Zalamegyei Ujság, 1941. január-március (24. évfolyam, 1-73. szám)
1941-01-18 / 14. szám
ZALAMEGYEI ÚJSÁG 5 Hány fok hideget és meleget bír ki az emberi szervezet JlsszcnyclíJSeányoR A mindennapi kenyér A hosszan tarló szigorú időjárás idő- j szerűvé teszi a kérdést, hány fok hideget és hány fok meleget bír ki az emberi szervezet ? Az emberi szervezet úgy van megalkotva, hogy a legalacsonyabb hőfokot is elviselheti. Rövid ideig elbírja az ember a természetben lehetséges legalacsonyabb hőmérsékletet is. Ez a legmélyebb hőmérséklet 273 fok hideg. A feltevést számos tudományos kísérlet igazolja. A hollandiai Leydenben az elmúlt ivekben ezzel kapcsolatban kísérletet mutattak be. Kellően szigetelt óriási burokban 273 fokig hűtőitek le a levegőt és ebben a burokban négy ember foglalt helyet. A '4 közül ketten 5 percnél hosszabb ideig bírták ki a hideget, természetesen miudany- nyian megfelelő ruházattal voltak ellátva. Ugyanakkor kísérletek folytak, hogy melyik az a legmagasabb hőfok, amelyet az emberi szervezet kibír. A kísérletek alkalmával bebizonyosodott, hogy a szervezet meleggel szemben sokkal érzékenyebb. A | legmagasabb hőfok 60 fok volt, amelyet az emberi szervezet elbír. A kísérletek azt is kimutatták, hogy ha a földgolyót 90 tokos meleg levegőréteg lepné el, az egész emberiség rövid időn belül kipusztulna, viszont a nagy hidegben az emberiség tovább szaporodhatnék a földön. A Leydenben lefolytatott kísérletek azt is bebizonyították, hogy a 60 fokos melegben minden testmozdulat fokozza a vérnyomást. ‘Megállapították egyúttal a melegnek azt a legmagasabb fokát is, amelyben a különböző foglalkozással bíró emberek munkájukat tovább folytatni képesek. Ezek szerint — ami a legérdekesebb — a nehéz testi munkát végző emberek szervezete bírja a legjobban a meleget. A szántó-vető, vagy az aratómunkás 35—40 fokos melegben is képes órák hosszat dolgozni. Az ipari munkás teljes értékű munkateljesítményre képes 30—35 fokos melegben is, viszont az ülő-, vagy szellemi munkával foglalkozók munkaértéke csak a 25—30 fokos melegig terjed. Midőn a mai ember leggyakoribb imájában emlegeti a mindennapi kenyeret, eszébe sem jut, hogy volt idő, amikor azt nem is ismerték. Nemcsak a kenyeret, hanem még a búzát sem hosszú ideig. Az őskori ember vadászatból élt, főtápláléka ezért a vadhús volt, amelyet nyárson pirított éö »angolosan« fogyasztott. A növényi eledelt is ép úgy szerezte meg, mint a pecsenyéjét, mert az természetes, hogy a kettő együtt jár s mindez bőven kínálkozott a természet terített asztalán. Galagonya, áfonya, kökény, vadalma, vackor, kukojsza jól esett a nehéz, füstös, zsíros lakoma után. Sőt, hogy teljes legyen a menü, a salátát is ismerte ősünk, ha nem is különféle olajjal, ecettel elkészítve, de ugyanúgy megfelelt e célra a sóska és mindenfele savanyú levél. Az ősember a vadbúza szemeit eleinte verembe, karámba gyűjtötte össze és azt használta fel táplálékul. A piimitív népek közt ma is ismerünk olyan törzseket, ahol a férfi vadászni jár, az asszony pedig erdőn-me- zőn szedi össze a növényi eledelt. Az ősidők emlékét őrzi a Biblia is, midőn megemlíti Ruthot, aki összeszedve a búzaföldeken a búzát, mindjárt meg is ebédelt belőle. mégpedig úgy, hogy nyersen fogyasztotta el a kihullott búzaszemeket. Később jött a búza pörkölése divatba, aminek hagyományát őrzi napjainkban a pattogatott kukorica. Majd pedig beáztatták a kukoricát s így a csírázástól édes és ízletes 'lett. Ennek emléke az Alföldön a közismert csiramáié, amely főként a gyermekek kedvence. A búzát lapos edénybe téve ujjnyi vastag rétegbe, ahol addig öntözzük, míg csírázásnak ered. Ekkor a búzaszemeket ösz- szetörjük s a pépet tepsibe máié módjára megsütjük. Sok ideig tartotta az ősember mindennapi kenyerének a sózott lisztet, amit a búza őrlése útján állítottak elő kövön. Ez persze távolról sem volt olyan tiszta és finom, mint amilyen formájában ma ismerjük. Később összekeverve vízzel a lisztet, hamuban, vagy kövön kisütötték és, hogy ne legyen kemény, törött lenmagot hintettek a lepényre, amelyet a magvak olaja megpuhított. Ennek az ősi szokásnak is maradt nyoma, mert a háziasszony ma is szakít néhány lángost, amit bezsírozva ad az éhes gyermekseregnek. A régi egyiptomiak nem sörélesztőt, hanem borélesztőt használtak a tészta lazítására. Erre az ízesítésre és pu- hításra rászorult a kovásztalan kenyér. Az- |án méz került a kenyérbe s így lett belőle mézeskalács. Nem ok nélkül ragaszkodnak! a mézeskalács készítők elődeiktől örökölt báb, szív, csillag, állat, ember, kard alakokhoz, mert ezek még abból az időből származnak, amikor a mézeskalácsot istenek eledelének tartották s a mézeskalács alakja nagyi jelentőséggel bírt. Ma is megmaradt a mézeskalács jelképe, azzal a különbséggel, hogy, a szerelmes legény most személyesen adja át szíve hölgyének, ahelyett, hogy az oltárra helyezné kérve az istenek közbenjárását. A zsidók csak Egyiptomban ismerték mejg a kovásztalan kenyeret, de bizonyos vallásos szertartásokban később is megőrizték. Mózes húsvéti bárány fogyasztásához egyeneson megtiltja a kovászos kenyér használatát. A katolikus egyház mindmáig megőrizte a kovásztalan kenyér emlékét a legfontosabb vallási szertartásában : az áldozásban. Már Egyiptomban olyan általánossá vált a kovászos kenyér a szegényebb néposztály körében, hogy minden más ételt kiszorított. Reggel, délben, este egyaránt szívesen fogyasztották s a hatalmas fáraók asztaláról ép úgy nem hiányzott, mint a rabszolgákéról. Kenyér az az eledel, amellyel csömör nélkül jóllakhatunk s amely a régi időktől fogva létfenntartója, valóságos áldása azr egyszerűbb népnek. Tündéri ünnepségek keretében imádkoznak a japánok a rizsért Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. — így imádkozunk mi Istenhez, mert a kenyér a mi legfőbb táplálékunk. Messzi Keletázsiában, Japánban azonban a népek legfőbb eledele a rizs és ezért a rizs részesül ott olyan vallásos tiszteletben, mint nálunk a kenyér. Az év első hónapjainak adománya Nipponban a burgonya, a bab és a kukorica, de a legfontosabb gazdasági munka csak azután következik. Napkeltétől késő alkonyaiig dolgoznak ekkor a parasztok és velük versenyt húzzák az igát asszonyaik s ökreik. A mindennapi kenyérről, a rizsről van szó, amelytől az egész nép jóléte függ. Június az esős évszak és ez a hómip dönti el, hogy lesz-e elegendő termés, vagy nem. Ez nagyon fontos, mert rizs nélkül a japán ember reggelije, ebédje, vacsorája el sem képzelhető. Mindent nélkülözhetnek, csak a rizst nem. Egy kis hal, némi gyümölcs és sok-sok rizs, ez a japán ember szakadatlan tápláléka, legyen bár gazdag, vagy szegény. Október hónapban ünnepélyes áldozatot mutat be a japán császár a nap istennőjének, neki áldoz az első rizstermésből, ahogyan az elődei sem mulasztották el sohasem ezt a szertartást, immár kétezer éves uralkodásuk során. Valahányszor új osászárt koronáznak, mindig az első ténye a fiatal uralkodónak, hogy palotájának falain belül új rizsültetvényt létesít. Minden év június havában, amikor a parasztok az új rizsnövényt vízben elhelyezik, tudják, hogy a császár fényes palotájában ugyanakkor ugyanezt cselekszi. A rizs tisztelete épen olyan régi, mint a szigetbirodalom. A rizs az élet és a termékenység jelképe úgy a császár, mint minden népei számára. Épen ezért az Oszakában tartott rizsünnepség a legszebb es legnépiesebb szertartás egész Japánban. A templom egy messzi kiterjedésű rizsföld közelében all és már a hajnali órákban megindul oda a népvándorlás, mindannak ellenére, hogy a szertartás csak a déli órákban kezdődik. Zsúfoltak a vonatok, mindenek- fölött leányokkal és asszonyokkal, akik hófehér, ragyogó selyembe öltöznek és pazarszínű napernyőt visznek magukkal. Gyermekek játszadoznak a folyosókon, szerelmes párok enyelegnek és dúdolnak ősrégi népi j melódiákat. A gyalogúinkon pedig megszámlálhatatlanul sok zarándok igyekszik a templom felé, közöttük zenészek a bambusz- 1 sípot fújva. Ezen a napon mindenki vendége i a templomnak, amelynek belsejébe a pirosra í festett szent híd vezet. Minden résztvevő rizst és halat kap, azonkívül egy selyemből készült rózsát és mézeskalácsot. A templom körül helyezkedik el a sokaság. Kisebb-na- gyobb csoportok alakulnak és kezdődik a lakoma. Ez alkalommal mindenki lehúzza cipőit és ősi japán módra, ülve fogyasztja el az ebédet. Utána következik a szertartás. Aranyozott ajtókon keresztül a nép kitódul a szabad rizsföldre. Ott már díszsátrakban várakozik az előkelő társaság. Lila zászlók alatt a magasrangú katonák, államférfiak és egyéb előkelőségek ünnepi kimonóban, rendőrtisztek aranyzsinóros díszruhában. A legszebb látványt ebben a beláthatatlan körmenetben a templomi táncosnők csoportja nyújtja. Fekete hajuk csodálatos fodrászművészettel egészen magasra tornyosul, zöld fátyolt, zöld kimonót hordanak, kezükben rizsvirág és egytől-egyig csodálatosan szépek. A templomi táncosnők ezután a rizsföld közepén lévő emelvényre vonulnak és bűbájos táncot mutatnak be, amely a rizs növekedését jelképezi. Közben lassan beköszönt az éjszaka. A császár képviselője bemutatja az áldozatot, a papok' áldásért imádkoznak és egyszerre kigyúl tíz- és tízezer lampion. Aki látta ezt a tündéri képe», az sohasem fogja elfeledni, hogyan imádkoznak a japánok a rizsért, az ő mindennapi kenyerükért. Icjmándi keserüviz 3 a természetes gyors ha shajtó elég 3 ujjnyi Látogassa a Bődey vendéglőt, éttermet ! Konyhája kitűnő, házias. Borai válogatott elsőrendűek. Söre felülmúlhatatlan. i A Göcseji Sörkert páratlan.
