A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-09 / 45. szám
Csizmár Miklós: a rögök alól Valamikor olyan tisztán és egyszerűen megvalósíthatónak álmodta az egészet. Később is — néha még határozottan kirajzolódtak a megvalósítás lehetőségeinek körvonalai. Ezekkel a későbbi körvonalakkal azonban már baj volt. Valahogyan megszakadoztak és egyre homályosabbá váltak. Mintha halotti fátyol borult volna az egészre, amit szépnek, amit megvalósíthatónak álmodott. Sokszor úgy vélte, talán csak por lepte, talán csak le kellene törölni, mint egy remekbe faragott bútordarabot és máris hamisítatlan méltósággal csillogna. Volt úgy, hogy azt érezte, csak egy nagyot kellene lépnie és újra megtalálná. Csak azt az egyetlenegy lépést kellene megtennie és felvonulnának előtte a régi kedves arcok. Azok, akik már csak az emlékeiben élnek, akiket nem örökítettek meg filmszalagokon, akikről talán egyetlen fénykép sem maradt, akiknek csontos testét régen földdé őrölték a kukacok. Azok, akik már senkiben sem élnek, akiket egyedül az ő szemlencséje fényképezett le, és vele múlnak el nyomtalanul, ha nem hívja elő azokat a régi felvételeket... Milyen1 tiszták, milyen igaziak lesznek azok az arcok. Csak köszönni kell majd Andris bácsinak és megelevenedik kísértetmeséivel együtt. Megelevenednek a szellemei, akikről tudja, hogy Andris bácsi szülöttei, de annyira elevenek voltak, hogy gyermekkorában félt este hazamenni. Félre az emlékekkel! Nem a ma emberének való az efféle szirupos érzelgősség. Illeszkedj be a korodba! Tarts lépést a kor szellemével! Felejtsd el az emlékeidet! — ismételte önmagának. De hasztalan ... Újra és újra kezdődött az egész gyilkos idegjáték. Éjszakákon keresztül álmatlanul vergődött és reggel izzadtan, meggyötörtén ébredt. Végre már úgy érezte, sikerült meglelni a nyitját mindennek. Agya megtisztult. Leverte emlékeiről a port, pókhálót. Kristályosán csillogott előtte múltjának minden keserűsége: apja munkában kiszikkadt érzéktelensége, anyja meghajszolt, segítségetváró, üldözött tekintete, amely már egészen zavaros volt, csak néha derült ki, mint a felhős őszi égbolt. Teljes lett a kép, amelyről annyit álmodott. Előhívta a régi arcokat: a komákat s a komaaszonyokat, az idegeneket és a rokonokat, az ellenségeket és a barátokat, a környezetet, amelyben élt — és amelytől hirtelen olyan messzire került. Ezer gyökérrel kapaszkodott abba a biztosnak hitt talajba. Milyen szilárdan állt benne, s milyen hirtelen kezdtek szakadozni először csak a hajszálgyökerek ... De szakadhatott minden, volt két erős vezérgyökér s azok nagyon mélyre nyúltak. Aztán az egyik vezérgyökér is elszakadt — az erősebbik, a táplálóbo . . Összerakta a képeket. Fekete alapon fehér emberek makacs menetben... Megvan, meglesz az emléketek! Meglesz a szerelmi háromszög, az apa és mellette a fiú. Mögöttük az anya, aki mindig búcsúzik a férfiaktól, s ki tudja — talán ezért könnyes folyton a szeme. Aki csak vár, de ha megérkeznek, ő a legboldogabb. Óh, férfiak, ti mindig elmenök, tudtok-e egyáltalán az érkezés örömérőll Tudtok-e olvasni az anyák esdeklő tekintetéből? Apa és fia ... Otromba istenek! Kik csak ritkán mordultok egymásnak viszsza . . . ! Az összerakott képeket egy kurta mondat szaggatta darabokra: „Az utolsó vezérgyökér is elszakadt“. Tudatták vele táviratilag. Először ólommá merevedett, majd remegni kezdett az ajka, aztán az egész teste. Ó fájdalom! Nem vésték szavakba érzelmeiket. S 5 most már hogy mondja meg, kinek mondja el? És az az egy mondat is... hogy összekevert benne mindent. Már elvesztek a megvalósításra váró kapcsolatok. A vonat kerekei is azt csattogták gyilkos kárörömmel a fülébe, amikor temetni ment, hogy: Nem lesz meg, nem lesz meg, nem lesz meg! A vaspaták is a felépítésre váró emlékművét taposták, gyúrták vé-' rés húscafattá. S mi várta otthon ... ? Virrasztó gyülekezet. Fekete alapon fekete emberek. Figyelmeztető kérdőjelek. A tempós menetből fekete öklök tiltakoztak: ne bántsd, az emlékeket! Ne bolygasd fel a szégyenüket! Állj közénk és temess velünk! Ez egyszer még velünk jöhetsz, aztán vigyen a szél, itt nincs már gyökered! Ne próbáld menteni a rögök alól az emlékeket! Az öklök mondták ezt. Mind, mind beszédes szájával fenyegetett: Menj és eressz magadnak külön gyökeretl Sírógőrcsök kínozták, de mit tehetett? Beállt a menetbe, visszafolytotta könnyeit, de azok utat kerestek maguknak és befelé patakzottak. Vég nélkül ömlöttek kemény, makacs szívére, hogy megpuhítsák azt, mint a nyári zápor a kiszikkadt göröngy darabokat. Arad, a magyar Golgota A szőke Maros mentén haladunk nyugati irányba. A folyóvölgy mindjobban kiszéiesedik. Egy darabig csak lépést tudnak tartani a táj völgyei, hegyei a Maros folyásával, azonban Déva után egyre jobban távolodnak tőlünk- Egyedül az Erdélyi Érchegység hatalmas, komor tömege mutatja magát észak felől. A Déli-Kárpátok vonulatai Déva vonalától kezdve mindinkább délek kanyarodnak, és az Aldunának veszik irányukat. Majd folyamatosan az északi látóhatár is kitisztul, és mire elérjük az Alföldet, Arad városa köszönt ben nünket. A város széles, térszerű főutcáján állunk meg, mely a körülvevő városképpel együtt Debrecenre emlékeztet. Ez az utca Arad fő forgalmi csomópontja, kulturális és közigazgatási központja. Sárga villamosai, hatalmas közúti és gya logosforgalma fővárosi benyomás! kelt az idegenben. Maga a város a Maros északi kanyarulatának külső, nyugati partjához simul. A kanyarulaton belül terül el a nevezetes várerűd. Roppant érdekes, mondhatnám hurokszerű kanyart ír le itt a Maros, és ez rendkívüli hadászati jelentőséget biztosított az aradi várnak, melyet a Maros jóvoltából három oldalról folyó határol. A folyó hídján áthaladva, az úgynevezett Űjarad területén folytatjuk utunkat, majd a Maros töltésén továbbhajtva, kb. 2 km után jobbról széles mezőt fedezünk fel. A tér közepén egy magaslaton emlékmű áll. Elértük tehát utunk célját: a tizenhárom aradi vértanú emlékművét. Az emlékdombra 15 lépcső vezet fel, s tetején áll az igen szép sötétszürke ősgránit obeliszk, melynek elülső oldalára bevésve a tragikus dátum: „1849. október 6.“ A gúla közvetlen talapzatán pedig a következő felírás olvasható: „Az aradi tizenhárom vértanú kiuégeztetési helyének megörökítésére emeltetett 1881. október 6-án“ Elérkeztünk tehat nemzetünk Golgotájához, ahogy Kossuth Lajos írta 1883. március 15-én: „Arad a magyar Golgota. Legyen a honszabadság mártírjainak halálával megszentelt földjének minden porszeme termékeny honszeretetben, miszerint a polgárerények törekvése által igazoltassák a magyar szabadság diadalában. Azon szobor, mely a vértanúk emlékének szent kegyelettel emeltetett, legyen emlékeztető a hűségre, a kötelességre a magyar haza szabadsága iránt, melyért- ama megdicsőült hősök mártírhalált haltának.“ Arad csak utolsó stációja volt a magyar szabadság kálváriájának: Segesvár július 31, Világos augusztus 13, Arad október 6. Ezek a szabadságharc gyásznapjai. Segesvárnál elesett Petőfi, Világosnál a szabadság ügye esett el, míg Aradon 13 tábornoknak kellett elvesznie. Innen alig 20 km-re van Világos község, amely a fegyverletétel színhelye volt. A temesvári csatavesztés után augusztus 11-én az utolsó kormányülésen — az aradi várban — Kossuth átadja a hatalmat Görgeynek. Görgey mint teljhatalmú fővezér a sereget Világos alá vezeti. Az itteni Bohus kastély volt a magyar vezérkar szállása. A házigazda, Bohus Szögyéni Antónia a következőket jegyezte fel augusztus 12-ről; < Aradtól i „Az egész napot feszült várakozásban töltöttük. Késő este jött vissza a két úr, egészen leverten. Bezerédy tompa fájdalommal mondta: — Mint hajó büszkén feszülő vitorlákkal indultunk el, mint hajóroncs térünk vissza Minden elveszett- — A hangulat, melyet e hír minden jelenvoltra tett, vigasztalan volt. Ekként lelkileg és testileg kimerültén tértünk nyugalomra, nem sejtve, mily vészterhes eseményre ébredünk holnap.“ Másnap, augusztus 13-án Világosnál megismétlődik az, ami 1711. május 1-én a majtényi síkon játszódott le. A tikkasztó nyári nap leáldozóban volt már, mikor Görgey serege két harcvonalba fölállítva Rüdiger orosz tábornokot várta. A gyalogság gúlákba rakta fegyvereit, a huszárok leszálltak lovaikról és nyeregkápába akasztották fegyverüket, az ágyúk lemozdonyozva, a legénység szorosan egymás mellett felsorakozva. Az annyi vészt, vihart, győzelmet látott szűzmáriás lobogók a lefegyverzett csapatok előtt hevertek. 30 000 honvéd rakta le a fegyvert, velük 11 tábornok és 1426 törzstiszt, s átadtak 144 ágyút és 7000 lovat. A nagy csapás megrázott mindent, palotát, kunyhót egyaránt. Nyomtatott betűk táncoló sorai mondták el azt palotáknak, városoknak; szájról szájra szálló népdal vitte hírét a falvaknak, tanyáknak, kunyhóknak: „Világosvár, de szomorú a neved! Honfivértől nincsen ázva a földed. Mégis ott vetek a béklyót lábunkra, Ott raktuk le fegyverünket halomra.'‘ Ami ezután következett — egy nemzet meggyalázása, a hadi becsület megcsúfolása volt. Itt, ezen a helyen az aradi sáncok alatt dobbant utoljára 13 tábornok szíve, s mártírhaláluk nevüknek örök életet szerzett. Hányszor gondoltunk e hősökre az elmúlt 120 év alatt. Költők, művészek, festők örökítették meg az utókor számára fenkölt alakjukat. Lelkünk mindannyiszor kegyelettel és mélységes tisztelettel telik meg, ahányszor csak október 6-ra gondolunk.
