Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1996-07-01 / 7-8. szám

22 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. júl.- aug. KIK SZÍTJÁK A GYŰLÖLETET? (Havi Magyar Fórum) Amint megtudhattuk, már kormányszinten folynak a tárgyalások arról, hogy a Magyarországról elhurcolt zsidók kárpótlást kapnak a nyilasok által elorzott ingatlanjaikért és műtárgyaikért! Azt viszont már elég régen tudjuk, hogy a megká­rosított, ingó és ingatlanvagyonuktól megfosztott "közönsé­ges" magyaroknak csupán ingatlanaik egy részéért adott a ma­gyar állam - kárpótlási jegyeket! S ma már senki előtt sem ti­tok, hogy ezek a szemérmetlenül becsapott magyarok ezekért a papírosokért ingatlanaiknak csak egy igen kis részét vásárol­hatták volna vissza, ha az állam — egy ügyes trükkel — újra meg nem lopja őket. Mint köztudott, ezeket a földeket az ille­tékesek árverésre bocsátották, s azok túlnyomó többségükben a nagy pénzű hiénák kezére kerültek. S hogy mi legyen a kárpótlási jegyekkel, melyek las­san már semmit sem érnek, de még toilette-célra sem használ­hatók? A tulajdonosaik olyan részvényekre cserélhetik ezeket, melyek majd valószínűleg éppen olyan gyorsan vesztik el érté­küket, mint azok. Vagy egy ügyes húzással a főrészvényesek bagóért vásárolják fel ezeket a papírokat. De ezeket majd talán puhább papírból készítik, gondolva a jövőre. Az ingatlanok tulajdonjoga bizonyítható, hiszen te- lekkönyvezve lettek! Ebben az esetben tehát nem a tulajdonjog igazolásával van baj, hogy - amint az imént írtam - aztán hit­vány fityingekkel "kártalaníthassák" a tulajdonosokat. Itt az a baj, hogy ezeket a füttyön szerzett területeket majd méregdrá­gán értékesítik a spekulánsok, a földüzérek, akik a nép talpa alól húzzák ki a talajt. A magyar ingatlanok ügye tehát megoldódik! Komolyabb problémát okoz az ingó vagyon. Ugyanis a műtárgyak sehol nem lettek telekkönyvezve! Vajon hogyan állapítják meg a kijelölt illetékesek, hogy például egy bizonyos zsidó családnak hány eredeti Michelangelo-, Rembrandt- stb. festmény volt a birtokában? Talán önbevallás útján? Hogy ez mennyire kényes ügy, arról legtöbbet az APEH felkentjei beszélhetnének, no meg néhány két lábon já­ró pénzeszsák. De hogyan is zajlik majd le a bizonyítási eljá­rás? Tudtommal a bíróság ilyen esetekben nem adhat hitelt sem a becsületszónak, sem az esküvésnek. Vagy gyorsan hoz­nak egy — csupán ezekre a megkárosítottakra vonatkozó — tör­vényt, rendeletet? Esetleg az is elég lesz, ha az ismerősök — "vica versa" — tanúsítják, hogy az illető család tulajdonában milyen értéktárgyak voltak? A mostani gyerekek nem láthat­ták azokat, az öregek részint meghaltak, részint agyérelmesze­sedésben szenvednek, vagy éppen olyan bölcsek lettek, hogy félni kell tőlük. Ezzel kapcsolatban jut eszembe valami érdekes! Miután Csehszlovákia győztesként került ki a n. vi­lágháborúból, kiderült, hogy annyi volt ott a partizán, akár sapkájukkal is kikergethették volna országukból a fasisztákat! (Csupán azt nem értem, hogy akkor miért volt szükségük a ké­sőbb lekicsinyelt szovjet segítségre?) Utólag tudtuk meg, hogy ezerszámra voltak ott "hősiesen harcoló" 10-12 éves szlovák partizánok. S hogy ezt hogyan bizonyították be? Elég volt tanú­ságtevőnek két ismerős, aki aláírásával igazolta, hogy XY va­lóban partizán volt. S ezek a közben felnőtté váló "partizánok" telepedtek be Szlovákiában a magyarok tulajdonába. Talán ilyen cseles lesz az igazolás nálunk is? Azt már most biztosra veszem, hogy nem kárpótlási jegyekkel, nem bizonytalan jövőjű részvényekkel, nem keleti fabatkával fizetik ki, kártalanítják őket, hanem a lehető leg- konvertibilisabb nyugati valutával. Mert az ő érdekeiket iga­zán képviseli valaki! Ha azonban ez megtörténik — és biztosan megtörténik —, akkor a magyar állam illetékesei szítják fel a népharagot, s ez egy megállíthatatlan lavinát indít el! Az illetékesek legye­nek tudatában ennek! Vagy talán titokban, kulisszák, zárt aj­tók mögött, a nagy nyilvánosság kizárásával, a médiák tapin­tatos hallgatása mellett, a magyar nép és a magyar károsultak tudta nélkül zajlik majd le hazánk újabb kirablása? A mérlegnek, a törvénynek az a dolga, hogy igazsá­gosan mérjen! Vagy egyformán kárpótoljanak magyart és zsi­dót, vagy sehogyan sem! Ha mégis megteszik, ezek az illetéke­sek illetéktelenek arra, hogy a magyar nép nevében, de meg­kérdezése nélkül tehessenek valamit! A tv és a lapok jóvoltából tudjuk, hogy e műkincsek jelentős része "hadizsákmányként utazott ki" a Szovjetunióba, esetleg Rákosiék és Kádárék ajándékaként. Néhány darabot láthattunk is a tévé képernyőjén, s a kísérőszövegből — jól idő­zített előrejelzésként — azt is megtudhattuk, hogy főként zsidó műkincsekről van szó. (A keresztény műkincsek bizonyára semmivé váltak, miért is beszélnénk róluk?) Akkor meg miért kell ez a nagy vargabetű? Miért nem egyenesen Jelcin elnöktől kérik a zsidók a műkincseiket vagy a vagyoni kárpótlást? Mi­ért fizet értük a magyar államunk a nép bukszájából? Kényes kérdés ez, s legalább annyira tabu, amilyen a keresztény dogmák voltak. De azért valamit még el kell mon­danom! Esküdni mernék rá, hogy a zsidó és keresztény (mert azért ilyenek is voltak!) műkincseknek legfeljebb tíz százaléka került ki a Szovjetunióba a háború alatt, majd közvetlenül utá­na, s körülbelül ugyanennyi vándorolt nyugatra! Hogy a többi hol van? Hát itt, az országban! Komáromban a nyilasok két üzletben (Kincs üvegke­reskedés és a zeneiskola régi épülete földszintjén) árusították ki a zsidóktól összerabolt értéktárgyakat. Egy komáromi — köztudottan homokos — fodrász volt az egyik legjobb vásárló, akitől ezt a "ténykedést" — érdekes módon -, senki nem kérte számon. De kastélyok, gazdag házak kincse vándorolt sokszor földes, nádfedeles házikóba is. Láttam én fiira környezetből faragott bútorokat, drága perzsákat, képeket, márkás por­celánokat, angolmechanikás Foester zog órákat, hogy másokról ne is beszéljek, ilyen házakban. Persze, ezek általában csak ideiglenes megállóhelyek voltak. A zsidó és keresztény műkin­csek lassan átsétáltak a csillagosok által lefoglalt, vagy érde­meikért ajándékba kapott, előkelő rózsadombi, svábhegyi stb. lakásokba, villákba. S ott vannak mindmáig, ha új, de kellő műízléssel nem rendelkező csillagos diplomásaink nem adták azokat tovább nyugati műkereskedőknek, vagy nem ajándé­kozták — egy nagyobb íróasztal reményéből — a felet­teseiknek. Tudom, hogy mióta ezek a dolgok már — szinte hi­ánytalanul — átkerültek a vörös kádoek tulajdonába, szent lett

Next

/
Oldalképek
Tartalom