Hertz, Joseph Herman: Zsidó Biblia. Mózes öt könyve és a Haftárák 5. Deuteronomium - Zsidó Biblia 5. (Budapest, 2013)
Deuteronomium magyarázatokkal - II. Váethchannán
106 száj kimond, és utolsó szavát: ,,Echod“ (Egy), különös nyomatékkal kell kiejteni. Távol kell tartani minden más gondolatot Isten egységén kívül. A szív és ész teljes bevonásával kell elmondani (הנווכ); a Semú elmondását nem szabad félbeszakítani még akkor sem, ha a király üdvözlésére kellene felelni. Ha alázatosan és tisztelettel mondjuk ki a Semrí szavait — így tanítótták a rabbik — áthatják az imádkozó lelkét és megvalósítják az egyesülést a Legmagasziosabbal. ,,Amikor az emberek imádságukban szeretettel és alázattal jelentik ki a Szent Név Egysegét, a világ sötétségének falai meghasadnak és megjelenik a Mennyei Király arca, beragyogva a világegyetemet“ (Zóhúr III, 26:1). A Semrí é* a mrírtirsríg. A rabbik fáradhatatlan nemzeti nevelő munkája áldásos gyümölcsöt termett. A Semrí lett az ártatlan gyermekkor első imádsága és a. haldokló utolsó sóhajtása. Ez volt az egybehívó kiáltás, amely Izráei száz nemzedékét egyesítette egy testvériséggé, hogy teljesítsék Mennyei Atyjuk akaratát; ez volt a jelszó a mártírok miriádjai számára, akik kínpadra mentek és meghallak az Egységért, mini vallásuk ״ultima ratio“-jáért (Herford). Minden üldözés idején a kérésztes háborúk óta a legújabb időkig a Semd Jissrdél volt az utolsó hang a mártírok ajkán. Minden zsidó martirológia a Semrí körül Íratott. A zsidó mesterek a középkorban egy külön áldást szerkesztettek a Semd elmondása számára .,a Név megszentelése órájában“, vagyis ha az ember a mártirság előtt áll. Ez így szól: ״Áldott légy Te, ó Örökkévaló, a mi Istenünk, a Világegyetem Királya, aki megszenteltél bennünket a Te parancsalataiddal és megparancsoltad, hogy szeressünk Téged teljes szívünkkel és teljes lelkűnkkel és hogy megszenteljük nyilvánosan a Te dicsőséges és félelmetes Nevedet. Áldott légy, ő Örökkévaló, aki megszenteled Nevedet a közösségben“. Számlalan kegyetlen alkalom volt, amikor ezt az áldást el kellett mondani. Elég egy példa. Midőn a keresztes hadak csapatai elérték Xantent a Rajna mellett (1096 június 27-én), a zsidók együtt voltak szombatesti közös ünnepi vacsorájukon. Tudták, hogy a keresztes hadak megérkezése halált jelent számukra és a vacsorát abbahagyták. De nem hagyták el a termel, míg a szentéletű R. Mózes ha-Kohen el nem mondta az áldást, kibővílve a rendes szöveget a rettenetes perchez illő imával. Az áldást a Sezná-val fejezték be. Ezután a zsinagógába mentek és ott mindnyájan mártírhalált haltak. Ilyen eseményre vonatkozik és ennek a kornak lelkét, hangulatát tükrözi az alábbi egykorú költemény:
