Amerikai Magyar Értesítő, 1984 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1984-07-01 / 7-8. szám
12.oldal tetésért, elismerésért. Jól kifogtam. Dehát az istenit, ez nem lehet igaz ! Felnőttek ezek, vagy alsótagozatos iskolásfiúk ? ! Mindent egybevetve, a kétnapi termésben csak egyetlen igazi levél akadt. Az adásunk híranyagát elemzi, a politikai kommentárain- kat, a gazdasági magazinunkat. Minden szavunkat összehasonlítja a nyugati rádiókban hallottakkal. Mi történne, ha indítanánk vele egy vitaműsort ?... Lenne mire válaszolnunk : « Akármelyik megállapítás bizonyítékok nélkül csak önkényes megállapítás marad, különösképpen, ami az önök Statisztikai Hivatalának megállapításait illeti a Szovjetunió ipari és még nem tudom milyen termelésének a növekedéséről, a hatékonyságról és a dolgozók életszínvonalának az emelkedéséről ». Vagy ez : « Ha a moszkvai rádió tényleg meg akar győzni minket a Szovjetunió kül- és belpolitikájának helyességéről, ezt úgy semmiképp sem érheti el, ha következetesen megfutamodik a Nyugatról elhangzó vádak elől, s ahelyett, hogy megválaszolná azokat, úgy tesz, mintha süket lenne ! » Ami azonban fejbekólint, az mégiscsak az, amit a bekeharcról ír, amely szerinte nem más, mint « feszültségi politika, ami tovább élezi az ellentéteket a világ különböző országai között, s még attól sem riad vissza, hogy helyi háborúkat robbantson ki, s vért ontson céljai érdekében ». És « terjeszkedő szovjet imperializmus » ? Ebből ugyan nem sokat értek, de ő megmagyarázza : « A béke és a haladás útja, amelyről az önök rádiója oly sokat, megállíthatatlanul beszél, és legfőképpen a szociális felemelkedés útja semmiképp sem haladhat felgyújtott dzsungeleken és helyi háborúkon keresztül. Az, hogy önök ma komoly hangon képesek beszélni gyengén fejlett, analfabéta és éhségben senyvedő népek forradalmi öntudatáról, ez csúfolódás önmagukkal és velünk szemben. Semmibe veszik magukat is. a hallgatóságot is, és csak szajkóznak. A Szovjetunió teljesen elhibázott harmadik világ-beli politikája nemcsak helyi háborúkat gyújt, de közelebb viszi világunkat egy nukleáris katasztrófához. » Phü. Hát erre a levélre tényleg válaszolni kell. De nem nekem, ehhez jól felkészült politikai szakemberre lenne szükség. Másnap, kétórás alvás után, a pesti srác levelével a kezemben ráz az idegesség a rádió folyosóján. Már végigjártam az egész osztályt, ám, ahogy elkezdtem volna beszélni erről a levélről, mindenkinek hirtelen sürgős dolga akadt. Papírok közt kezdtek keresgélni, fiókokban turkáltak tettvággyal, s a mindenfelé szép számban lebzselő fordítók sem verték soha még ilyen sebesen az írógépüket. — Na tessék, már megint az egyik bolondunknak a levele ? — néz reszkető kezemre « postaládás » kollégám. — Hogyhogy : « Bolondunk » ? — Ó, teljes könyvelésünk van róluk. A feladó vagy a címzés alapján már messziről kiszúrom őket. Megvannak mind. őrzöm ezeket a borítékokat felbontatlanul is. Amerikai Magyar Értesítő Mondanom sem kell, a műsoromból nem lett semmi. Másnap — legjobb tudásom szerint — írtam négy oldalt Akagyemgorodokról, hogy legalább ágybanfekvő beteg levélírónkon könnyítsék egy kicsit. Ám a GLAVLIT elvtársa hamarosan magához hívatott, s szigorú hangon felelősségre vont : hogy’ merek én egy « tilos » városról, a Szovjet Tudományos Akadémia legtitkosabb kutatásainak színhelyéről a külföldiek számára bármilyen információt szolgáltatni ? Tekintve, hogy még friss munkaerő vagyok, most az egyszer szemet húny az eset fölött, de legközelebb már súlyosabb következményekre számíthatok... Még három évet dolgoztam a moszkvai rádióban, de az önálló kezdeményezésektől ezután már tartózkodtam. így sem sikerült mindig szenvtelennek maradnom. Szaharov száműzetésekor például idegösszeroppanást kaptam, s csak az osztályon dolgozó magyar kollégáim megértésének köszönhettem, hogy ebből sem lett politikai botrány. Sírógörcsöm idején szinte rejtegettek saját honfitársaim elől, nehogy gyengeségem híre elterjedjen az épületben. Pedig ők, a magyarok, hiába kerestek nálunk némiképp több pénzt, a szovjetek szemében csak másodrendű személyek lehettek. A megkülönböztetést nem is nagyon titkolták a külföldiek előtt. Általános volt a rádió folyosóin, hogy az orosz anyanyelvű munkatársak hirtelen félbeszakították beszélgetésüket, ha egy « idegen » haladt el mellettük, nem mintha valami titkos dologról tanácskoztak volna, de az állampolgári fegyelem megkövetelte, hogy így tegyenek. A magyar űrhajós. Farkás Bertalan fellövésekor Magyarország lázban égett. Talán soha annyi levelet nem kaptunk, mint éppen ezekben a napokban. De a magyar szekció szovjet dolgozói nem zökkentek ki mindennapos szkepticizmusukból : — Na, ezt is felvittük — mondták. — Hadd repüljön egy kicsit... Afganisztánt még elég elszigetelten, magamban kellett feldolgoznom. De a gdanski események idejére már « megbízható » barátaimmal közösen gondolkozhattunk a lengyel munkások követeléseiről. Új barátaim nem « bennszülöttek » voltak, hanem nyugati baloldali értelmiségiek, akik vagy Moszkvában jártak egyetemre, vagy pedig pártjuk megbízásából töltöttek el pár évet a rádiónál. A szállásukra szovjet állampolgár elvileg nem léphetett be, de a kágébés őr figyelmét többnyire vodkásüvege kötötte le. Utolsó moszkvai évem alatt — velük — szabadon beszélhettem politikáról, a szovjet állam csődjéről, amelyet mindannyian egyre világosabban láttunk, sőt, még olyan, szovjet ember számára érinthetelen témáról is, mint a marxista-leninista elmélet egyes ellentmondásai. Végülis úgy látom, hogy a moszkvai « tanulmányút » a nyugati kommunistáknak csak jót tett : szinte kivétel nélkül mindany- nyian rövid ott-töltött idő után belátták, hogy 1984. jul.- aug. a szovjet út — járhatatlan. Társaságukban én voltam az egyetlen nemkülföldi, s ezért a legvédtelenebb. Szabadszá- júságomat, érzelmi kitöréseimet látva, hamarosan félteni kezdtek : bajom lehet belőle, ha kiderül, hogy velük barátkozom, s ráadásul éppen politikai alapon. Nekem pedig már kezdett elegem lenni az állandó bújkálásból, titkolózásból, az éjjeli félelmekből. Magától adódott az ötlet : kössek névházasságot az egyik nemsokára végleg hazatérő brazil kommunistával, s így talán előbb-utóbb én is külföldre juthatok. Persze, az ötlettől a tettig hosszú és kacska- ringós volt az út, nem kevés akadállyal tarkítva. Először külön-külön vettek kezelésbe bennünket, nálam a szovjet öntudatomra hivatkozva, « vőlegényemnek » pedig egyszerűen kijelentették : képtelenek megérteni, mit eszik egy ilyen « kurván », mint én vagyok. Dehát erre jóelőre felkészültünk. Még ennél súlyosabb presszióra is. Elterjesztettük, hogy Moszkvában kívánunk letelepedni, s á házasság után férjem csak a legfontosabb személyes ügyeinek elintézésére utazik Brazíliába. A legfurcsább az volt, hogy a kezdeti « ellen-propagandahadjárat » után csak a szokásos bürokratikus akadályokba ütköztünk. Semmi extra megtorlás, semmi törvénytelen önkényeskedés. Igaz, így is egy évbe tellett, mire az anyakönyvvezető elé állhattunk. Ez alatt az év alatt a legszorosabb megfigyelés alatt álltam, s irtózatosan kellett figyelnem, hogy mindenütt és mindenkinek azt mondjam, amit elvár tőlem, az öntudatos szovjet állampolgártól. A végén már csak altatókkal tudtam aludni... A házasságom után fél évvel megkaptam útlevelemet is, hogy — úgymond — elfoglaltA házasságom után fél évvel megkaptam útlevelemet is, hogy — úgymond — elfoglaltsága miatt a vártnál hosszabb ideig távollévő férjem után Brazíliába utazhassak. Búcsúes- ténken a félrehúzódó oroszokkal ellentétben a magyar munkatársak ölelgettek, gratuláltak. Terveket szőttünk, hogy egyszer még az életben találkozunk valahol... Közülük Laci már visszatért Győrbe, az ottani rádióhoz, Edit talán már elérte leghőbb vágyát és nyugdíjas lett ; az újakat nem ismerem. De néha, éjjelenként, ha kezem álmosan tapogat csak a rádió gombjain, ma is belerezzenek, mikor meghallom : — Itt Moszkva beszél. Két öreg — Nyugalomba vonulok — jelentette be a menny. — Az emberek annyi mindennel pótolják gyarlóságaimat. Kiöregedtem a szolgálatból. — Veled tartok, édes egykomám — mondta a pokol. — Már én sem tudok versenyezni az emberek fantáziájával. Elbúcsúztak a tisztítótűztől, ö még tartotta magát.
