A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-31 / 5. szám
GÁL SÁNDOR Modort a folumbeliek, de a környező falvak lakói is Sutyú-völgynek nevezték, s nevezik ma is. Volt s ma is van ebben valami lenézés, gúny, csúfolódás, de talán egy kevés irigységféle is. Hogy ez a név mikor, s hogyan ragadt a falura, nem tudhatni. Madar egy nagyon szép völgyben terült el; a „csúfnév" utótagja innen ered. Az előtag származásának mibenlétét azonban elfedi az idő homálya. A falu igazi nevét — így tartja a szájhagyomány — onnan kapta, hogy egykor itt idomították Mátyás királyunk sólymait. Ezt látszik igazolni az a tény, hogy Madar lakóinak legalább egyharmada a Madarász névre hallgat. S nyilván a falu neve is a madarószok-solymászak mesterségét őrzi. Nos, ebből a madarászok-solymászok lakta völgyből — ahol melesleg jó bort teremnek a dombhátak — került közénk a Komáromi Mezőgazdasági Műszaki Iskolába Brúder Ernő. Ahogy most visszagondolok az akkori diákra, az ötlik elém, hogy volt benne valami zártság, valahogy nehezebben oldódott fel a közösségben, mint a többiek. Tétovaság? Bizonytalanság? Gondolom ez is, az is. Akkor persze ilyen kérdések nem merültek fel, de most, az okokat keresve akkori magatartásunkra, a kérdések szinte önmaguktól adódnak. S az okokra, azt hiszem, ma már a magyarázatot is meg tudom adni. Két tényező játszhatott közre a feloldódni nem tudás és félszegség kérdésében. Az egyik, hogy kisdiák korában súlyos szerencsétlenség érte. Játék közben az egyik játszótársa kezében elsült a légpuska, s Ernő elveszítette egyik szeme világát. A másik ok, hogy szlovák iskolába járt, s a gimnázium első osztálya után került közénk. Magam is ezt az utat jártam végig, csak korábban, s így pontosan ismerem, milyen nehéznek látszik az újrakezdés, s hogy micsoda örömöt jelent, mikor kiderül; az anyanyelvűnkön a nehéz sem nehéz.. . Hogy micsoda öröm az, amikor a gyenge diákból jeles tanuló válik. Ernő sem volt kivétel. A félszegség, a bizonytalanság csakhamar lekopott róla, s ahogy múltak a hetek, a hónapok egyre több meglepetést okozott mindannyiunknak. De mind közül talán az volt a legnagyobb, amikor kiderült, hogy ért a zenéhez. Kitűnően harmonikázott. Abban az időben a komáromi technikumban roppant gazdag kulturális életet éltünk. Az Arany János önképzőkör fogta össze a diákok ilyen jellegű tevékenységét. Országos hírű volt a népi tánccsoportunk, színdarabokat, esztrádműsorokat tanultunk, s volt zenekarunk is. Ernő természetesen tagja lett ennek a zenekarnak. Később kiderült, hogy az osztályunk erejéből is telik egy zenekarra, mert a Juhász Magdi nagyszerű zongorista volt, Lénárt Soldi pedig minden elérhető hangszeren játszott. Fóthy Jancsiból Brúder segítségével nemsokára bőgős lett, én pedig hegedültem. Már ahogy tudtam. Röviden; úgy az első félév végére, Ernő jóvoltából az első A osztály önálló zenekarral rendelkezett. S ez nagy dolog volt. Emelte az osztály rangját, becsét, tekintetét. Majd húsz esztendő távolából nézve akkori magunkra, leginkább azon csodálkozom el, hogy mennyi mindenre V. TIZENÖT ÉVE INDULTAK futotta az erőnkből. Zenére, irodalomra (mert volt saját irodalmi körünk is) színházra, — a MATESZ szinte minden előadását láttuk — szakelőadásokra. S még vívni is tanultak néhányon! Végzős korunkban a legfőbb téma az volt, hogy ki merre megy, ki mit választ magának. És amikor az igazgatónk, Blabla Károly mérnök bejött az osztályba, s megkérdezte, ki akar főiskolára jelentkezni, Ernő is feltartotta a kezét. Ekkor már nyoma sem volt benne annak a tétovaságnak, amelyet az első osztályba hozott magával. Pontosan tudta, hogy mit akar, s hogy mire vállalkozik. Komárom után így következhetett Kosice (Kassa), Kassa a hat főiskolai évvel. S most Itt Ekelen Ernő kényelmesen berendezett „legénylakásóban" a könyvek és a hanglemezek birodalmában a kassai évekre fut az emlékezet. Dr. Brúder Ernő, körzeti állatorvos — Csak az eleje volt nehéz, — mondja — amíg megismertük a főiskolás élet fortélyait. Sokat kellett tanulni kezdetben, mert nyelvi gondjaim is voltak. Azokat is le kellett gyűrni a többi nehézség mellett. Hallgatom a csendes beszédet. A mondatot Ernő nyitva hagyja, mintha azt akarná, hogy mindazt, amit „le kellett gyűrni a többi mellett", magam gondoljam hozzá. Kint zuhog az eső. A szél vadul rázza a gesztenyéket. Ernő konyakot tölt a pohárba, utána rám néz. — Tényleg meg akarsz írni mindent? — Tényleg. — S nevekkel? Igaziakkal? — Úgy. —- A —- mondja — találj ki neveket, úgyse tudja senki, hogy milyen volt a ml osztályunk. — És a többiek? Csend. Persze, a többiek. — Igaz — mondja Ernő — erre nem gondoltam. Tudom a többiektől, akik itt vannak a Csallóközben, hogy Ernő kitűnő szakember, jó állatorvos. De a munkájáról alig mond valamit. Természetesnek tartja, hogy a dolgát jól végzi. — A munkában is a diáktempót kell tartani — mondja nevetve. S hiába próbálok újra és újra viszszakanyarodni azokhoz a dolgokhoz, amelyekre kiváncsi vagyok, kárba vész minden igyekezetem. Ma este úgy látszik jöhet bármi, csak az ilyen kérdéseket eresszük a szélnek. — Tudod mit? Menjünk el valahová — mondja hirtelen Ernő. — Komáromba, mit gondolsz? Csapunk egy görbe estét... Már éjfél is lehet, hát nem mozdulunk. Beszélgetünk. Csupa semmitmondó dolgokról, kerülgetve a lényeget, azt, ami talán fontos is, de azért úgy teszünk, mintha nem volna az. Mert nehéz eldönteni, hogy mi mikor fontos és mikor nem. Nehéz elválasztani a lényegeset a lényegtelentől, hiszen annyira összefonódik minden a mi életünkben — lényeges és lényegtelen — hogy ítéleteinkkel óvatosan kell bánni. S néha a csend, a hallgatás többet elmond a beszédnél. S az egyedüllét, a magány is jelez valamit. S erről még szó sem esett. — Mert azért annak oka van — mondom csendesen — hogy így élsz, egyedül, hogy nem házasodtól meg ... Nevet. Jóízűen, mint máskor. — Hát persze, hogy oka vanl Mindennek oka van ezen a világon. Ennek is. Aztán még mindig nevetve: — Úgy számolom, hogy hetven évig élünk. Annak a fele harmincöt. Namármost, én elhatároztam, hogy az első felét úgy élem le, ahogy nekem tetszik, a másikat pedig ahogy lehet.. . De most már komolyan: megnősülök. Igazán. Az asztalon elmozdul egy pohár. Gondolataim közben húsz évet szaladnak vissza. A „Víszkumnya" egyik szobája rajzolódik ki elém. Harmonika szál. Ernő valami Strauss-keringőt játszik, s mi tizenöten áhítattal hallgatjuk, Micsoda zenei élmény volt az akkor! Ajtónyitás. Visszariadok a jelenbe. Az ablak mögött változatlan erővel tombol az őszi ítéletidő. — Mikor harmonikáztál utoljára? A kérdés váratlanul éri. — Régen ... A szó csendesen esik az asztal lapjára és egy pillanatra megáll a poharak között. A falura gondolok, Modorra, a völgyre, az egykori solymászokra, s arra, hogy ebben a kis faluban először Brúder Ernő neve elé írták oda, hogy: Dr. Brúder Ernő. Az elsőség nem mindig jelent dicsőséget, de példát igenl Példát a kitartáshoz, a szorgalomhoz, az áldozatvállaláshoz. Egyszerűbben: a kitűzött célok eléréséhez szükséges fegyelmet és emberi tartást. Ezek azok a dolgok, amelyekről nem beszéltünk, mert nem is nagyon lehet ezekről beszélni. A csend Itt valósabb, s az idő értékteremtő rendje pontosabban mér a gyarló beszédnél. hét 5
