A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-18 / 12. szám
# # # Szép és értékes könyvvel lepett meg bennünket Újváry Zoltán, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem docense. A miskolci Herman Ottó Múzeum kiadásában megjelent vaskos, mintegy 600 oldalas kiadvány úttörő jellegű a maga nemében, hiszen a magyar népköltészeti kutatás mintegy másfélszáz éves történetében ez az első munka, amely a gömöri magyarság népköltészetének, elsősorban népdalainak és balladáinak bemutatását tűzte ki céljául. Bemutatja továbbá a gyermekjátékokat, a szokások közül pedig a betlehemezés költészeti anyagát. A szerző — maga is gömöri származású — idestova mintegy két évtizede foglalkozik Gömör néprajzi hagyományaival. Ez a könyv idevágó kutatásainak egy részét tartalmazza. A kötet felépítését tekintve a következő részekre tagolódik: a bevezető tanulmányt a gyűjtött anyag követi az alábbi csoportosításban: gyermekjáték-dalok, szerelmi dalok, katonadalok, pásztor-, illetve betyárdalok, szolgadalok és summásdalok, panaszdalok, bujdosók és amerikás dalok, politikai dalok, vásári nóták, koldusénekek és bakternóták, tréfás dalok, valamint cölöpverő nóták. A népdalokat a balladák követik, s az egész anyagot a betlehemezés egy helyi változatának, valamint az aradi vértanúk dala néhány helyi változatának közlésével egészíti ki a szerző. A bevezető tanulmány áttekintést ad a gömöri magyarság népköltészeti kutatásának a történetéről. Mint kiderül, az itteni magyarok népköltészeti hagyományaira már viszonylag korán, a XIX. század elején felfigyeltek. Bizonyítja ezt, hogy a kor legrangosabb tudományos folyóirata, a Tudományos Gyűjtemény 1827. évfolyamában, tanulmányt közöl a gömöri lakodalmas szokásokról. Ezt a korai fellángolást azonban nem követte az érdeklődés állandósulása, és elszórt apróbb közléseken kívül (itt elsősorban Fábry Jánosnak a Magyar Nyelvőr és más folyóiratok hasábjain megjelent dolgozatait említi a szerző) alig foglalkozott valaki érdemben Gömör néprajzi hagyományaival. A helyzet gyakorlatilag egészen a közelmúltig alig változott, pedig a XX. század elején maga Kodály Zoltán is megfordult gyűjtőmunkája során ezen a vidéken. Nagyjából az idő tájt jelent meg a Magyarország vármegyéi és városai című sorozat gömöri kötetében Komoróczy Miklós tollából az első, a kutatás addigi eredményeit áttekintő dolgozat a gömöri — mind a magyar, mind a szlovák — népköltészetről. Az utóbbi két évtizedben Ág Tibor munkássága, valamint Újváry Zoltán könyve jelenti egy termékenyebbnek ígérkező kutatói időszak kezdetét. A bevezető tanulmány további részében egyebek között szól olyan folklorisztikai problémákról is, mint egyén és közösség viszonya, az BARACZAI KOVÁCS ISTVÁN interetnikus kapcsolatok kérdése stb. Tág teret szentel a hagyományozódás folyamata vizsgálatának is, részletesen elemezve az egykori és nyomaiban még ma is meglevő éneklési alkalmakat. Az interetnikus kapcsolatok kutatásának fontosságát külön is hangsúlyozza a szerző. Gömör évszázadok óta otthona magyaroknak és szlovákoknak egyaránt. A kapcsolat köztük koronként és területenként változó intenzitást mutat, de különösen a nyelvhatár mentén egy-egy helyen a kétnyelvűség következtében a gazdasági-társadalmi kapcsolatok mellett nyilvánvalóan figyelemmel kell lennünk a kölcsönös műveltségi hatásokra is. Amint a szerző írja, Gömörben szokás volt a magyar gyerekeket szlovák, a szlovákokat magyar szóra adni. Az idegen nyelvi környezetben nemcsak a nyelvvel, de egyes szokásokkal is megismerkedhettek. Ez is egyik útja volt a kölcsönös műveltségi hatások terjedésének. A szerző rámutat, hogy az egymás hagyományaiból átvett dalok az eredeti nyelven maradnak meg az átvevők körében, és hogy az ún. fordításos átvétel talán a legkevésbé jellemző. Itt talán azt a kiegészítést tehetjük, hogy az előbbi elsősorban a nyelvhatár menti területekre vonatkozik, ahol a lakosság többé vagy kevésbé beszéli a másik nyelvet így értelmezése és reprodukálása nem ütközik nagyobb akadályokba, míg a fordításos átvétel a nyelvhatártól beljebb eső etnikailag kompakt területekre jellemzőbb. Persze ezek nem merev kategóriák, de esetenként ez is, az is megtalálható. Maga Újváry Zoltán is nyelvhatár menti falvakban (a magyarlakta Deresken és Levárton, illetve a többségben szlovák lakosságú Köviben és Nandrázson) végezte az interetnikus kapcsolatokra vonatkozó vizsgálatait, így ezt a megállapítást még inkább alátámasztva vélhetjük. Utal még a cigányzenészek szerepére az átvételátadás folyamatában; ők ugyanis mindkét nemzetiségű lakosságnak játszottak. Újváry Zoltán árnyaltan közeledik a feldolgozás során felmerült különböző egyéb folklorisztikai problémákhoz is; így az egyén és a közösség viszonyát tárgyalva foglalkozik a társadalmi rétegződésnek az egyes előadók hagyományanyagára gyakorolt hatásával, s ezzel összefüggésben az aktív és passzív népköltészeti hagyomány problémájával. Pontos megfigyelései és helyenként bizonyos tekintetben újszerű problémafelvetései a szakembereknek is tudnak újat mondani. Áttérve most már az anyag ismertetésére, rögtön előre kell bocsátani, hogy ezen a helyen nincs módunkban részletesen foglalkozni minden műfaji alcsoporttal, hanem kiválasztjuk azokat, amelyek érzésünk szerint leginkább jellemzőek a gömöri magyar népköltészeti hagyományra. Tehetjük ezt talán azért is, mert olyan kategóriák mint a katonadalok, summásdalok, amerikás dalok, politikai dalok stb. nagyon egységes anyagként jelentkeznek az egész magyar nyelvterületen, ezekben sokkal kevésbé találhatók táji specifikumok. A szerző a gyermekjátékok némelyikét, így pl. a hidasjáték egy változatát palóc etnikus sajátosságnak tartja. Nem foglalkozik a játékok leírásával, csupán a hozzájuk kapcsolódó szövegek közlésével. A könyvben a lakodalmas dalok képezik mennyiségileg a legnagyobb csoportot. Újváry Zoltán végigköveti a lakodalom egész menetét és lehetőség szerint kísérletet tesz meghatározni a lagzi egyes fázisaihoz (pl. a felkontyoláshoz, a hajnal tüzéhez stb.) funkcionálisan kötődő dalokat; rendkívül szemléletesen — részben múlt századi leírások részleteinek felhasználásával — felvázolja azt a hátteret, amely a lakodalmas dalok megszületését lehetővé tette. Talán a legsajátosabbak a gömöri magyar népköltészeti hagyományokban a pásztordalok, illetve a betyárdalok. Amellett, hogy a pásztorok a hagyományoknak egy archaikusabb fokát őrizték meg, van egy sajátosnak mondható (gömöri) pásztorhagyomány is. A legszebb rab-énekek, bujdosók, betyárdalok és betyárballadák is a pásztorok ajkán élnek. Különösen népszerűek Gömörben a Vidróckival kapcsolatos dalok. A végére került, pedig talán az elején kellett volna megemlítenem, hogy Újváry Zoltán a bevezető tanulmányban rövid áttekintést ad a szomszédos országokban folyó magyar néprajzi kutatásokról is. Sajnálattal kell megállapítania, hogy nálunk a legelmaradottabb a kutatás. Az okok után nyomozni most nem célunk. A könyv a gömöri népköltészetről szól, de remélhetően nemcsak a gömörieknek. Hogy eljut-e hozzánk, sajnos, nem tudom, hisz — bár 2500 példányban jelent meg — mint múzeumi kiadvány még Magyarországon sem kerül könyvárusi forgalomba. Egyébként a magyar nyelvű bevezető tanulmányt terjedelmes szlovák és német kivonat teszi a más nyelvűek számára is hozzáférhetővé. A népdaloknak és balladáknak a kottáját is közölték, ami nagyban emeli a kötet értékét. A zenei lejegyzés Papp János zenetanár munkája. KI AZ OLCSÓ? Mosolyogjak vagy dühöngjek? Felháborító, nevetséges, bagatell, de jó érzést, ízlést nélkülöző írás, szemet szúró szólka az Új Ifjúság idei nyolcadik számában megjelent cikk, amely a szerénynek tűnő „olvasónapló" cím alatt látott napvilágot. Sokféle kritikus van. Van józan ítélőképességű, aki mindig egy alaphelyzetet tart szem előtt: az irodalom, a művészet emberi nagyságából, fenségéből szűrni a salakot - használni az ügynek. Van aztán hideg esztéta, aki a tudálékosság hamis és ugyancsak ingoványos talaján lavírozik, s ismét van egy harmadik típus, a látszatkritikus, aki valójában nem ért hozzá, csak vélt tudását fitogtatja. Ez a harmadik típus a legveszélyesebb. Illetve nem is lenne veszélyes, hiszen figyelmen kívül lehetne hagyni. Lehetne, ha nem jutna fórumhoz, nem mondhatná el véleményét, alakítva ezáltal a közízlést. A fönt említett cikk szerzője kritikusi szerepkörben szeretne babérokat aratni. A szóban forgó fiatalember szem elől téveszti a legfontosabb tényt: a kritikához (az irodalomkritikához) elengedhetetlenül szükséges a szakmai ismeret, s ezen túl az bizonyos többlet, amit egyszerű szóval erkölcsnek nevezünk. Csak így fordulhat elő, hogy hevenyészett írásában ilyen ítéleteket mer meg. fogalmazni Bereck József regénye kapcsán: „olcsó kis szélhámosság", „olcsó, híg, megtévesztő sallang", „olcsó locsogás, mondvacsinált történet" stb. Elképesztően merész kijelentések ezek egy fiatal újságírótól. Talán soroljak neveket, példákat? Edmund Wilsont, Ajtmatovot említsem? Vagy Fejest, Babitsot? Utánuk, s a sokak által jól ismert „Kritikusok árulása" vita után bizarrnak tűnik ilyen kategorikus megfogalmazásokat papírra vetni: „Meddő vágy ez csak. Hiszen aki kicsiben - tehát egy falun belül — nincs tisztában a több ajkú (sic!) népek lakta helység életével, az hogyan lehet tisztában egy ország, a Kárpát-medence lakosainak magatartásával, mentalitásával, egymáshoz való viszonyulásával? Sehogy!" Milyen jogon vonja kétségbe a cikk írója az író erkölcsi alapállását? Hiszen valamirevaló író nem fog tollat ismeretek nélkül. S talán éppen Bereck József volt az első, aki megpróbálta — több-kevesebb sikerrel - megfogalmazni a csallóközi ember mentalitását irodalmunkban. Ám hadd ne mentegessem az írót, nem szorul rá. Legkevésbé a szóban forgó cikk írójával szemben. Hogy merre tart Bereck József prózája, az az elfogulatlan és hozzáértő kritikusok „munkakörébe" tartozik. Érzem a fiatalember írása mögött az indulatot - mert ilyen kijelentésekhez indulat szükségeltetik -, csak nem érzem a talaját. Nem érzem a mozgatóerőt, vagy félreértem, hisz a szerző a cikk elején megjegyzi: nem szereti a könyvek borítóján olvasható fülszövegeket, amelyek - szerinte - általában csupa lelkendező, nagy szavakból állnak. Ha csupán ez a tény adja indulatát, s ez „jön kapóra" - mint említi is -, hogy ennek kapcsán „mintegy mellékesen" írjon á regényről, nagyon furcsa és érthetetlen az indítóok. Magyarán: nem maga a mű az indulat forrása? Akkor mi? S akkor minek írni róla, hogy leszögezhesse: Ugye, igazam volt!? Nem, nem volt igaza! Talán túl sokáig időztem a házatáján, talán tovább is, mint megérdemelné. Talán elég lett volna egy legyintés is, de mint az elején említettem: közöny és indulat gyakran kézenfogva járnak. A közöny (vagy inkább legyintés) a cikk szerzőjének szól, az indulat viszont a közönség érdekében nyújtja a tollat. KOVESDI KAROLY Gömöri népdalok és népballadák 14
