A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-02 / 5. szám

Emlékesések Brassóban Dohogva kapaszkodik fölfelé a mozdony a Kárpátok déli lejtőjén, zakatolnak az egymásba csimpaszkodó vagonok. Kétoldalt egyre magasabbra nyúlnak a hegyek, a kocsi ablakának tövéből lesek fel a pisla csillagokra — fényük meg-megfakul, ahogy elhúznak szemem előtt a mozdony kéményéből záporozó szikrák. Mind beljebb törtetünk az éjszakába, már éjfél felé jár az idő, amikor magunk mögött hagyjuk Predeadt és a szűk Tömösi szaroson keresztül Erdély földjére lépünk. Talán a hegyek tették, a hazai tájra emlékeztető környezet, talán régi könyvélmények visszatérő íze, — olyan várakozással gondoltaim ai kitárulkozó síkság szélén sejtett városra, mintha bizonyos lennék benne, hogy sok mindenben hasonlatos és rokon lesz azzal a másik, jólismert ódon várossal a Duna mentén. A megérkezés érája éjszaka derekán nem volt alkalmatos az ismerkedésre. Mégis, végighaladva az utcákon, mintha ismerős hangulatot ütöttek volna szíven, tekintetem meg-megpihent egy-egy ismerős gótikus sziluetton, amely emlékeztetőn rajzolódott az égre a huszadik század egyenesvonalú tárgyilagosságát idéző épületek között. * * * A Barcaság szélén Brassó úgy búvik meg a Cenk-hegy tövében, akár a kotlós szárnya alá menekülő cslberaj. Az öváros hosszúra nyúló utcáival még távolast térül el a hegytől, de kúnok betörése, tatárok dudása után a házak közelebb húzódtak a menedéket adó lejtőkhöz, a Cenk aldtt épült fel a Belváros, s a völgyek közé furakodott be a többi városrész, a Bolgárszeg meg a Bolonya. Évszázadokon keresztül szorongott a város természet és ember emelte bástyák kögyűrűjében, míg végre túllépett rtajtuk, kimerészkedett a síkságra. Két emberöltő alatt a lakossága több mint az ötszörösére gyarapodott, s ha ma körülnézel a világvároshoz is méltó, tízemeletes Carpati szálloda tetejéről, mindenfelé füstölgő kéményeket, széles utakat szegélyező korszerű lakóházakat, pompás középületeket látsz. Ünnep napján jártam Brassóban, ismerkedhettem meg munkás hétköznapjaival. Némán hallgattak a zakatoló gyárak, az emberek otthonuk rejtekén pihentek vagy ünneplőben sétáltak az utcán. Amit mai életükből láthattam, szinte közhelynek hat immár: jólőltözöttek voltak és ióllakottak, s akár románul beszéltek, magyarul vagy németül, arcuk nyugalmat, magabiztosságot, emberséget tükrözött. * * * A Belváros közepén tárul kl az egykori nagy piactér. Ma már nyoma sincs az egykori sátraknak, árus-asztaloknak, amelyek valamikor öt sorba tagozódtak — Lensor, Búzasor, Virág sor, Gyümölcssor,' Kádársor. Helyettük a teret környező házak földszintjén hívják a vevőt a boltok. A tér közepén emelkedik a régi tornyos városháza. Barokk ízlés szerint átépített külseje ismerős, nem egy szlovákiai városban láttam hozzá hasonlót. Az ódon épületben ma múzeum van,' szívesen tekintettem volna meg és szerettem volna szétnézni a toronyból is, ahonnét egykor a városi kürtös vigyázta, nem röppent-e valamelyik ház zsindelytetejére a vörös kakas. Hiába, ünnep van — zárva a kapu. A piactérről látni azt az épületet, amely a régi Brassóból talán legismertebb a város határain kívül: a Fekete templomot. Nem mindig hívták így ezt a nagyszerű gótikus székesegyházat, amely leginkább a mi Dómunkra emlékeztet; 1689-ben Caraffa vezetésével — ugyanazéval, aki később Eperjesen tartotta vésztörvénvszékét — felgyújtották az ellenszegülő várost, a tűzvész a nagytemplomot sem kímélte meg, mennyezete beszakadt, s a kormos falakról nevezték el Feketének. A tizenhatodik század eleje óta az evangélikusoké a székesegyház. Akkor térítette Brassót és az egész Barcaságot Luther hitére Hontems János, aki különben Kassán is volt prof esszor. Caraffa dúlása után a templom gótikus íveit helyreállították, az ismételt tatarozások, átépítések íeegy-Brassó — a Hadsereg Háza Brassó — a régi városfal maradványai Brassó — a Fekete templom a Cenk hegy aljából Brassó — a régi városháza