A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-31 / 5. szám
HAJNALI VISÍTÁS Amikor a hajnalok még a ködös szürkülettel vegyülnek és a csípős reggeli szél már megrezegteti az ereszről lecsüngő jégcsapokat, összejön a rokonság apraja-nagyja, előkerülnek az éles kések, az ólban visít a hatalmas hízó, s pillanatok ^ múlva máris ég rajta a szalma, s amikorra már teljesen kivirradt, szép pirosra perzselve ragyog a bő^re. Hamar hozza a háziasszony a pálinkát, áldomást isznak az emberek, de nem ám a medve bőrére, mégcsak nem is a már leölt disznóéra, hanem arra, hogy az elkövetkező évben is lesz bőven szalonna, zsír, tepertő, kolbász, ami nélkül szinte elképzelhetetlen a falusi ember éléskamrája. Nem újkeletű, ősrégi szokás, hogy a parasztember egész éven át eteti, hizlalja a levágásra kiszemelt sertést, s a tél beálltával — amikor már nem kell attól félnie, hogy megromlik a hús — levágja. Népszokások, kedves tréfás mondókák kapcsolódnak ehhez a még napjainkban is jelentős falusi eseményhez, bár már annyira modernizálódott a falusi ember is, hogy ezeket már csak a falu legöregebbjei őrzik emlékezetükben. Igaz, ez a korszerűsödés csak segített az embernek, hiszen lényegesen megkönnyítette a disznóöléssel járó teendőket is. Igaz, bevezetőben még azt írom, hogy ég rajta a szalma — hát igen, így volt ez valaha... De napjainkban már ez is kevés helyen maradt meg. Legalábbis az Ipoly vidékén már nem. Benzinnel s újabban gázzal működő égők segítségével pörzsölik le a levágott állat testéről a szőrzetet. Persze ezzel nemcsak rengeteg időt, de nagyon sok munkát is megtakarítanak. A hús feldolgozása is szinte már nagyüzemi módon történik. A modern gépi kolbásztöltők pillanatok alatt elvégzik ennek az ínyencfalatnak az elkészítését. S a hús tárolásához sem kell ma már okvetlenül a tél hidege, hiszen majd minden háztartásban van hűtőhot 6 gép... De azért valahogy mégis élményt jelent a disznóölés, amire mindig hazalátogatok. Különös zamata, íze van ennek a napnak. Talán egyedüli alkalom az évben, amikor összejönnek a sógorok, komák, testvérek, hogy feldolgozzák a két-három métermázsás disznót. Igaz, sosem vagyok cselekvő részese, hanem csupán szemlélője a munkának, hiszen ez szinte szaktudást igényel, de mindig ott állok az emberek mellett, érdeklődve figyelem, hogyan perzselik, darabolják a disznót, töltik a kolbászt, hurkát, olvasztják az illatos zsírt. Ezúttal fényképezőgéppel és e sorokkal próbálom megörökíteni ezt az eseményt, s idős nagyapámat faggatom, hogy: „hogy is volt az valamikor“ ? — Hej, fiam, annakidején már reggel három órakor nekikezdtünk, és csak késő este ért véget a munka. Most ezekkel a modern gépekkel egy-kettőre elvégezzük. Igaz, A feje is eléggé „megdagadt" Hurkamosás Jó vastag a szalonnája régen három-négy disznót is öltünk egyszerre, de most még ez az egy is alig fogy el. Nem eszik most már a szalonnát. Nem is próbálom meggyőzni nagyapámat, hogy azért a jó disznótoros ínyencfalatoknak még mindig nincs mása, hanem inkább arra kérem, emlékezzék valami mondókára s daloljon el valami régi nótát. — Szokás volt erre mifelénk, hogy amikor a disznótor, a vacsora elkezdődött, a házigazda vacsoraköszöntőt mondott, ami így hangzott: „A bűnös emberi nemnek Régi jó szokása A sok ártatlan hízóknak Legyilkoltatása. Ne restellj, barátom, Disznótorba járni, Hiszen víg temetést Ritkán lehet látni“. Miközben nagyapám dalolgat, a szomszédban is felsikít a disznó, átnézek oda is egy percre. Itt még pompásabb látvány tárul elém. Kettőt öltek. — De azt írd ám meg, hogy kettő itt van az udvarban már leölve s kettő még az ólban — mondja Gyurász Lajos, ahogy odaérek. — Mennyi lehet bennük — érdeklődöm a sertések súlya felől. — Az egyik van vagy száznegyven, a másik meg vagy száznyolcvan kiló. Nem mérjük azt soha. Az a fontos, hogy jó vastag legyen a szalonna, a húsából meg kitelljék vagy ötven szál kolbász. Az elfogy a nyáron, még kevés is lesz. — Nótázni már nem szoktak? — Meglesz az is. Először feltrancsírozzuk, mert még megtörténik, hogy ha ilyen hamar elkezdjük, hát elszalad a disznó. Majd este vacsoránál nóta is lesz. Még mondják, hogy jöjjek el este, lesznek „bakuszok“ — mókás, régi ruhákba öltözött fiatalok, fiúk, lányok, ezek házról házra járnak, ételt, italt kapnak s ezt a végén közösen elfogyasztják. Hatalmas fakanál van mindegyikük kezében, s a kíváncsiskodóknak, akik szeretnék megtudni, hogy valójában ki is van az álarc mögött, a kezére ütnek. Este hát még egyszer átmegyek a szomszédba. Valóban jöttek a bakuszok nagy ricsajjal. Volt aztán nótázás, sőt még tánc is. Sajnos, ahogy azt az idősebbek megjegyezték, ez már nem az igazi. Valamikor visszhangzott a falu, ha több háznál volt disznóölés, ma pedig csak a háziak közül öltöznek fel néhányan, ahol tréfás kedvűek jönnek össze. Nehéz így papíron visszaadni a disznótor hangulatát, s főleg ezt a mai „modernizált“ légkört. A régi szokások lassan végleg kimennek a divatból, a legtöbbjét már csak hallomásból ismerjük az öregektől. Hogy mi ennek az oka? A kor, a fejlődés, felgyorsult tempójú életmód, a megváltozott — s tegyük hozzá: az ember előnyére megváltozott viszonyok. De a szépnek —, s ezek nagyon szép hagyományok voltak — minden korban megvan a helye, s meg is kell lennie. Őrizzük meg tehát hagyományainkat, a régi disznóölések, disznótorok hangulatát, ha már a munka lényegesen könnyebb is, mint valaha. ZOLCZER JÁNOS (A szerző felvételei) Mintha az este is az autóbusszal érkezne: besötétedett; gyorsan és alaposan, könnyen tehette, mivel nappal sem volt igazi világosság, hanem esős, ködös sejtelmes félhomály. Az autóbuszban nagytáskás, nagykabátos, nagysüveges iskolás gyerekek utaznak velünk egy ideig, meg egy tanítónő egészen Nyitráig. Ügy látszik, én már mindig télen jutok el a Zobor vidékére, aminek az a következménye, hogy mire alaposabban szétnézhetnék, besötétedik és csak a hegyek, erdők, dombok és a dombok alatt megbúvó falvak homályos körvonala marad meg bennem: afféle balladai félhomály, amiből ittott merül fel egy-egy Ismerős arc, alak, egy-egy ismerős ház. Most Is hiába lesem a jelzőtáblákat, olyan gyorsan robogunk, hogy képtelen vagyok megállapítani, milyen falvakat hagyunk magunk mögött. Megkérdezni viszont restellem* ■*» * Micsoda téli Nyitrán híg latyakban caplatunk, de a dombokon hósüveg, a szél meg a csontunkba mar és szemérmetlenül az arcunkba fütyül. Fázunk irgalmatlanul, most lenne jó az a forralt bor, amivel Gímesen kínáltak s amit álszeméremből nagyképűen visszautasítottam ... Negyedrangú önkiszolgáló vendéglő: a legjobbkor akadt az utunkba. A „rangja" nem számít, nem vagyunk mi a Fongóch grófok ivadékai Gímesről, Fő, hogy kevesen vannak benne, s hogy vacsorára kitűnő lángost ehetünk; itt sütik a legjobb lángost az egész nyugat-szlovákiai kerületben — legalábbis kollégám és jómagam egybehangzó véleménye szerint — a Forgách grófok is megnyalhatnák utána a szájuk szélét. Ilyen illatozó és párolgó lángos fölül szemlélve ez a csatakos nyitrai tél is egészen szépnek látszik. Sőt most már hiánytalanul szép és kerek ez a délután is, amit az imént hagytunk magunk mögött. Most már egészen szépnek látom Gímes híres várának omladékáit Is (pedig délután még egyáltalán nem voltam elragadtatva tőlük), sőt hirtelen gondolok egyet s képzeletben újjáépítem, restaurálom az egészet, az ilyesmi gyorsan megy, szinte máris beköltözhető, sőt úgy látom, már laknak is benne, mert legmagasabb tornyán zászló leng, a Forgóchok címeres lobogója: úgy látszik, otthon a várúr. No de kár Ironizálgatnom a Forgáchokat, itt a fokhagymaillatú lángos fölött, mert még szegény IV, Béla király szép emlékezetét Is megsérthetem, hiszen a krónikákban írva vagyon, hogy ő adta Gímest Forgách Andrásnak, amikor az megmentette a tatárok elől menekülő király életét. Igaz, Bébi Tibor azt írta velamelyik Forgách ivadékról, hogy „ha bolond is, ha suta fura volt, mégis paraszti szűzre vágyott", de ez nyilván jóval a tatárjá-A gímesi Forgách-kastély
