A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-09 / 45. szám
Gyönyörű nyári nap. Szinte mozdulatlan a csend, s csak a Maros habjainak csobogása s az akácok susogása töri meg időnként e fenséges harmóniát- A mező felett — hol 120 éve 13 hős halt vértanúhalált — bárányfelhők úsznak, csicsergő madárdaltől hangos a táj, s tarka pillangók szárnyain csillog a napsugár, íme újjáéledt a letiport, véráztatta föld, s új élet virradt a sírok álmaiból. Kik is voltak e mártírok, kiknek, egy vétkük volt, hogy felemelték a szabadság zászlaját? Schweidel József, Kiss Ernő, Dessewffy Aurél, Lázár Vilmos — ők golyóáltali halállal haltak. A többinek — katona létükre — bitón kellett halmok. Szombat volt, ködös felhős reggel. Hat órakor megperdültek a dobok, s a vár kazamatáiból megindul a tisztásra a halálraítéltek menete. Itt, ezen a helyen — ahol most az emlékmű áll — sorakozott egymás mellett kilenc akasztófa. Három-három lépésnyire egymástól fölállítva Elsőnek Pöltenberg Ernő lép a bitófa alá, majd egymás után következnek társai: Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagy-Sándor jó-Nagysza zsef, Leiningen Károly, Aulich Lajos, Damjanich János. A porkolább által felszólított tábornokok társaiknoz lépnek, megölelik, megcsókolják egymást, s íg>i lépnek a bitó alá. Már csak egy bitófa van üresen: Vécsey Károlyé. Ö már nem búcsúzhat senkitől. Révetegen körülnéz, majd végigjártatja tekintetét halott bajtársain. Gondolatban összeölelkezik velük utoljára, aztán előre lép. Ott függ előtte a megmerevült bajtárs Damjanich alakja. Hirtelen letérdel előtte, megcsókolja kezét, s ezzel a megható búcsúvétellel ő is a bitófa alá lép-A legerősebb idegzetű katonákat is megviselte a látvány borzasztósága. A tisztek több ízben is kénytelenek voltak hátrahúzódni, hogy könnyeiket elrejtsék, de a kato nák soraiból is nem egyszer hangos zokogás tört fel. A maga egész vad durvaságával jelentkezett előttük az a hatalom, melynek rémtetteit eme szívfacsaró órák gyászában is némán tűrniök kellett. Még aznap az aradi vár kazamatáiban szárnyra kelt egy szállóige, melynek kezdőbetűi a 13 vértanú neveinek kezdőbetűit adják vissza: „Pannónia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Kläger Leben Sie.“ „MagyarországI Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők." „Szülőhelyem Szalonta" Aradtól kezdve utunk északnak Várad irányába tart. A Marost elhagyva, az Alföld peremén haladunk Nagyszalontáig. Itt már hazai jellegű táj köszönt bennünket. Oly jól esik az égi nyúló havasok, vadregényes bércek, s komor fenyvesek után szemünket megnyugtatni a délibábos rónaságon, a legelésző gulyán, s tekintetünkkel átölelni a végtelent Csak ha keletre tekintünk, veszlontáig szűk észre a Bihari-hegység körvonalait, melyek mint utolsó útitársaink kísérnek bennünket a bércek birodalmából. Szalonta felé azonban egyre hátrább szorulnak, egyre inkább távolodnak az országúttól, és mire elérjük a városkát, végképp megadják magukat, és az Alföld veszi át birodalmát. „Szülőhelyem Szalonta Nem szült engem szalonba’“ — mondja a költő, kinek bölcsője itt ringott a Kölesér utcában. Elérkeztem Irodalmunkat és történelmünket kutató utam utolsó állomásához, Arany János Szalontájához. Kicsiny kis hajlék, egyetlen dísze a márványtábla, mely, a költőóriás emlékét hirdeti. Barátságosan köszönt a gazda, aki sógorság-komaság révén jutott a nevezetes hajlékhoz. Egyre csak beljebb invitál, hogy ő is büszke lehessen „Arany sógorra“. E tágas udvar s hátul a kis kert volt kedves tanyája a vézna, visszahúzódó kisfiúnak, kire szülei féltő szeretettel vigyáztak, hisz a huszonöt éve született, asszanysorban levő Sara lányuk után nyolc kisgyermeküket kellett eltemetni, míg végre késő öregségükre ez a gyönge kisfiú megmaradt. Vajon hol tipeghetett kis gyalogszékével a koraérett emberke, az udvarnak melyik sarkában tanulta meg — hamuba írva — a betűvetés mesterségét, melynek utolérhetetlen- művésze lett a Duna-Tisza táján. Bizony hiába pörösködött Arany György uram, hogy visszaszerezze elvitatott nemességét, és segítsen anyagi helyzetén, maradt a kis hajlék és a reménység. Bár Bocskai István erdélyi fejedelem minden vitéz hajdúját nemessé tette a kassai adománylevélben, Mária Terézia kiforgatta őket a nemességükből, és a várost 1745-ben az Esterházyaknak ajándékozta. Sőt újabb csapás szakadt a kis családra. 1823- ban leég a házuk, a vő, Jámbot János ad menedéket a sorsüldözötteknek. A nagy tűzvész esztendejében Szent Mihály napján innen indult el a kis Jankó az iskolába. ahol rá is írja első iskoláskönyvére első versikéjét: „Ha akarod tudni, E könyv kié légyen, Az Arany Jánosé, Ki sokáig éljen.“ Ahogy így innen a kis portáról a város felé nézek, alig 200 méterre egy, tornyot látok. Ez a híres Csonka-torony. Vagy háromszáz éve emelték a hajdú vitézek a dúló, fosztogató törökök ellen, rá nemsokára föl is égették a várossal együtt s elbujdostak, csakhogy ne kerüljenek az ellenség kezére. Azóta fedetlen fővel emlékeztetett a torony a véres eseményekre. A hajdúk örökös harcára emlékezdetetnek a város melletti dülő- és helynevek. Gyilkos-rét, Testhalom stb. A Testhalom testeket takar: török fekszik alatta ezerszám. Innen kapta a nevét is. Győri Jakab csele következtében — ki kihallgatta a török haditanácsot — 1936 októberében a törökökön győzelmet arattak a várost körülvevő ingoványokban. Elköszönök a gazdától és a szülői háztól, s utam a Csonka-torony felé visz, amely most a költő emlékmúzeuma. Az Arany János után maradt ereklyéket, melyek 1885 óta a nagyszalontai református gimnázium egy. szobájában, az Arany-szobában voltak elhelyezve, 1899-ben vitték át az e célra közadakozásból megvásárolt és a költő fia, Arany László tervezete szerint megújított Csonka-toronyba. A bejárat fölött a költő életnagyságú szobra ékeskedik — Szeszük Ferenc alkotása. A szobor alatt felirat: „Zárt sisakon s pajzson kézbe kivont kardit Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú." A mintegy ötemeletnyi magasságú toronymúzeum egy csodálatos életpályán vezeti végig a látogatót az első versfaragástól egész az „őszikékig“. Végigjárom a termeket, s megjelennek előttem a páratlanul gazdag életmű hősei, alakjai a vitrinekben s a falakon. Itt Toldi Miklós életéből vett jeleneteket látni, egy másik helyiségben, a balladák termében Zichy Mihály gyönyörű illusztrációit. Majd az eposzok történeti alakjai elevenednek meg egy emelettel feljebb. De itt vannak a kortársak: Petőfi, Jókai, Tompa, kiknek neve elválaszthatatlanul összeforrott Arany költészetével. Majd ismét egy emelettel feljebb megilletődve lépek egy terembe, amit Arany dolgozószobájának bútoraival rendeztek be. Itt áll mahagóni íróasztala, melyen 1867-től dolgozott haláláig. Rajta a pennák, melyeket a halál ragadott ki kezéből. A sarokban egy vitrinben kedvenc gondűző pipái, s a fogason kalapja és pálcája. Örökbecsű ereklyék ezek számunkra. Drága minden darabja e berendezésnek, mert e bútorok, tárgyak között élte le a költő életének jó részét, ezek között keltek életre eposzainak és balladáinak hősei. A múzeum létrejöttéről az épület falán elhelyezett emléktábla tudósít: „Ez úgynevezett csonka torony, melyet Arany János és Petőfi Sándor megénekeltek. Arany László, Nagyszalonta szülötte és országgyűlési képviselője tervezete szerint és hagyományaiból újíttatott meg. Ide helyeztettek egyszer s mind őrzés végett Aranay János emlékei, melyeket a kegyeletes fiú Nagyszalonta városának ajándékozott. 1899. augusztus 20-án. 1848—1948 Szabadságunk eszméjéhez ne légy hőtlen soha!“ Erdélyi utunk véget ért. A híres Csonka-torony mindjobban távolodik mögöttünk, és egy csodálatos, élményekben gazdag kutatóút emlékével közeledünk a határ felé. Két héti^ volt otthonunk a völgyek és bércek hazája. Susogó fenyvesek ezer titokról meséltek, s az íródeák szorgalmával vetettem papírra a mondák hőseiről, irodalmunk jeleseiről s a történelmünk nagy alakjairól szóló históriákat. SZÉNÁSSY ZOLTÁN
