A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-18 / 12. szám
Hosťová (Geszte) úgy kapaszkodik meg a Pilis hegy lábánál, mintha a tetőre akarna felmászni, ott akarna megbizonyosodni arról, hogy Kolon a másik oldalon van-e még és zúgja-e időben, történelemben a szép magyaros, pentatonikus dalt, amelynek a kezdő sorai «Hej, révész, révész, ifjú magyar révész, vigyél át a Dunán", s feljebb, a még nagyobb hegy lábánál ott van-e még Csitár, híressé vált temetőjével, amelyben jó néhány éve porlad már annak az asszonynak a teste, aki Kodály Zoltánnak elénekelte az egész magyar nyelvterületen azóta ismert és énekelt nótát: „A csitári hegyek alatt régen leesett a hó". Termi s őrzi énekét ez a vidék. S viszik évről évre az ízelítőt Zeliezovcéba (Zselizre), az országos népművészeti fesztiválra. Viszik csoportosan nők, férfiak, s viszik különállóan is, mint a gesztéi Brath Margit, aki gyerekkorától énekel, de csak felnőttként lett országjáró. Szereplése, „magánénekesi" pályája Horná Kráľovában (Felsőkirályin) kezdődött a Tavaszi szél vizet áraszt országos népdalverseny járási elődöntőjén, folytatódott Nyitrán a járási, majd a Duna parti városban az országos döntőn. Az egyéni kategóriában második helyezést ért el. Már jól ismerik a környéken. Ha CSEMADOK-napot tartanak Kolonban vagy aratóünnepélyt Pohraničéban (Pogrányban), soha nem marad el az illetékeseknek szánt figyelmeztető: „De Brath Margit is ott legyen!" - Nemcsak a környéken dalol. Zselizen is. Sőt, és ez a családot is meglepte, mert honnan ismerik Margitot még a híres-neves Kecskemét városában is - meghívót kapott az V. Kecskeméti Népzenei Találkozóra. „Mikor menni kell, mindig elkap a lámpaláz. Inamba száll a bátorság. Persze, ha jól kezdem a nótát, megy minden. Sokat kivánok magamtól. Édesapám, édesanyám is nagy dalosok voltak. Apám még mindig dalol. Ha kimegy a szőlőbe, zeng a hegyoldal. Én is énekelek. Itthon is sokat. Az ének mindenre jó. Bánatra, örömre, mindenre. A családom megértő. Tőlük mindig csak buzdítást kapok. Menjek, énekelje. Ha nem lenne kedvem, akkor is rábeszélnének. Elő hát a ruhát, az autót és már mennek is" - mondja Brath Margit szép új házuk konyhájában, zavartan magyarázva azt a szagot, amelyet nem sokkal érkezésem előtt hozott haza a sertésistállóból. A pogrányi Győzelmes Február Efsz gesztéi gazdaságában harminc anyasertést gondoz. Jár egyik falu széléről (ott laknak ők, a Kövecsesnek keresztelt újsoron) a másik falu szélére (ott Falurészlet FALU A PÍLISHEGY LÁBÁNÁL folytatódott a tüzugrás. A póruljárt legények bosszút álltak a kikosarazó lányokon. Petrezselymet kellett árulniuk egész éjszaka." A szokás még mindig él. Bár már csak a színpadon. A CSEMADOK helyi szervezetének éneklő és tánccsoportja élteti. Tagjai ma is aktívan dolgoznak. CSEMADOK-napot tartanak. A falu közepén elkészült a szabadtéri színpad Szorgos kezek parkot létesítettek. Nemsokára új épületbe költözik az élelmiszer- s az italbolt. Geszte. Falu a Pilis-hegy lábánál. Dalban elmondott szokásairól ismert a környéken is, Zselizen is, Bratislavában is, Kecskeméten is. Mindenütt, ahová Brath Margit eljutott. Az éneklő csoport tagjai, kettő kivételével, a szövetkezetben dolgoznak. Eddig csupán alkalmakra próbáltak. Nemrégen azonban elhatározták, hogy kéthetenként összejárnak. És mindent elénekelnek, ami eszükbe jut. Vezetőjük nincs. Buzdítójuk van, a szép tiszta hangú Brath Margit személyében, akinek a férje is régi CSEMADOK-tag. Foglalkozása gépkocsivezető. Elnöke is volt a helyi szervezetnek. Brathék két fia más faluba nősült, lányuk, Erzsiké is férjhez ment, de otthon maradt a szülői házban. Közgazdasági szakközépiskolai érettségivel irodai dolgozó Nyitrán. A legfiatalabb gyermek tizenhat éves és Bánovcéban a gépipari technikum tanulója. Hegyektől rejtett faluban jártam, amelyben nemcsak a népszokások érdekesek, de a sok azonos vezetéknév is. Ez a körülmény félreértésre is adott már okot. Gesztén a libatenyésztés régi keletű van a sertésistálló). Sietve tizenöt, kényelmesebben húszperces út. Geszte. Ötszáz lakosú falu a hegyek és dombok ölelő karjaiban. A vármegyetörténet szerint a XIII. századból alakult, változott a neve: „Guszta", „Gvezte". Katolikus temploma 1734-ben éffoüIt egy özvegyasszony bőkezűségéből és a hívek hozzájárulásával. Régebben csak a postája volt a falunak Pogrányban. Ma már gazdaságilag és közigazgatásilag is e nagyobb községhez tartozik. A szájhagyomány már történetet is őriz. Brath Margit ezl úgy adja elő, hogy a kertek alatt valamikor mocsaras tó volt. Már csak a medre van meg. A vize rejtélyes módon eltűnt. Ennek a hajdani tónak a közelében telepedtek le az ősök. Halászassál és pásztorkodással foglalkoztak. Azt mondja a nóta, mégha műdal is, hogy Fehér galamb száll a falu fölött. Nos, Geszte fölött galamb is száll, liba is száll emberemlékezet óta. Ma is sok a galamb a dúcokban, az eresz alatt, a galambkosarakban. „Mi is tartunk galambot" - mondja Brath Margit. Gesztén azonban a liba talán még a galambnál is több. A libatenyésztés nagyon régi keletű. Valamikor libapásztora volt a falunak. A szegényebbek nyolc-tíz, a gazdagabbak húsz-harminc libát tartottak. Ma is legalább tizenötöt gondoznak egy-egy udvarban. A libákhoz természetesen történetek is kapcsolódnak. Mert a libák gyakran megbokrosodtak, átrepültek a hegyen és nagy lármával, gágogással viharzottak a koloni házak közé vagy kárt tettek a mezőben. A „libák" szokást is kialakítottak. Rokonok, barátok, ismerősök járnak kölcsönösen a tollfosztóba. S a fosztóban nemcsak beszélgetnek, történeteket mesélnek, dalolnak is. íme a dal, amely terjed és egyre ismertebb a Brath Margit jóvoltából: Lúdjaim, lúdjaim, szép fehérek vagytok; Szép fehérek vagytok, tizenketten vagytok. A tizenharmadik szép fehér gúnártok. Mit csinálnak a libával? Megeszik a húsát, értékesítik a tollát. Húsz libáról öt kilogramm tollat is lefosztanak. Egy kilogramm 120 korona. Valamikor sok pénzt „csináltak" a libából. „Emlékszem, gyerekkoromban öreganyám azt mondta anyámnak: Mit csináljunk a libával? Megegyük, eladjuk? Eladtuk. Oszt a pénz ment a »tőkébe« (adósságunkat törlesztették az árából). Mi meg tejet ettünk vasárnaponként. Meg ami vót..." Más szokást is éltetnek Gesztén. A szentiváni tűzugrást. „Május utolsó vasárnapján a legények elégették a májfákat s átugrálták a tüzet. Ha szalag vót a májfán, a legény tetszett a lánynak. Ha nem vót rajta szalag, hát elmehetsz, nem köllesz. S énekelték azoknak a lányoknak, legényeknek a nevét, akiket egymásnak szántak. S akiknek énekelték a nevét, azoknak át kellett ugraniuk a tüzet. Este tánccal, mulatsággal Egy kis tere-fere. Középen Brath Margit „Itt mindenki Brath. Mikor egyik fiamat szültem, kérdi tőlem az anyakönyvi hivatal embere: Neve? Mondom, hogy Brath Lászlóné. Leánykori neve? Mondom, Brath Margit. Anyja neve? Mondom, hogy Brath Etel. Anyja lánykori neve? Mondom, hogy Brath Etel. Férje neve? Mondom, hogy Brath László. Férje apjának a neve? Mondom, hogy Brath József. A hivatalos ember ideges lett, mindig közbe vágott, azt hitte, nem értem, amit kérdez. Pedig értettem. Mondtam is neki: Értem én szlovákul is, amit kérdez. De akkor se felelhetek mást. Brath, hát Brath. Nem én tehetek róla. ..“ Kedélyesen, nevetve emlékezik erre az anyakönyvi bejegyzésre, illetve a hitetlenkedő kérdezőre. Aztán készül a faluba. Ahogy nekivág az útnak, lelkében azon nyomban ébredni kezd a dal. Hogy is van? „Lúdjaim, lúdjaim, szép fehérek vagytok. Szép fehérek vagytok, tizenketten vagytok..." Én is elindulok az autóbuszmegálló felé. Körülöttem dombok. Föléjük magasodik a Pilis-hegy. S afölé is a maga méltóságával a Zobor. Az én lelkemben is dalok ébrednek. „Hej, révész, révész, ifjú magyar révész, vigyél át a Dunán," s eszembe jut Kolon. Ott lélegzik időben, történelemben a hegy másik oldalán. Távolabb még nagyobb hegyet látok. S a kopár, hófoltos ormok mintha bizonyítani akarnák, hogy a csitári hegyek alatt valóban régen leesett a hó . . . MACS JÓZSEF 7
