Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-09-01 / 9. szám
1997. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 FÁY ISTVÁN: KOMPUTERIZÁLT "LABOUR DAY" Jól emlékszem rá és velem együtt a dolgozók milliói, akik hosszú éveken át építették vagy építik befogadó hazánkat, hogy a nyolcvanas évekig milyen optimizmussal ünnepeltük a “Labour Day”-1, a tisztességes emberi életet biztosító, a jól végzett munkánk eredményére való emlékezés napját, szeptember első hétfőjén. Azóta változott a világ és ma ez az ünnep kétkedést kelt, mert azzá teszi az emberek bizonytalanságérzete. Régebben volt munkaalkalom, amennyi csak kellett, s egyedül az nem dolgozott, aki nem is akart Most éppne a fordítottjának vagyunk tanúi és szenvedői. A munkanélküliek száma egyre növekszik és százezerszám várnak az alkalomra, hogy tisztességes megélhetéshez jussanak, de rá kell jönniük, hogy a mai viszonyok mellett semmi lehetőség nincs erre. Az iskolai végzettség, a kiváló szaktudás, a fizikai adottságok jóformán semmit nem jelentenek, mivel a termelés eszközei egyre nagyobb ütemben mechanizálódnak. Ugyanakkor a különböző kereskedelmi szerződések (NAFTA GATT) által szabad kezet kapott üzlet profithajhászása egzisztenciák százezreit, vagy talán millióit rombolják le. Ez a magy arázata annak, hogy miért nincs ma szükség munkás kezekre. A modem technológia haladása olyan szédületes iramú, hogy egyre nagyobb mértékben szorítja ki az emberi erőt minden vonalon. Kétélű fegyver ez, amely építésre, a tudomány szolgálatára s pusztításra egyaránt felhasználható. Néhány évvel ezelőtt hitetlenkedve néztük végig, hogy' a komputerizált hadigépezet néhány hét alatt rombolt porig egy országot az olajmonopólium megszerzéséért, a legkisebb kockázat nélkül, annak több ezer éves kultúrájával és civilizációjával együtt. Előre megfontolt hidegvérrel tette ezt az ENSZ mögé bújt nemzetközi összeesküvés. A hadművelet kitervelői azt is tudták, hogy amikor porig rombolnak egy' roszágot, azt újjá is kell építeni, ami elképesztően nagy hasznot jelent a győztesek v állalkozóinak, akik a világ félrevezetésére talán emberi erőt is alkalmaznak, hogy képmutatóan bizonyítsák szociális gondolkozásukat. Ugyanez a soha nem álmodott teljesítményekre képes műszaki felkészültség látható a nagyvállalatok üzemeiben, amelyekből a 24 órán át dolgozó robotok és komputerek kíméletlenül kiszorítják a munkást. Azt az embert, akinek családot kellene alapítani vagy eltartani, aki a föld és az ipar termékeinek egyedüli fogyasztója. Csaknem naponta láthatjuk a televízión és az újságokban a technikának ezt a munkanélküliséget teremtő “diadalát”. Nem tudom azonban, hogy gondolt-e már valaki arra - legalábbis az államvezetés, azonkívül a nemzetgazdaság tudósai —, hogy az emberi erő egyre csökkenő igénybevételének és a technika teljesítményének fordított aránya lépésről lépésre elsorvasztja a kereskedelmet, a fogyasztó társadalom elszegényedése miatt. És akkor mi lesz? Kinek fognak termelni a robotok, vagy egy általán lesz-e értelme a tremelésnek? Ilyen mardosó gondolatok merültek fel bennem a munka ünnepére írt cikkem előtt, mert a láthatár egyre felhő- sebb, és aki még tavaly teljes biztonságban érezte magát munkahelyén - esetleg 25-30 év óta ugyanabban az alkalmazásban -, ma ki van téve annak, hogy a vállalatot egyik napról a másikra megszüntetik, vagy egyszerűen áttelepítik egy más országba. Naponta látjuk az üzleti világ lelkiismeretlen kufár- kodását napilapjaink közgazdasági rovatában. Gondolataim elmondását egy előfizető levele elolvasása után láttam lényegesnek, aki 26 évi becsületes munkája után 2.000 társával együtt került az utcára, ipari átrendezés címén. Ez az ember retteg a jövőtől és méltán. Érdekes azonban, hogy nemcsak magáért aggódik, hanem embertársait félti. Talán innen van, hogy a kommunizmust azonosítja az új világrend rombolásával, a mindent elrothasztó anarcho-liberalizmussal, amelyről azt hazudják, hogy “demokrácia”. Függetlenül az egyre romló helyzet által adott szomorú képtől, még ma is megünnpeljük ezt a napot, mert az ember csak addig látja értelmét életének, amíg képes a tisztességes jövőben reménykedni. Szeptember első hétfőjét Gover Cleveland, az USA egykori elnöke nyilvánította hivatalos szünnappá a múlt század végén, nem sokkal később Kanada is átvette ezt a szép szokást. Mint említettem, cikkemhez az ösztönzést egy olvasónk levele adta, amelyet az elkeseredés sugallt, de ugyanakkor a munkáját veszített ember ilyen hangú megnyilatkozása alapos tájékozatlanságot árul el az ünnep eredetével és jelentőségével kapcsolatban. Szerinte ugyanis az észak-amerikai liberális demokrácia azzal leplezi immár több mint 70 éve belesújkolt kriptokommunizmusát, hogy eltérve más országok dolgozóitól, május elsejét szeptemberben ünnepli, ami semmi más, mint a figyelem elterelése. Ha ez egy ember egyéni véleménye lenne csak, kár lenne foglalkozni vele, de tudom, hogy a félrevezetettség áldozatai nagyon sokan vannak - elsősorban a szakszervezetek befolyása alatt állók --, akik e tévhitet, ami közönséges hazugság eredménye, mint ragályos betegséget teijesztik. A félreértés és félremagyarázás tisztázására tehát alább ismertetem a két ünnep közötti különbséget. Május elseje a nemzetközi munkásmozgalom ünnepe, a Marx által 1864-ben megalakított (Genf) Első Inter- nacionálétól kezdve. Ezt követte a Londonban életrehívott második, az egész világra kiteijesztett szocializmus csúcsszerve. Mely aztán 1921-ben a Moszkvában székelő szovjet pártorganizációba épült be. s egyetlen célja a polgári társadalmak lerombolása. (Harmadik Intemacionálé) Ünnepük ennek a hatalmas pártorganizációnak a demonstrációja volt és sok helyen a kommunizmus megszűnte után is az, amely felemelt öklű elvtársait minden országban a sarló-kalapácsos zászló alá gyűjtötte a “világ proletárjai,
