A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-03 / 23. szám
K Miklósi Péter: Huroktánc Ján Čarnogurský, Marián Čalfa, Jozef Márkus, Petr Pithart, Ján Sokol, Peter Marianek, Ladislav Košťa, Dávid Krausz, Habsburg Ottó, Bauer Győző, Jozef Prokeš, Szabó Rezső, A. Nagy László, Bugár Béla, Dobos László, Duray Miklós, Janics Kálmán, Jan Kalvoda, Katarína Tóthová, Ivan Gašparovič, Ľuboš Dobrovský, Fedor Gál, Dušan Slobodník, Milan Kňažko, Ivan Mjartan, Csáky Pál, František Mikloško, Kuczy Lajos, Ľudovít Černák, Michal Kováč, Rudolf Chmel, Filip Šedivý, Jozef Tarčák, Roman Kováč, Dušan Kleiman, Ján Budaj — e harminchatnév, harminchat ember, Miklósi Péter harminchat interjúalanya között alighanem mindenki, még a napi politikát "rühellő" vagy lega-Madách lábbis közönyösen szemlélő (mert privát gondjaival birkózó) hazánkfia is talál a maga számára "érdekeset", azaz különösen szimpatikusát vagy különösen ellenszenveset, akinek a mondanivalójára, véleményére különböző okokból kíváncsi lehet. Miklósi Péter neve korántsem ismeretlen az A Hét olvasói előtt, hiszen — bár annak idején (mint interjúkötete Polák László készítette "előinterjújából" is kiderül) kényszerűségből, "büntetésből" került a Csemadokba, majd a Csemadok képes hetilapjának szerkesztőségébe — a Hétben közölt írásaiból a most megjelentnél sokkal terjedelmesebb kötetet lehetne összeállítani. S a maguk idejében és kontextusában bizony azok is élvezetes olvasmányok — zömmel "élő" anyagok, helyszíni riportok — voltak. S bár a szerző rehabilitálása után az A Hét elveszítette "száguldó riporterét", valamennyien örülhetünk neki, hogy Miklósi Péter megtalálta a maga sajátos "beszélgető" műfaját, melynek eredményeit most könyv alakjában is az olvasó asztalára teszi. A Madách Kiadó gondozásában megjelent könyv borítóját egyébként lapunk egyik grafikai szerkesztője, Kral S. Klára tervezte.-er-KIÁLLÍTÁS A művészet közügy A művészet közügy, de a művésznek magánügye — mondotta Lossonczy Tamás Kossuth-díjas magyar festőművész a munkásságával foglalkozó egyik képzőművészeti műsorban, amelyet a közelmúltban sugárzott a Magyar Televízió. A művészet közügy — vallják Pozsony Város Galériájának a munkatársai is, s keresve a kiutat az intézmény katasztrofális anyagi helyzetéből egy kéréssel fordultak a szlovák képzőművészekhez: mivel már évek óta nem vásárolhatnak kortárs alkotásokat, arra kérik őket, ha tehetik, ajándékozzák meg a galériát egy-egy saját alkotással. A galéria SOŠ-jeleire tizenhat művész azonnal reagált, s mindegyikük több alkotást is felajánlott az intézménynek. A Mirbach-palotában ezekből a művekből nyílt kiállítás, amely június 19-ig tekinthető meg. A kiállított művek között találhatunk olajfestményt, grafikát, metszetet, kombinált technikával készült képeket stb., s két kisplasztikát. Az ajándékozó művészek között szerepel pl. Albin Brunovský, Jozef Jankovič, Ivan Pavle, Svetozár llavský, Veronika Rónaiová, Juraj Meliš. Július Koller kombinált technikával készült két festményére oda kell figyelni. A művész ugyanis ezekkel a képekkel Szlovákia mai kulturális helyzetéről mond egy cseppet sem hízelgő véleményt. Az 1990-ben festett képek címe: Átmeneti (szlovák) kulturális helyzet és Komoly kulturális helyzet — 2. A két nagyméretű vásznon piros—fehér—kék csíkok váltakoznak azzal a különbséggel, hogy a második képen egy óriási kérdőjel szeli ketté a vásznat. A művész ironizálva politizál: a jelenlegi időszakban, sajnos, Szlovákiában a nemzeti színek eltakarják a kultúrát. A csodát számomra Albin Brunovský litográfiái jelentették. Természetesen nem ért meglepetés, hiszen Brunovský immár világhírű művész, s eddig még egyetlen alkotása sem okozott csalódást. A galériának ajándékozott tíz litográfiájának minden egyes darabja remekmű. A lélek fénye című művét legszívesebben leakasztottam volna a falról és hazavittem volna. Persze az ember — főleg ha műalkotásokról van szó — fizikai dimenziók nélkül is birtokba veheti őket. Ilyen értelemben tehát a Brunovský-képet én is kisajátítottam magamnak. A kiállítótermeket járva, sajnos, egy másik dologra is fel kellett figyelnem: az alatt a kb. egy— másfél óra alatt, amit a galériában töltöttem, rajtam kívül nem akadt más látogató. A termeket felügyelő nénik kitörő örömmel fogadtak, mint valamikor Robinson Crusoe Pénteket: végre betévedt hozzánk egy ember. Tényleg közügy a művészet?-melaj-TELEVÍZIÓ Temet a nemzet Aligha vitatható, hogy Magyarországon a politikai temetéseknek mindig kitüntetett jelentőségük, nagyobb érzelmi töltésük volt, mint más, boldogabb régiókban. Ezt az állítást kívánta képekben is igazolni az a csaknem egyórás dokumentumfilm, amely a nagy magyar politikai temetések sorát idézte meg, s amelyek történelmi és társadalomlélektani szempontból messze túlmutatnak a hazafiúi kötelességen. A magyarok halálhoz fűződő viszonya egészen különös. Nem kis szerepet játszik ebben a Herder-féle fenyegető jóslat, amely a nemzethalál Damoklészkardját lengette meg annak idején a magyarság felett. Németh G. Béla szerint a nemzethalál gondolata — igazán a reformkorban fogalmazódik meg —, annak ellenére, hogy izoláltan Pázmány Péternél és Bethlennél már jóval korábban fellelhető. 1849 után azonban a dicső halál kultusza méginkább megerősödik. Hogy épp a reformkorban vált e kérdés központi problémává, annak világosan látható történelmi okai vannak. Egyrészt ez volt az a kor, amikor a körülöttünk élő népek egyszerre ébredtek nemzeti öntudatra, s ez a tény Magyarországot, amely területének csak 48 százalékában volt magyar nyelvű, hirtelen létében veszélyeztette. Másrészt a nálunk hatalmasabbak területfoglalási kedve is megnőtt, végül pedig ekkorra a magyar lemaradás a társadalmi modernizáció terén kézzelfoghatóvá vált. Széchenyi és Eötvös épp ez utolsó okban látta a jövőre vonatkozó legnagyobb veszélyt. Amikor a kiegyezés után megindul egy gyors magyar fejlődés, a nemzethalál gondolat egykettőre eltűnik a közgondolkodásból. Egy újabb nagy tragédia — Trianon — kell ismételt megjelenéséhez, mert minden nemzeti tragédia újrateremti a nagy temetéseket, mint a nemzeti önmegbizonyodást arról, hogy vannak értékeink, nagy alakjaink, igazi hőseink, akik a folytonosság érzetét keltik a nemzeti érzületben, lehetőséget adva a történelmi újragondolásra. A tragédiák és a temetések összekapcsolódásának gyökerei a középkorba nyúlnak vissza, hiszen Szent István, Szent László, Károly Róbert, Mátyás vagy II. Lajos temetése a tiszteletadáson túl valami mást is szimbolizált. A végtisztességadás ceremóniáiban a magyar szokásrendre erősen rányomta bélyegét a Habsburg barokk hagyomány. Ezt láthatták elődeink 1906-ban is, II. Rákóczi Ferenc és társai újratemetésén. Magyar különlegességnek tekinthetők az újratemetések is, amelyeknek a sorát az aradi vértanúk nyitják. Katona Tamás szerint több olyan újratemetést ismerünk, amely túlmutat a halott emberi jelentőségén. Batthyányi például egy eszmét testesített meg, s temetése egyúttal elégtételt jelentett népe számára. A felravatalozások először templomépületekhez kötődtek, később középületekbe tevődtek át. A nagy temetések egyike — éppen 100 évvel ezelőtt — Kossuth Lajosé volt, igazi diadalmenet Torinótól Budapestig. Mivel ekkorra már megtörtént a történelmi pártok arculatváltása, a temetéseknél is a ceremóniára esett a hangsúly, s a temetés látványossággá vált, emléktárgyak árusításával kísért színházzá, népünnepéllyé. A XX. században a budapesti Hősök tere a történelmi nemzettudat szimbolikájával a politikai legitimáció helye lett. 1989-ben Nagy Imre és társainak újratemetésekor itt történt meg az igazi rendszerváltás. Zsebik Ildikó 18 A HÉT
