson (Fizikaverseny döntőjén) Már megszokhattuk, hogy az Energetikai Szakképzési Intézet tanulói sikeresen szerepelnek különböző tanulmányi versenye­ken. Ezúttal a teljesítmény annyiban rendkívüli, hogy akik a „dobogó” legfelső fokán állnak: első évesek és lányok, Kecs­keméti Andrea és Papp Ágnes. Andrea: — A Móra Ferenc Általános Iskolában, ahol vé­geztem, főként a reál tantár­gyakat kedveltem. Ágnes: — Én a Dunaegy-Ajövő fizikusai? FOTÓ: RÁCZ NIKOLETTA — Milyen versenyen vettetek részt, és milyen eredménnyel tértetek haza? Andrea: — Az országos Mikola Sándor Középiskolai Tehetségkutató Fizikaverse­nyen vettünk részt. Én első he­lyezést értem el. Ágnes: — A háromnapos versenyt Gyöngyösön rendez­ték meg májusban. Én a máso­dik helyezéssel tértem haza. — Ki és hogyan készített fel benneteket a versenyre? Andrea: — Csajági Sándor tanár úr segített a felkészülés­ben. Napokon keresztül méré­seket végeztünk és az elméleti anyagot vettük át alaposabban. Ágnes: — Csajági tanár űr nagyon sokat foglalkozott ve­lünk, sokat áldozott ránk a sza­bad idejéből, amiért köszönettel tartozunk neki. — Melyik szakra jártok? Andrea: — A számítástech­nika szakon tanulunk mindket­ten. Ágnes: — I. b-sek vagyunk, most fejeztük be az első évet. — Van más is az osztályo­tokból, aki ilyen szép ered­ménnyel büszkélkedhet? Ágnes: — Az osztálytár­sunk, Szabó Gábor bejutott az országos matekverseny döntő­jébe. A Mikola Sándor Fizika­­verseny megyei fordulójáig pe­dig többen is eljutottak az osz­tályból. — Mi volt az általános isko­lában a kedvenc tantárgyatok? házi Általános Iskolába jártam, ahol a matematikát és a kémiát szerettem a legjobban. Ezek a tárgyak álltak hozzám a legkö­zelebb. — Mivel foglalkoztok a sza­bad időtökben? Van valamilyen különleges hobbitok? Andrea: — A Paksi Gyer­mek Kórusban és a Paksi Zene­iskola könnyűzenei együttesé­ben énekelek. Ágnes: — A kedvenc sport­ágam a kosárlabda, amit rend­szeresen űzök, ha időm engedi. — Gratulálok a szép ered­ményetekhez és további sok si­kert kívánok, a szünidőre pedig kellemes nyaralást! Rácz Nikoletta (III. F, ESZI) Lehetne rosszabb is ... Azon a héten, immár negyed­szer, fáradtan és bosszúsan lép­tem ki az iskolakapun. Áz utóbbi napokban mintha az egész világ a feje tetejére állt volna körülöttem, mindenkit egy szövetséget alkotva, esküdt el­lenségemnek véltem. Ismét el­szúrtam a matek dolgozatot, de már nem is érdekelt. Szánalmas figurának éreztem magam és tudtam, hogy a kiutat minél előbb meg kell találnom, még­hozzá egyedül. Akkor még nem gondoltam, hogy egy szerencsétlen ember­társunk szenvedése fog majd rá­ébreszteni arra, hogy nincs sem jogom, sem okom szomorkodni. A buszmegállóban álltam, ami­kor észrevettem, hogy egy kö­zépkorú férfi, akinek mindkét lába hiányzik, felborult a rok­kantkocsijával. Rajtam kívül mások is vártak még, de sem közülük, sem a szomszédos kocsmában jókat vigyorgó srá­cok közül senkinek sem jutott eszébe, hogy segítsenek a sze­rencsétlenül járt emberen. Szé­gyenkezni kezdtem, hogy nem siettem rögtön a bajbajutott se­gítségére és láttam, hogy a mel­lettem álló hölgy is kényelmet­lenül érzi magát. Egymásra néz­tünk és mindketten szinte egy­szerre indultunk meg, hogy fel­emeljük a férfit. Ahogy köze­lebb értünk, zokogást és félig el­harapott szavakat hallottam. Akkor még csak jelentéktelen hangfoszlányoknak véltem őket és nem értettem, hogy mit mond. A legtöbb, amit tehettem annyi volt, hogy leguggoltam mellé, megsimogattam a fejét és meg­próbáltam vigasztani. Úgy érez­tem, hogy ennek az embernek szeretetre és megbecsülésre van szüksége. Közben arra járt még néhány kíváncsiskodó is, de akadt, aki segített visszaültetni a férfit a kocsijába. Megérkezett a busz. Felszáll­tam. Leültem és ismét megjelent gondolataimban az elmúlt ne­gyed óra történése. Könnycsep­pek peregtek végig az arcomon. Éreztem, hogy valami megvál­tozott bennem és a könnyek elte­relik figyelmemet saját magam­ról. Megpróbáltam visszaidézni a korábban hallott motyogást és rájöttem, hogy a férfi egész vé­gig elcsukló hangon ezt mondo­gatta: „Ne haragudjanak rám!” Még ő kért bocsánatot, holott mi vétkeztünk, akik nem adtuk meg neki a mindenkit megillető embertársi segítséget! Ekkor tu­datosodott bennem, hogy nem én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon és sajnálom, hogy erre egy ilyen esemény éb­resztett rá. Tudom, mit érezhe­tett az az ember és mennyire végtelennek tűnt számára az az egy perc, amíg ott az aszfalton feküdt. Neki volt oka sírni, hi­szen csalódnia kellett bennünk és ki tudja, lehet, hogy már nem is először. Nekem azonban semmi okom sem volt arra, hogy kitaszítottnak érezzem magam. Azóta nem engedem, hogy eh­hez képest jelentéktelen dolgok tönkretegyék napjaimat, mások szétroncsolják lelkivilágomat, de ha mégis megtörténik, nem szabad búslakodni, hiszen még mindig van esély a változtatásra. Változtathatunk saját magunkon és nem szabad hagyni, hogy eb­ben a rohanó világban bármi is fontosabb legyen, mint egy em­ber. -mizsei-A borok rögös útján Idén rendezték meg harmadízben az immár hagyományosnak mondható Magyar Borok útja Rallye-t. A versenyt hatalmas érdeklődés kísérte. Nemcsak a borok, illetve autók szerelmesei figyel­tek fel a jeles eseményre, hanem a ma­gyar média kisebb-nagyobb követei is. A négy országos televíziócsatoma mel­lett 10-12 helyi TV is jelen volt a Raly­­lye-n. Városunkból a Fortuna Rádió tu­dósított a versenyről. Június 5-én reggel megtelt az Or­szágház kormányparkolója, hiszen 82, a borok és az autók iránt érdeklődő ver­senyző várta a startot. A jeles politiku­sok, művészek, élsportolók, üzletembe­rek táborában egy Renault Sciencben (a Renault Szekszárd jóvoltából) Major Ferenc és Juhász Sándor, a paksi atom­erőmű képviseletében vettek részt a versenyen. Major Ferenc, az ESZI szakvezető tanára idén is, immár har­madik alkalommal vágott neki a borok rögös útjának. A másodpilóta Juhász Sándor, aki az Atomix Kft. ügyvezető igazgatója és az ASE elnöke, először „szállt ringbe”. A versenyzők a Rallye során Magyarország jelentős borvidé­kein hajtottak át, és oldottak meg borá­szati és KRESZ feladatokat. Az első nap Budapest-Biatorbágy-Etyek-Mőr-Pannonhalma-Győr-Sopron útvonalon haladtak az autósok. Külön feladatként gyorsasági körversenyen vettek részt a Rábaszigeten. Borászati ismereteiket pedig már az első napon meg kellett csillogtatniuk. A második napon Sop­ronból Szekszárd felé vették az irányt a Balatonfelvidéken, Keszthelyen, Bala­­tonbogláron át. Paks elismert borásza­inak köszönhetően városunkon is ke­resztülhaladtak a versenyzők. A nap legérdekesebb feladatának a Sopron fő­terén felállított ügyességi pálya bizo­nyult, melyen a másodpilóta utasításait követve kellett a volánnál ülő verseny­zőnek - aki egyébként semmit nem lá­tott, ugyanis a szeme végig be volt kötve - végighaladnia. A paksi páros­nak csaknem hibátlanul sikerült megol­dani ezt a feladatot. A Rallye utolsó napján a versenyzők Szekszárdról in­dulva Baja, Kiskőrös, Kecskemét, Jászberény, Hatvan érintésével Buda­pestre érkeztek meg. Az első erőpróba egy szlalomverseny volt Szekszárdon, majd az Alföld egy terepszakaszával kellett megbirkózni minden résztvevő­nek. A soproni és a szekszárdi vacsorák mindegyike után a mezőny egynéhány tagját ünnepélyes ceremónia mellett felvették a borrend tagjai közé. Idén olyan becsületbeli tagokkal lett gazda­gabb a rend, mint például Grósz Gabri­ella (főszerkesztő, az MTV munka­társa), Forgács László (akkor még or­szágos rendőrfőkapitány), Kóródi Má­ria (az Országgyűlés volt alelnöke) vagy Feijáncz Attila (örökös bajnok au­tóversenyző). A verseny színvonalát je­lezte, hogy szinte minden autó vadonat új volt... a Rallye előtt, de hogy utána milyen...? természetesen a beszámoló végére hagytam azt, ami szerintem mindenkit a legjobban érdekel, és amire mindnyájan büszkék lehetünk: a paksi atomerőmű képviselői a befutott 75 pá­ros közül a 7.-8. helyen végeztek, ami igen előkelő helyezés. A verseny egy Gellért Hotel-beli fogadással zárult, melyen hat patronáló miniszter is részt vett. Major Ferenc elmondása szerint a verseny nagyszerű élmény volt, igaz, a borozás az első három napon elmaradt. (Nem csoda, ha a mezőnyben az orszá­gos rendőrfőkapitány is benne van.) Ezúton is gratulálok a paksi autósok­nak, Major Ferencnek és Juhász Sán­dornak, hiszen bebizonyították, hogy nem mindig igaz a mondás: „Ha a bor érkezik, az ész távozik”. -had -'48 nyomában, Erdélyben Nyolc nap - Erdélyben, 28 diákkal egy buszon összezárva... Ha mindezt 4 szóval jellemezhet­ném, ezt mondanám: „Minden nagyon szuper volt!” Csak egy bajom van vele - sajnos már elmúlt. Felmerülhet a kérdés: vajon mindez hogy kezdődött? Az ESZI nagytiszteletű tanárai (név szerint: dr. Serültné Benke Éva, Gyöngyöki Olga és Tóth Zoltán) 1998. III. 12-én egy '48-as em­lékversenyt rendeztek. E vetélkedő mottója: „Szabadság, itten hordozók véres zászlóidat”, tárgya a magyar szabadságmozgal­mak áttekintése a Hunyadiak korától 1956-ig. Az utazás - a fődíj - fő célja az 1848-as emlékhelyek felkeresése és megkoszorú­zása volt, ezt a verseny első 5 helyezett csapata tehette meg. Az 5 csapat - a 28 diák: az ESZI, a Vak Bottyán Gimnázium tanulói közül került ki, de velünk utazott még 3 nebuló, akik a Móra Ferenc Általános Iskolát képviselték, (ők egy helytörténeti verseny győztesei). 2 tanár és egy kísérő, valamint egy operatőr a TelePaks Városi Televíziótól is a résztvevőkhöz tartozott. Mindez a paksi Önkormányzat Kulturális Bizottságának anyagi támogatásával jöhetett létre. Természetesen az ESZI igazgatója (dr. Gálos István) által felajánlott autóbusz is nagy segítséget je­lentett. Az első fontos mozzanat az indulás volt, egy hétfőn, hajnali 5 órakor, (őszintén megvallom, már ekkor honvágyat éreztem, pedig teljesen felesleges volt ez az izgalom, mert az utasok közt elég rövid idő alatt barátság, bizalom, összetartás - na meg egy kis szerelem - alakult ki...) A határt - minden incidens nélkül - Nagylaknál léptük át, s délre már Aradra érkeztünk. Lepakoltunk a szállásadó kollégi­umnál, majd egy helyi - de Magyarországon is ismert történész, dr. Kovách Géza (nekünk csak Géza bá') vezetésével városnéző körutat tettünk. A hajdani zsidó gettótól, a szerb városrésztől a főtérig mindent részletesen bemutatott, bár a legfontosabb - az Aradon kivégzett 13 vértanú obeliszkje volt. Magyarországon - azt hiszem - téves ismeretek alakultak ki erről az emlékműről: azt mondják, pontosan ezen a helyen hántolták el a mártírok te­temeit. Pedig Géza bátyánk diákzsargonban tartott előadásából világosan kiderült, hogy az emlékműtől kb. 400 m-re zajlott le a kivégzés. (Ott - jelenleg - sportpálya található.) Araddal kapcso­latban még valami: még mindig áll az a lakóház, melynek pincé­jében 1849-ben Vörösmartyt és Bajzát bujtatták, e ház lakója most a bennünket fogadó egyik tanár, Réhon József. Másnap is­mét egy pontatlanságra derült fény: a '48-as szabadságharccal kapcsolatban gyakran lehet hallani, hogy „Világosnál Görgey az oroszok előtt letette a fegyvert 1849. augusztus 13-án”. Tévedés! világoson, a Bohus-kastélyban csak a fegyverletétel alapokmá­nyát írta alá Görgey és Rüdiger cári tábornok. A tényleges kapi­tulációra a Pankota melletti mezőn került sor. Megnéztük azt az asztalt is, melyen a híres tollvonások egykoron eldöntötték a ma­gyarok sorsát. A múzeum most egy román író, Slavici munkás­ságát mutatja be kiállításán. Felkerestük a piski csata színhelyét is - de emlékmű nem lévén - a paksi diákság koszorúját a mint­egy 1600 elesett emlékére - a Maros habjaiba vetettük. Bem er­délyi hadjárata itt ért véget: a magyar csapat súlyos utóvédhar­cokban Déváig hátrált, majd a magyarországi erősítésekkel el­lentámadásba lendült. Pisidnél az erősebb Puchnert, az erdélyi császári főparancsnokot Bem véresen megverte 1849. február 9- én. Jártunk Gyulafehérváron is, bár itt nem elsősorban a '48-as szabadságharc csatározásainak színhelyét tanulmányoztuk, ha­nem a vár középkori jellegét (mely ma is katonai gyakorlóterep). E várhoz fűződik Komonyai Simon története is: páncélt cserélt urával, Hunyadi Jánossal, és a legveszélyesebb helyeken mutat­kozott, amíg egy eltévedt szablyacsapás le nem fejezte őt, s lovát is. Ez az 1442-es küzdelem volt Hunyadi János egyik legvére­sebb győzelme a török felett. Láthattuk a XIII. században épült katedrálist is, ahol a törökverő Hunyadinak és fiának Lászlónak állítottak síremléket. Második éjszakánkat a közel 380 éves, Jókai romantikus no­vellájából jól ismert, nagyenyedi kollégiumban töltöttük. A vá­rosban 1849. január 8-án 800 enyedit mészároltak le - férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt - Axente Sever szabadcsapatai. E 800 halott emléktáblája a híres enyedi vár falán csak a közel­múltban válhatott ismertté. Épp ezért „Paks Város Diákjai” fel­iratú koszorúnkat inkább a vár múzeum belterületén, egy, a kommunizmus idején elpusztult mártír, Szász Pál lelkész kopja­fájánál helyeztük el. Nagyenyedről Nagyszebenije utaztunk, ezt a várost 1849. március 11-én Bem foglalta vissza seregeivel az orosz gyalog­ságtól. A város különben eredeti szász város, tele van régi épüle­tekkel, óriási főtere van, de jártunk néhány sikátorban is. Szinte ugyanilyen felépítésű nagyváros Brassó is (ahol sajnos nem et­tünk brassóit), a havas Kárpátokkal övezve. ’48-as vonatkozása: az orosz-osztrák erők Brassó előtt még egyszer csatát vállaltak, de ismét vereséget szenvedtek. A várost harc nélkül feladták, és a Tömösi-szoroson át kimenekültek. így Erdély 1849. március 21- re felszabadult. Harmadik-negyedik éjjel Sepsiszentgyörgyön éjszakáztunk. A szabadságharc idején, itt és Kézdivásárhelyen működött egy Gábor Áron nevével fémjelzett ágyúgyártó műhely. Itt hangzot­tak el az erdélyi hadjárat megindításakor Gábor Áron döntő sza­vai: „Lesz ágyú!” A város nevezetessége a Székely Nemzeti Múzeum, melyet 1879. szeptember 15-én Cserey Jánosné Zathu­­reczky Emília alapított. Itt őrzik Bem József katonai érdemrendje nagykeresztjének csillagát és tábori nyomdáját. Kézdivásárhely főterén megkoszorúztuk Gábor Áron szobrát, majd a közeli mú­zeumba mentünk. A város közelében fekszik Bércek, az ágyú­­gyártó mester szülőfaluja. Ezen is áthaladtunk, majd Segesvár felé haladtunk. A megemlékezések, emlékbeszédek, versek (Szi­lágyi Domokos, Jékely Zoltán költeményei) elhangzása után a héjjasfalvi emlékműnél, majd székelykeresztúron megkoszorúz­tuk a kopjafát, mely azon a helyen áll, ahol Petőfi az utolsó éj­szakáját töltötte. A következő éjjel a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban alud­tunk. Megkoszorúztuk a két Bolyai (Farkas és János) sírját, meg­tekintettük a református vártemplomot. Óriási élmény volt szá­momra, hogy a templom falán az összes erdélyi várkastély fest­ményét megtaláltam! Kérdésemre kiderült, hogy festőjük az egyháznak ajándékozta őket, mert ezt a helyet találta számukra a legmegfelelőbbnek. Látogatást tettünk a város könyvtárában, a Teleki Tékában is. (Elhatároztam, hogy ezentúl csak ott fogok könyvet kölcsönözni, mivel olyan hatalmas gyűjteménnyel ren­delkezik. Legnagyobb sajnálatomra azonban kiderült, hogy a könyvtár csak olvasóteremként működik.) Marosvásárhelyről Nagybánya felé betértünk Kohóra, ahol megismerkedtünk a „kohói nászéjszaka sztorijával” is. 1847. szeptember 8-án az erdődi vár kápolnájából egyenesen Kohóra, a Teleki-kastélyba hajtatott egy újdonsült házaspár: Petőfi Sán­dor és ifjú párja, Szendrey Júlia. Csakhogy kis kalandjuk támadt útközben: Misztótfaluban eltört a kocsijuk egyik kereke, ezért kénytelenek voltak nászéjszakájukat Nagybányán, egy fogadó­ban tölteni. A Teleki-kastélyba csak egy nap késéssel érkezhet­tek meg. Személy szerint egy kicsit csalódott voltam a kastélyt il­letően: úgy képzeltem, egy hatalmas, gazdagon díszített főúri lak - ehelyett egyszerű, 3 szobás + konyha + teraszos házikó foga­dott. Igaz, hogy kertje gyönyörű, de mégis... Még mindig áll az az asztal, melyen a magyar irodalom egyik legszebb, legismer­tebb verse, a Szeptember végén című elégia is született. „De látod amottan a téli világot? Már hó takaró el a bérei tetőt... ” Hát én nem láttam havat a hegytetőn! Utolsó esténket Máramarosszigeten, egy sokévszázados települé­sen töltöttük. A város egyik irodalomtörténeti érdekessége, Árany színészkalandja ehhez a városhoz fűződik. '48-as vonatkozása is van e helynek: a Galíciából szökött Lenkey-huszárszázad Máramaros városától kért menedéket. A családok, akiknél elszállásoltak minket, rendkívül kedvesek voltak. Megjelenésünk szerintem szenzációnak számított: a helyi Hyperion zenekar koncertet adott tiszteletünkre, Jóna Bálint saját, megzenésített versét adta elő. Az iskolában elma­radtak az első órák, hogy búcsút vehessenek tőlünk a helyi diákok... 8 nap, 2500 km... E pár sorban csak egy kis ízelítőt adhattam ab­ból a hangulatból, a tömérdek élményről, amit ez a 8 nap és 2500 ki­lométerjelent nekünk... Ezúton szeretném megköszönni diáktársaim nevében is a szponzorok támogatását és a szervezők munkáját, tü­relmét, mely nélkül mindez nem valósulhatott volna meg! Keresztes Katalin . (Vak Bottyán Gimnázium, 4. oszt.) 1848 emlékére (erdélyi pillanatok) Ezeréves fenyőfák állnak kettétört törzsekkel, száz évnél több múltat sűrítve emlékkel. Viharok véstek barázdákat a törzsekbe, harcok szántottak utat az elnyomásba, egy nép indult függetlenségéért csatába. Sötét kopjafák állnak névtelenül nevekkel, forradalmi színterek egy kettétört nemzettel. Zengrüber Nóra Vak Bottyán Gimn. 4. oszt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom