Baltimore-i Értesítő, 1979 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1979-05-01 / 5. szám

4. oldal értesítő 1979. május hó 1945-ben, a háborút túlélő tisztelői - hiszen egyre több volt a "tisztelője" és egyre kevesebb a régi jóbarát! - azt hit­ték, hogy azzal elégtételt adnak, örömet szereznek az akkor már hatvanhat éves, de még mindig fürge, örökifjú "Mókucinak" az­zal, hogy "reaktiválják" és ismét honvédel­mi minisztériumi Íróasztaliigurát csinál­nak belőle! De rosszul ismerték ezek az em­berek "Mókucit"! Nem volt maradása a rideg adminisztráció, a tőle amugyis idegen "uj szellem" világában. Valósággal megszökött, hogy ismét a pesti aszfalt, öregedő-kopa­szodó, de utolérhetetlenül elegáns és nagy stilü lovagja legyen! Még a rákosi korszak szürke, álproletár-életében is aranyos,"bé­kebeli" himport, varázslatot kapott a Fé­szek, a New York kávéház, amikor "Mókuci" megjelent, mosolygott, elbeszélgetett a kö­rülötte lévőkkel. Kedves, bohókás, szemhu- nyoritó fintorral nyugtázta, ha valaki egy budai kiskocsma szomszéd asztalánál rágyúj­tott a nótára, mely azt mondta, hogyj "El- vinnélek messzeföldre..." vagy* "Nem tudok én néked, csak virágot adni!..." "Mókici", aki sohasem vágyott személyes népszerűség­re és messze volt az amerikánizmus sztár­kultuszától, azt élvezte, hogy a legtöbb dalolón látszott, hogy őszintén hiszi, hogy népdalt énekel. Nem is sejti, hogy a szomszéd asztalon könyöklő, könnyesszemü öregur adta azt a dalt neki, Budapestnek,- egész Magyarországnak... Hihetetlen életereje volt! Nyolcvan éves jóval elmúlt, mikor pl. házat, kertet vett magának Surányban, a Szentendrei szigeten. Még kocsit is szerzett, mikor már lehetett és divatossá vált, a 60-as évek kocsiszer­ző mániájában. A kocsit felesége, "Mókici- né" Veronika asszony vezette. Rendszerint a Fészek-klubba szállította fér jurát,amely "Mókucinak" második otthona volt Köröndön levő lakása után. Kilencvenedik születése napját egész Ma­gyarország ünnepelte! Az Erkel Színházba volt a nagy cécó! "Mókuci" egyre csendesebb lett és a mosolygó ajak felett drámai mély­séget tükrözött a szeme, mikor verseit, da­lait hallgatta a főváros elsővonalbeli szí­nészeitől. Pl. ezt: "Szép az én életem, Gyönyörű a múltam, Rigótól, lepkétől mindent megtanultam. Mert a lepke röpköd virágról virágra, A rigó meg fütyül az egész világra!" "Mókici" alapjában véve már unta az ün­neplést. Kissé mesterséges volt. Ebben az ünneplésben már nem a régi, szép Pest szó­lalt meg. Disszonáns hangokat érzett. Befe­lé fordult tehát, a szive legközepébe és 1974-ben, 95 éves korában irt e^y nótaszö­veget, melyet Lakatos Tibor cigányprímás zenésitett meg. Ez a szövege: "A régi kis utcán ott járok én újra, Világ vándorának arra visz az^utja. Nyitva van az ablak, amely előtt állok, De eltűntek már a muskátli virágok. Hol van az a kislány, kinek egykor régjen Őszinte nagy érzés csillant szép szemében? A kis ablak előtt már hiába várok, Eltűnt, akárcsak a muskátli virágok..." 1975 májusában lépett utoljára a nyilvá­nosság elé, a Fészek-klubban. Ekkor 96 éves születése napját ünnepelték és Ruttkai Éva vezette karonfogva. Bizony már segítségre volt szüksége, hogy megálljon egyenesen a lábán, de úgy mondta el egy-két régi, fe­lejthetetlen strófáját, hogy szem nem ma­radt szárazon. Nem szavalt, - emlékezett. A hallgatóság tudta, érezte, hogy nemcsak a szép verseket tapsolják: - hanem a régi, szép Budapest egyik sirba hanyatló képvise­lőjét búcsúztatják. Mókucit elszomorította hogy valamiféle nemzeti síremléknek, pátri­árkának tekintik. Fájó végtagjainál is job­ban fájt, hogy nem rohanhat - egyedül, sen­ki által sem segítve, - régi, kedves helye­ire. Nem is olyan régen olyan pestinek tar­totta magát, "akin még a rozsda sem fog". Közeledett a százesztendős születésnap és "Mókuci" még mindig dolgozgatott antik butorzatu otthona melegében. írogatta el- mésségeit a "Ludas Matyinak", melyet egyéb­ként nem sokra becsült. Gyászolta Incze Sándort és Heltai Jenőt. Gyászolta Rajnay Gábort és szembenlakó szomszédját, Kodály Zoltánt. Elgondolkodott évszázados életén és tudta, hogy az ő sorsa, életműve is a szüntelen átmenetek közé tartozik. Átmenet a magyar kultúrában a Monarchia világától - egészen egy uj, szebb magyar jövő hajna­láig. Rettenetesen várta századik születésnap­ját! Nem az ajnározást várta, hanem humo­ros, kedves, derűs dolognak gondolta, ha a főváros, az ország - egy százesztendős i- rót ünnepel! Az, hogy történetesen ő volt, ő lett volna az ünnepelt személy, másod­rendű dolognak nézte. Nem érte meg 1976. március 25.-én, né­hány héttel kilencvenhetedik születésnapja előtt, csendesen elaludt. Most a Farkasré­ti temetőben alszik. Várja a sírjához jö­vők rózsáit, várja a meg-megszólaló muzsi­kaszót és - várja a Feltámadást. Nem tehe­tek róla, de az a - talán abszurd - gondo­lat jut az eszembe, hogy milyen kedves vol­na, ha a szokványos május elsejei felvonu­lók egy nagy csoportja hirtelen a "Mókuci" sírja felé venné az irányt, hogy énekeljen annak a derék öreg embernek, aki lentről /fentről/ bizonyára nagyon oda fog hallgat­ni. Azt hiszem, hogy a magyar emigráció százezrei is ott volnának lélekben és e- gyütt dúdolnánk az ottlévőkkel "Mókucinak" hogy: "Minden madár az én bánatomat zengi, Ahogy én szeretlek,­nem szeret úgy senki..." Az Értesítő az alábbi helyeken is kapható: New York: Püski-Corvin, Tel. 879-8893 Washington* A Watergate Hotel halijában New Brunswick: Somody Könyvesbolt. Cleveland: Magyar Áruház,Tel. 991-3737 Hamilton:Koncz General Agency,185 James St. Toronto: Pannónia Books, Tel. 364-4358

Next

/
Oldalképek
Tartalom