Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-05-01 / 5. szám
2 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. május AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ P. O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Tel: 410/242-5333 - Tel./Fax.: 410/242-6216 Szerkeszti: Soós József - Főmunkatárs: Stirling György Előfizetési díj egy évre 16 dollár. Nyugdíjból élőknek (csak USA) 15 dollár. Kanadába 18.50 doll. Tengerentúlra 19.50 dollár, légipostával 28.50 dollár. A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét, azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem őrzünk meg. Javítás jogát fenntartjuk. Landeszmann úr természetesen nem törekszik erre és csak felszínesen ítél, vádaskodik. Például micsoda képtelen összehasonlítás tőle az, amikor párhuzamot von a a magyarországi első és második kommün zsidó közszereplőinek vérengzései és a katolikus egyház középkori inkvizíciója között. Először is más és más történelmi korban végbement eseményeket a kor szellemének, mentalitásának és erkölcseinek tükrében kell vizsgálni, másrészről az inkvizíció (amelyet a modern Egyház soha nem sorolt történelmének legdicsőségesebb fejezetei közé) nem egy kisebbség terrorja volt a befogadó többség fölött, hanem azt egy akkor uralkodó szemlélet, a vallási türelmetlenség megnyilvánulásaként kell kezelnünk. Melyre számtalan példát találhatunk a zsidók szent könyvében, a Talmudban, de az Ószövetségben is. Óvakodok belemenni annak boncolgatásába, hogy ki kezdte, de ha Landeszmann úr nyilatkozatát olvasom, ezt a kérdést nem lehet megkerülni. Ő ugyanis az interjúvoló újságírónő tizedik, tizenegyedik és tizenkettedik kérdésére (amelyek az első és második magyar komün alatt zsidók által elkövetett atrocitásokat firtatják) úgy felel, mint aki soha életében nem hallott volna Kún Béláról és társairól vagy Rákosiról és bandájáról. Sem arról, amit ezek elkövettek a magyar nép ellen. Landeszmann György "megjátssza" a naivat és úgy tesz, mint akinek természetes, hogy a zsidóság, amely az első világháborút követően sem tette ki az ország népességének néhány százalékát, az 1944 évi "Holocaust" sajnálatos eseményei után pedig messze alatta maradt még az egy százaléknak is, számarányát sokszorosan meghaladó arányban képviseltette magát mindkét terrorkorszak vezérkarában. Ami legalábbis a tizenkilences kommün idején teljesen érthetetlen és lélektanilag tökéletesen indokolatlan volt. Miért hangsúlyozom, hogy "legalábbis az első kommün idején"? Nos azért, mert addig csak jót kaptak a történelme során mindig befogadó (és soha nem kirekesztő) beállítottságú magyarságtól. Köztudott, hogy a századforduló idejére esik a zsidók beáramlásának dandárja, aminek egyik oka volt, hogy Magyarországon sokkal jobban érezték magukat és inkább megtalálták a számításukat, mint mondjuk Galíciában, a másik pedig a magyar nép vendégszeretetében rejlett. Mely vendégszeretet már a tatárjárás, de főképp a török kitakarodása után szélesre tárta a kapukat minden idegen előtt, aki bekéredzkedett a Kárpátmedencébe. (Nehéz lenne vitatkozni azokkal, akik azt állítják, hogy Nagy-Magyarország végzetét és Trianon tragédiáját a négyszáz év előtti mohácsi csatavesztésig és az azt követő másfél százados törökdúlásig kell visszavezetni, mert ha akkor nem néptele- nednek el a magyar falvak és nem pusztul el a magyarság színe-java, soha nem került volna sor arra, hogy németeket és más idegen nemzetiségeket kelljen behívni, betelepíteni az országba, de arra sem, hogy a keletkezett vákuumba északról, keletről és délről beszivárogjanak a később, Trianonban a befogadó nemzetet hátbadöfő nemzetiségek.) Ugyanígy vonzotta a környező vidékek zsidóságát a magyar Alföld, amely nemcsak földrajzi értelemben, de képletesen is mindig nyugodt sziget volt a többi országhoz képest, ahol soha nem kellett pogromoktól tartaniok (mint kellett például Lengyelországban, Romániában vagy akár a német fejedelemségekben is) és békés szimbiózisban élhettek a magyarokkal, akiket még az sem zavart, ha kaftánban, pajeszosan jártak, megtartották vallásukat, szokásaikat és hajlandóságot se mutattak az asszimilálódásra. Gyarapodhattak és (ha akartak) akár nagybérlők, földesurak, bankárok, nagytőkések is lehettek, amivel a beilleszkedésnek és a társadalmi ranglétrának olyan fokára jutottak, hogy például nem egy közülük bárói rangot kapott Ferenc Jóskától. Erre az időre, a második világháború előtti "békebeli béke" milleneumi csillogásé évtizedeire esik a Weiss, a Chorin és más "iparbárók" karrierje, ami a magyar társadalom minden rétege számára előnyökkel járt és Magyarország fejlődését szolgálta. Ezt a fejlődést, ezt a békés együttélést törte meg az első világháború kataklizmája, amely ugyan sok szörnyűséget zúdított az emberiségre (főleg az öreg kontinensre, de legfőképp Közép-Európára), ám egyet nem lehet rámondani: azt, hogy zsidóellenes indulatokat szabadított volna el. Széles körben legalábbis nem. Mert ellenvetésképp felhozhatja valaki az ELSODORT FALU papírtalpú bakancsokból milliomossá vált lelkiismeretlen hadiszállítóit, akik a hátország biztonságában dőzsöltek, míg a magyar baka a lövészárkokban vérzett, ám a korrupció nemcsak a zsidók privilégiuma volt. Szabó Dezső is utal arra, hogy legalább ugyanannyi sváb és más nemzetiségű "üzletember" gazdagodott meg azokban a zavaros időkben a magyarság kárára, de tősgyökeres hazaffyak is jeleskedtek a harácsolásban. Ám ahogy nekik, úgy a zsidóknak sem görbült meg emiatt soha a hajuk szála (ahogy napjainkban se kell elszámolnia a magyar nép ellen elkövetett bűneivel senkinek sem, lett légyen az akár zsidó, mint Farkas Vladimir vagy Péter Gábor, avagy nem-zsidó, mint Kádár vagy Marosán, akiknek sikerült megszökniük a földi igazságszolgáltatás elől), mert a magyar nép akkor nemcsak a papírtalpú bakancsokra emlékezett, hanem arra is, hogy a fegyverek, amikkel védte a hazát, a csepeli Weiss Manfréd gyárban készültek. Az első világháború alatt nem volt munkaszolgálat, nem volt megalázó megkülöböztetés a zsidók
