Baltimore-i Értesítő, 1979 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
4. oldal értesítő 1979. május hó 1945-ben, a háborút túlélő tisztelői - hiszen egyre több volt a "tisztelője" és egyre kevesebb a régi jóbarát! - azt hitték, hogy azzal elégtételt adnak, örömet szereznek az akkor már hatvanhat éves, de még mindig fürge, örökifjú "Mókucinak" azzal, hogy "reaktiválják" és ismét honvédelmi minisztériumi Íróasztaliigurát csinálnak belőle! De rosszul ismerték ezek az emberek "Mókucit"! Nem volt maradása a rideg adminisztráció, a tőle amugyis idegen "uj szellem" világában. Valósággal megszökött, hogy ismét a pesti aszfalt, öregedő-kopaszodó, de utolérhetetlenül elegáns és nagy stilü lovagja legyen! Még a rákosi korszak szürke, álproletár-életében is aranyos,"békebeli" himport, varázslatot kapott a Fészek, a New York kávéház, amikor "Mókuci" megjelent, mosolygott, elbeszélgetett a körülötte lévőkkel. Kedves, bohókás, szemhu- nyoritó fintorral nyugtázta, ha valaki egy budai kiskocsma szomszéd asztalánál rágyújtott a nótára, mely azt mondta, hogyj "El- vinnélek messzeföldre..." vagy* "Nem tudok én néked, csak virágot adni!..." "Mókici", aki sohasem vágyott személyes népszerűségre és messze volt az amerikánizmus sztárkultuszától, azt élvezte, hogy a legtöbb dalolón látszott, hogy őszintén hiszi, hogy népdalt énekel. Nem is sejti, hogy a szomszéd asztalon könyöklő, könnyesszemü öregur adta azt a dalt neki, Budapestnek,- egész Magyarországnak... Hihetetlen életereje volt! Nyolcvan éves jóval elmúlt, mikor pl. házat, kertet vett magának Surányban, a Szentendrei szigeten. Még kocsit is szerzett, mikor már lehetett és divatossá vált, a 60-as évek kocsiszerző mániájában. A kocsit felesége, "Mókici- né" Veronika asszony vezette. Rendszerint a Fészek-klubba szállította fér jurát,amely "Mókucinak" második otthona volt Köröndön levő lakása után. Kilencvenedik születése napját egész Magyarország ünnepelte! Az Erkel Színházba volt a nagy cécó! "Mókuci" egyre csendesebb lett és a mosolygó ajak felett drámai mélységet tükrözött a szeme, mikor verseit, dalait hallgatta a főváros elsővonalbeli színészeitől. Pl. ezt: "Szép az én életem, Gyönyörű a múltam, Rigótól, lepkétől mindent megtanultam. Mert a lepke röpköd virágról virágra, A rigó meg fütyül az egész világra!" "Mókici" alapjában véve már unta az ünneplést. Kissé mesterséges volt. Ebben az ünneplésben már nem a régi, szép Pest szólalt meg. Disszonáns hangokat érzett. Befelé fordult tehát, a szive legközepébe és 1974-ben, 95 éves korában irt e^y nótaszöveget, melyet Lakatos Tibor cigányprímás zenésitett meg. Ez a szövege: "A régi kis utcán ott járok én újra, Világ vándorának arra visz az^utja. Nyitva van az ablak, amely előtt állok, De eltűntek már a muskátli virágok. Hol van az a kislány, kinek egykor régjen Őszinte nagy érzés csillant szép szemében? A kis ablak előtt már hiába várok, Eltűnt, akárcsak a muskátli virágok..." 1975 májusában lépett utoljára a nyilvánosság elé, a Fészek-klubban. Ekkor 96 éves születése napját ünnepelték és Ruttkai Éva vezette karonfogva. Bizony már segítségre volt szüksége, hogy megálljon egyenesen a lábán, de úgy mondta el egy-két régi, felejthetetlen strófáját, hogy szem nem maradt szárazon. Nem szavalt, - emlékezett. A hallgatóság tudta, érezte, hogy nemcsak a szép verseket tapsolják: - hanem a régi, szép Budapest egyik sirba hanyatló képviselőjét búcsúztatják. Mókucit elszomorította hogy valamiféle nemzeti síremléknek, pátriárkának tekintik. Fájó végtagjainál is jobban fájt, hogy nem rohanhat - egyedül, senki által sem segítve, - régi, kedves helyeire. Nem is olyan régen olyan pestinek tartotta magát, "akin még a rozsda sem fog". Közeledett a százesztendős születésnap és "Mókuci" még mindig dolgozgatott antik butorzatu otthona melegében. írogatta el- mésségeit a "Ludas Matyinak", melyet egyébként nem sokra becsült. Gyászolta Incze Sándort és Heltai Jenőt. Gyászolta Rajnay Gábort és szembenlakó szomszédját, Kodály Zoltánt. Elgondolkodott évszázados életén és tudta, hogy az ő sorsa, életműve is a szüntelen átmenetek közé tartozik. Átmenet a magyar kultúrában a Monarchia világától - egészen egy uj, szebb magyar jövő hajnaláig. Rettenetesen várta századik születésnapját! Nem az ajnározást várta, hanem humoros, kedves, derűs dolognak gondolta, ha a főváros, az ország - egy százesztendős i- rót ünnepel! Az, hogy történetesen ő volt, ő lett volna az ünnepelt személy, másodrendű dolognak nézte. Nem érte meg 1976. március 25.-én, néhány héttel kilencvenhetedik születésnapja előtt, csendesen elaludt. Most a Farkasréti temetőben alszik. Várja a sírjához jövők rózsáit, várja a meg-megszólaló muzsikaszót és - várja a Feltámadást. Nem tehetek róla, de az a - talán abszurd - gondolat jut az eszembe, hogy milyen kedves volna, ha a szokványos május elsejei felvonulók egy nagy csoportja hirtelen a "Mókuci" sírja felé venné az irányt, hogy énekeljen annak a derék öreg embernek, aki lentről /fentről/ bizonyára nagyon oda fog hallgatni. Azt hiszem, hogy a magyar emigráció százezrei is ott volnának lélekben és e- gyütt dúdolnánk az ottlévőkkel "Mókucinak" hogy: "Minden madár az én bánatomat zengi, Ahogy én szeretlek,nem szeret úgy senki..." Az Értesítő az alábbi helyeken is kapható: New York: Püski-Corvin, Tel. 879-8893 Washington* A Watergate Hotel halijában New Brunswick: Somody Könyvesbolt. Cleveland: Magyar Áruház,Tel. 991-3737 Hamilton:Koncz General Agency,185 James St. Toronto: Pannónia Books, Tel. 364-4358
