A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-02 / 5. szám

szerűsltették az oszlopok külsejét, a pillérek aljéról eltűnt a rozetta, eltűntek a faragott kövek. Képek, gitárok sem ékesítik a falakat — a luteránusok nem szeretik a hiú ékességeket -, így annél hatásosabban érvényesül a templom építészeti szépsége. Egy valami mégis megragadja a figyelmünket: a szentélyben sorakozó padokat csodálatosan szép keleti szőnyegek díszítik. Kereskedő nép lakta egykor Brassót, az itteni kalmárok évszázadokon keresztül kupeckedtek a Kelettel, karavánjaik a Török Birodalom, a kincses Arábia ösvényeit járták. Veszedelmek leselkedtek rájuk léptennyomon. Ki tudja, ki volt az első, aki messzi földön, idegen ég alatt fogadalmat tett: hia egészségben, portékájával visszakerül a Cenk tövében épült városba, a legszebb keleti szőnyeget ia templomnak ajándékozza. Nevét évszázadok homálya rejti, de példáját százan meg százan követték, nemzedékek hosszú során keresztül. Nyilván még arra is volt gondjuk, hogy istenüket ne sértsék idegen isten igéivel, hisz egyetlen szőnyegen sem találunk cikornyás talik-betükkel hímzett korán-verseket. Hosszú sorban, friss színekben, meg nem fakultan burkolják a padok támláit a fogadalmi szőnyegek, kései hirlelői rég elporladt brassai polgárok hazavágyásának. * * * Aszfaltos út vezet Brassóból Törcsvárra, az országot átszelő műút egvik szakasza. Törcsvárat románul Brannak hívják, ami szláv eredetű sző és kaput jelent. A törcsvári szorosban már a dákok idején erőd állt, majd római Castrum, amelyet szintén „porta"-nak hívtak s a környékbeli falvak közül nem egy máig viseli ezt a nevet. Valóban porta, kapu: a szász településű Barcaság kapuja dél felül. A tizenharmadik század elejen a német lovagrend favárat emelt e helyen, de nem-sokéigi bírta: az aranybullás II. András 1225-ben elűzte a rittereket, amikor szembeszegültek hatalmával. A kővárat brassói pénzen emelték. Nagy Lajos alatt, de nem a városé - a királyé lett. Csak I. Ulászló alatt szerezte meg Brassó zálogba. De hagyjuk a krónikákat, hisz a legérdekesebb és legszembetűnőbb ezen a váron az, ami áz utóbbi évtizedek sorén történt velie. 1920-ban ugyanis Brassó városa Törcsvárat és a hozzá tartozó birtokokat Mária román királynőnek ajándékozta. Ez az utolsó-előtti gazda ahol tehette, mindenütt otthagyta a keze nyomát. Nem mondhatnánk, hogy ezek a nyomok királyi Ízlésről tanúskodnának — vagy talán ép-' pen arra fajzanak... A 70 méter mély várkút tárnájába a huszadik századbeli várúrnő liftet szereltetett, a szobák ajtajára és ablakára virágos népi díszítéseket pingáltatott, ami igen Törcsvár jól fest, ha pl. a helyiség rokokó bútorzatú. A lőportorony földszintjén kripta-kápolnát rendeztek be a királynő kedvenc fiának, Mirceának s a fajiakat ortodox ikonokra emlékeztető freskókkal díszítették, amelyeken a vár úrnője hol királynőként, hol szentként, hol őrangyalként jelenik meg: Figyelemre méltő, hogy hasonló megdicsőült alakban örökítette meg fiait is — a hírhedt Károly kivételével, és akkor már boldogult férjét, Ferdinándot is hiába keresi a látogató az álszentek seregében. Persze, szép dolgok is vannak ebben a várban, amely ma múzeum: nagyszerű faragású mennyezetes ágyak, olasz reneszánsz tékák, gótikus székek, ónkupák, finomrajzú porcelánok, ötvös műremekek. A vár gazdája ma a nép, s bizonyára gondja lesz, hogy eltávolítsa az oda nem ülő izléstelens 'geket. Maga a falu, Bran színtiszta román lakosságú, s ahogy visszafelé tartunk Brassónak, megpillantjuk a jeüegzetes négy oszlopon nyugvó kis fogadalmi kápolnákat, amelyek az út mentén gyászos vagy örvendetes események emiékát őrzik. • * • Szászhermány éppen ellenkező irányban van Brassótól, mint Törcsvár. Házai paraszti jólétről tanúskodnak, majdnem mind téglából vagy kőből rakott, tisztára meszelt, csinos. Virágzó szövetkezet is van a faluban — a szászok mindig híresek voltak közösségi érsésilkről, összetartásukról, szorgalmukról. Szászhermány nevezetessége a Xlfl. századból, a szász település hőskorából származó templiom-vér. A1

falu templomát erődszerűen, kisebb tornyokkal csipkézett bástyafal veszi körül, a bejárat hosszú, folyosó-szerű, megvédeni nyilván nem volt nehéz. A vastag bástyafalban és a templom oldalában éléskamrák vannak, itt tartotta a falu lakossága élelmiszerkészletét még békeidőben is, hogy meglepő támadás esetén se éheztessék ki az ostromlók. Ez a hagyomány még tizenöt évvel ezelőtt is elevenen élt — a kamraajtőkon ott díszelgett ákombákom betűkkel a gazda neve, minden kamrához külön lépcső vezet fel az udvarról1

, ezzel is biztosította ki-ki a tulajdonjogát. Ma már halott a hagyomány, a disznó sonkáját, oldalasát, szalonnáját, a mezőről begyűjtött gabonát odahaza a házakban tárolják; a templamvár kamráit még tavaly a szövetkezet használta magtárnak, de azóta már új tárházat építettek s lemondtak az ódon odúkról. • * • A huszadik század szülöttének, a toronymagas szállodának a tetejéről búcsúzom Brassótól. Tekintetemmel! még egyszer megsimogatom az ünneplő gyárkéményeket, az utcákon áramló embereket s a régi várost, amely így felülről nézve kitárja minden titkolt zugát. S bár ezt áz alig megismert idegen várost nézem, a magam városára gondolok, amely szintén három nép munkájából, szorgalmából épült, s ma egymásra talált lakosainak egyetértése szépíti, gyarapítja. Hazaszáll most minden gondolatom, s megértem a brassai kalmárokat, akik hosszú útról megtérve fogadalmi ajándékkal köszöntötték a várost. TÖTH TIBOR Törcsvár — udvarrészlet Szászhermány — templomvár Szászhermány — éléskamrák a templom -erődben