Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-07-01 / 7-8. szám
22 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. júl.- aug. KIK SZÍTJÁK A GYŰLÖLETET? (Havi Magyar Fórum) Amint megtudhattuk, már kormányszinten folynak a tárgyalások arról, hogy a Magyarországról elhurcolt zsidók kárpótlást kapnak a nyilasok által elorzott ingatlanjaikért és műtárgyaikért! Azt viszont már elég régen tudjuk, hogy a megkárosított, ingó és ingatlanvagyonuktól megfosztott "közönséges" magyaroknak csupán ingatlanaik egy részéért adott a magyar állam - kárpótlási jegyeket! S ma már senki előtt sem titok, hogy ezek a szemérmetlenül becsapott magyarok ezekért a papírosokért ingatlanaiknak csak egy igen kis részét vásárolhatták volna vissza, ha az állam — egy ügyes trükkel — újra meg nem lopja őket. Mint köztudott, ezeket a földeket az illetékesek árverésre bocsátották, s azok túlnyomó többségükben a nagy pénzű hiénák kezére kerültek. S hogy mi legyen a kárpótlási jegyekkel, melyek lassan már semmit sem érnek, de még toilette-célra sem használhatók? A tulajdonosaik olyan részvényekre cserélhetik ezeket, melyek majd valószínűleg éppen olyan gyorsan vesztik el értéküket, mint azok. Vagy egy ügyes húzással a főrészvényesek bagóért vásárolják fel ezeket a papírokat. De ezeket majd talán puhább papírból készítik, gondolva a jövőre. Az ingatlanok tulajdonjoga bizonyítható, hiszen te- lekkönyvezve lettek! Ebben az esetben tehát nem a tulajdonjog igazolásával van baj, hogy - amint az imént írtam - aztán hitvány fityingekkel "kártalaníthassák" a tulajdonosokat. Itt az a baj, hogy ezeket a füttyön szerzett területeket majd méregdrágán értékesítik a spekulánsok, a földüzérek, akik a nép talpa alól húzzák ki a talajt. A magyar ingatlanok ügye tehát megoldódik! Komolyabb problémát okoz az ingó vagyon. Ugyanis a műtárgyak sehol nem lettek telekkönyvezve! Vajon hogyan állapítják meg a kijelölt illetékesek, hogy például egy bizonyos zsidó családnak hány eredeti Michelangelo-, Rembrandt- stb. festmény volt a birtokában? Talán önbevallás útján? Hogy ez mennyire kényes ügy, arról legtöbbet az APEH felkentjei beszélhetnének, no meg néhány két lábon járó pénzeszsák. De hogyan is zajlik majd le a bizonyítási eljárás? Tudtommal a bíróság ilyen esetekben nem adhat hitelt sem a becsületszónak, sem az esküvésnek. Vagy gyorsan hoznak egy — csupán ezekre a megkárosítottakra vonatkozó — törvényt, rendeletet? Esetleg az is elég lesz, ha az ismerősök — "vica versa" — tanúsítják, hogy az illető család tulajdonában milyen értéktárgyak voltak? A mostani gyerekek nem láthatták azokat, az öregek részint meghaltak, részint agyérelmeszesedésben szenvednek, vagy éppen olyan bölcsek lettek, hogy félni kell tőlük. Ezzel kapcsolatban jut eszembe valami érdekes! Miután Csehszlovákia győztesként került ki a n. világháborúból, kiderült, hogy annyi volt ott a partizán, akár sapkájukkal is kikergethették volna országukból a fasisztákat! (Csupán azt nem értem, hogy akkor miért volt szükségük a később lekicsinyelt szovjet segítségre?) Utólag tudtuk meg, hogy ezerszámra voltak ott "hősiesen harcoló" 10-12 éves szlovák partizánok. S hogy ezt hogyan bizonyították be? Elég volt tanúságtevőnek két ismerős, aki aláírásával igazolta, hogy XY valóban partizán volt. S ezek a közben felnőtté váló "partizánok" telepedtek be Szlovákiában a magyarok tulajdonába. Talán ilyen cseles lesz az igazolás nálunk is? Azt már most biztosra veszem, hogy nem kárpótlási jegyekkel, nem bizonytalan jövőjű részvényekkel, nem keleti fabatkával fizetik ki, kártalanítják őket, hanem a lehető leg- konvertibilisabb nyugati valutával. Mert az ő érdekeiket igazán képviseli valaki! Ha azonban ez megtörténik — és biztosan megtörténik —, akkor a magyar állam illetékesei szítják fel a népharagot, s ez egy megállíthatatlan lavinát indít el! Az illetékesek legyenek tudatában ennek! Vagy talán titokban, kulisszák, zárt ajtók mögött, a nagy nyilvánosság kizárásával, a médiák tapintatos hallgatása mellett, a magyar nép és a magyar károsultak tudta nélkül zajlik majd le hazánk újabb kirablása? A mérlegnek, a törvénynek az a dolga, hogy igazságosan mérjen! Vagy egyformán kárpótoljanak magyart és zsidót, vagy sehogyan sem! Ha mégis megteszik, ezek az illetékesek illetéktelenek arra, hogy a magyar nép nevében, de megkérdezése nélkül tehessenek valamit! A tv és a lapok jóvoltából tudjuk, hogy e műkincsek jelentős része "hadizsákmányként utazott ki" a Szovjetunióba, esetleg Rákosiék és Kádárék ajándékaként. Néhány darabot láthattunk is a tévé képernyőjén, s a kísérőszövegből — jól időzített előrejelzésként — azt is megtudhattuk, hogy főként zsidó műkincsekről van szó. (A keresztény műkincsek bizonyára semmivé váltak, miért is beszélnénk róluk?) Akkor meg miért kell ez a nagy vargabetű? Miért nem egyenesen Jelcin elnöktől kérik a zsidók a műkincseiket vagy a vagyoni kárpótlást? Miért fizet értük a magyar államunk a nép bukszájából? Kényes kérdés ez, s legalább annyira tabu, amilyen a keresztény dogmák voltak. De azért valamit még el kell mondanom! Esküdni mernék rá, hogy a zsidó és keresztény (mert azért ilyenek is voltak!) műkincseknek legfeljebb tíz százaléka került ki a Szovjetunióba a háború alatt, majd közvetlenül utána, s körülbelül ugyanennyi vándorolt nyugatra! Hogy a többi hol van? Hát itt, az országban! Komáromban a nyilasok két üzletben (Kincs üvegkereskedés és a zeneiskola régi épülete földszintjén) árusították ki a zsidóktól összerabolt értéktárgyakat. Egy komáromi — köztudottan homokos — fodrász volt az egyik legjobb vásárló, akitől ezt a "ténykedést" — érdekes módon -, senki nem kérte számon. De kastélyok, gazdag házak kincse vándorolt sokszor földes, nádfedeles házikóba is. Láttam én fiira környezetből faragott bútorokat, drága perzsákat, képeket, márkás porcelánokat, angolmechanikás Foester zog órákat, hogy másokról ne is beszéljek, ilyen házakban. Persze, ezek általában csak ideiglenes megállóhelyek voltak. A zsidó és keresztény műkincsek lassan átsétáltak a csillagosok által lefoglalt, vagy érdemeikért ajándékba kapott, előkelő rózsadombi, svábhegyi stb. lakásokba, villákba. S ott vannak mindmáig, ha új, de kellő műízléssel nem rendelkező csillagos diplomásaink nem adták azokat tovább nyugati műkereskedőknek, vagy nem ajándékozták — egy nagyobb íróasztal reményéből — a feletteseiknek. Tudom, hogy mióta ezek a dolgok már — szinte hiánytalanul — átkerültek a vörös kádoek tulajdonába, szent lett
