Zalamegyei Ujság, 1941. január-március (24. évfolyam, 1-73. szám)
1941-01-18 / 14. szám
ZAL AMEGY El ÚJSÁG 1941. január 18í tarn : született Zalaegerszegen, 1861. március 23-án Gaál Sándor szabómester es Vi- rity Anna nemes szülőktől. A Kossuth \&- jós-utca 18. számú, jelenleg Horvath Goa» tulajdonában lévő és átalakítás alatt allo házat, amelyben a Hajgató péküzlel ^ van, jelölik meg a rokonok születési helyéül. A lakók nem is tudják, hogy milyen nagy lélek nevelődött a most már új külsőt kapott falak között, hogyan tudnák hát a többi egerszegiek, akik pedig, ki tudja, hányszor járnak el előtte ? Kispap koromban szinte legendafátyolt szőttünk igénytelen alakja köré. Ideális lelkű pap, keményen logikus koponya, felkészült tudós. Li- sieuxi Ids Terézt az egyszerű, a Ida dolgok szentjét, a rajongásig szereli, amellett Szent Pál leveleit kívülről tudja és a legnehezebb szövegeit bámulatos világossággal magyarázza. Megírja Krisztus történetét, ameiy szebb Pappiniénál, de tűzbe veti, mert Krisztus olyan nagy, hogy nem tarja méltónak írását hozzá. Szentbeszédei vel úgy volt az ember, minél többször hallotta., annál jobban szerette. Nem volt benne szónoki előadás. stílusát nem színesítette szavak szépségével. Egyszerűen a Szentírást prédikálta, de olyan alapossággal, hogy élvezhette a tudós. tanulhatott belőle az egyszerű ember. Ezért mondogatta az azóta már halott, öreg szemináriumi kertész nekünk, kispapoknak: Tisztelendő urak, úgy kell prédikálni, ahogy a Gaál apát úr beszélt. Prohászka Ottokárhoz benső barátság fűzte, aki — kijelentése szerint — nem találkozott Magyarországon okosabb emberrel. Zichy Nándorhoz ke- gyeletes ragaszkodással kapcsolódott. A néppárt több mandátumot ajánlott fel neki, ’de mindig visszautasította. Prohászka megpróbálta a képviselőséget, de ránehezedett finom lelkére a parlament levegője, a nemzetgyűlés kétségtelen mulasztásainak terhe. Ezért örült, amikor megszabadulv a, egész önmagát az apostolkodásnak, és a lelkek gondozásának szentelhette. Gaál Sándor éleslátásával itt talán előbbrelátó volt, mint Prohászka. Híveinek, a lelkek ügyének élt, Krisztust hirdette egész 1937. március 14-én bekövetkező haláláig. Mikor utolsó földi útján kísértük, mintha szólni hallottam volna : »Mit mond Szent Pál V« »A jó harcot végigharcoltam, a pályafutást bevégeztem, a hitet megtartottam, készen vár már reám az igazság koszorúja, amelyet megad nékem az Ür, az igazságos Bíró.« (II. Tini. 4 7, 8.) Legyenek büszkék a zalaegerszegiek az én i büszkeségemre, mert láthattam őt. Ha szellemi mauzóleumot nem is tudtam emelni e halottak sírjára, megelégszem azzal, hogy durva faragású sírkeresztre írtam kezdetleges betűkkel azoknak a nevet, akik a vLalaegerszegieké voltak, sőt még most is I a zalaegerszegieké. Görög László. i "Régi zalai utazás I. MEGJELENTÉ Évekkel ezelőtt terveztem meg ezt a kirándulást, avagy hosszú utat. Neki is készülődtem. Előkerestem az ismertetőket, amelyek megmutatják, mit érdemes megnézni 5$ megjegyezni. Hatokat hajszoltam föl, holmi birtokleveleket, családi levelezéseket, különféle összeírásokat és adókönyveket. Mert ilyenek is vannak és voltak. Hogyne ! Adót mindig kellett fizetni és mivel azt senki semmikor nem tette szívesen* hát persze a legtöbb emlék maradt róla. Szóval amikor ezeket szépen átolvastam, — már amennyit meg tudtam szerezni — el akartam indulni. Hová ? Ide, Zala megye nyugati részébe. Az egész rész csekély 2100 négyzetkilométer. Mi az egy fiatalembernek ! Nem igaz ? — Na nem akartam mindent megnézni: csak néhány falut, ahol a kultúrának, az emberi életnek, a civako- dásnak, a pörlekedésnek és az áldozatos szeretetnek emlékeit régi, fakult írások őrzik. Úgy volt, hogy 1500—1550 évek közt tekintem meg őket. 50 év ! Nem is olyan sok, Oe mégis ötven esztendeig sétálni talán nem is nagy gyönyörűség. Igaz, nem vagyok még ölvén esztendős, de egyrészt lehetnék is any- nyi, másrészt meg közel is vagyok hozzá. Na, de ki ninc9 közel az ötvenhez, aki egyszer megszületett ? Azt mondják, csak olyan közel, mint a falu egyik sora a másikhoz. Akarva, nem akarva egy-kettőre átér az ember — már aki megéri. Tehát el akartam indulni, de — mondok — jó volna körülnéznem saját portámon először. Talán itt is akad valami. Akadt is ! Hogy melyik az én portám ? — Hát Iligyác, kérem alassan ! Itt fekszik Zalában, Kanizsa mellett. Sok érdekes dolog akadt és nkad benne. Mindjárt, amikor ide vetődtem, elkezdtem a mennykövek után kutatni és keresgélni. Ezek a mennykövek' tudvalevőleg a régi-régi emberek szerszámai voltak : kőfejszék, kőbalták és persze kőékszerek, amelyekkel természetesen az akkori hölgyek díszítették magukat. Lévén akkor még az arany, ezüst, gyöngy igen-igen ritka portéka. Szóv al össze is gyűjtöttem belőlük valamennyit, meg is nyomtak, de azóta. hála Isten, nem nehezednek rám, hogy a kanizsai múzeum megkönnyebbített tőlük. Aztán nekiestem a kőkor embere tanulmányozásának és rájöttem, hogy ebben a faluban is, mint annyi másban, 10—20 ezer év óta is éltek emberek. (Kérem a íjyá- jas olvasót, ne felejtse el, mindig kisebbet mondok, de azért hencegés ide, hencegés oda, nagyobbat gondolok. Most például 50 ezer évre is gondolhattam volna !) ÉDESANYA A 496 oldalas, 29 művészi melléklet- tel illusztrált mű ára 8 oengő. Pehm József pápai prelátus című könyve, amely gyönyörű tartalmával és kiállításával a könyvpiac legszebb könyve. Kapható a Zr iny i rt. könyvesboltjában Aztán az a furcsa gondolatom támadt, miért épen Rigyácnak nevezik ezt a falut ? Miért nem másnak ? És, ha már Rigyác, — hát mi ez tulajdonképen ? Na, nem boldogultam vele. De, ha egyszer az embernek' fülébe cseng a nóta, hát dalolni is kezd ! így tettem éri is. Na, nem énekeltem, hanem megyénk nagynevű szülöttéhez fordultain, aki aztán eligazított. Pais Dezső professzor úr megmagyarázta, hogy Rigyác szláv eredetű szú és magyarul épen Vöröspatakot jelent. Magyarázatát is meg véltem találni az itt folyó kis patak vasoxidos vízének vöröses-barna színében. Tehát őseink a 900-ik évben itt letelepedtek és a falu nevét nem bolygatva — vígan éltek. Úgy bizony ! Mert már a XIV —XV. században olvasunk szőlőhegyéről. Akkor pedig alkalmasint még a bor is jobb volt, lévén az jó, áldott ámbár (noha —- noah) szőlő ismeretlen. Azt olvassuk ugyanis, hogy ebben az időben a két nagyhatalmú család, a leudvai Bánff'y és a Kanizsay sokat pörlekedett, sőt veszekedett. Mivel pedig az emberi természet mindig állhatatlan volt, tehát akkoron is a bot boldogabb végéhez hamar hozzányúltak. így történt itt is. Egy szép napon a jámbor rjgyáciak arra ébredtek, hogy a lendvai Bánffyak oltáréi, horváti, valkonyai és márki jobbágyai megrohanták a rigyáci és eszteregnyei hegyet: tudniillik a szőlőhegyet. A teli hordókat szekerekre rakták és elvitték. Sőt, azt a csúnyaságot is elkövették, hogy amit el nem vitlek, azt szépen elfolyatták. Gondolom, milyen keserű lehetett az 1414. év tele Ri- gyácon és Eszteregnyén ! Na, de nem hagyták igazukat a Kanizsaiak s velük a rigyáci és eszteregnyei atyafiak sem. Nem kérem, nem a bírósághoz mentek. Dehogy kérem ! Ök sokkal egyszerűbben és radikálisabban oldották meg a disputát, ügyvéd sem kellett hozzá. — Tgyt — A következő valamelyik év nyárutóját*, a kanizsai várnagyok, Isthentelen Mihály és lábian, vezerelte és stratégiai elgondolása szerint a rigyáci, eszteregnyei, laposnaki és petri jobbágyok tettek ismételten tisztelgő látogatást a lendvai Bánffyak oltáréi, val- konvi, horváti birtokainak mezején és szőlőjén. Na, a tisztelgő látogatást nem Í3 köszönték meg. Xegalább is én nem találtam meg a köszönő levelet, holott évekig kerestem. " Aztán azt is olvastam, hogy épen ebben az időtájban egy veszprémmegvei nemes, Ré- pássy nevű, is eljutott ide. Ide nősült. Amiből az is világos, hogy a szép lányért, pláne, ha gazdag, akkor is elmentek egész a hetedhét határig... Elmond ják ezek a sárga papírok, hogy a veszprémi káptalannak is voltak érdekei itt. A káptalani tizedjjest — tizedkerületet — Rigyácról nevezték el. Hozzátartozott valami 10 -12 falu és hozott 30—40 forint évi bért. Ami bizony szép pénz volt a XV. században. Tizedet kellett minden terményből adni. Persze, ez is végeredményben az adó egyik formája volt. Mivel pedig adót senki nem fizet szívesen, sőt akkor sem erőszakoskodtak az emberek az (adó)-fizetéssel, hát meg is lett a baj. Kerekedett olyan por belőle, hogy még Rómát is megjárta... És végül mégis barátságosan kiegyeztek Budán 1507-ben. Aztán 1550-ben találkoztam néhai jó elődömmel, Péter plébánossal. De szomorú volt, mint a hívei is. Ekkor már eltűnt a vígság egész Zala megyéből, vagy legfeljebb csale hellyel-közzel járta. Nagy háborúság dúlt s a bőiébe nem férő török évről-évre tette, látogatását. A szegény jó Péter plébánosnak? meg evrol-evre kevesebb híve maradt, sőt, végül a templomát is elégették. Többé nem is találkoztam vele... De a törökkel annál gyakrabban. 1598. és 1599. évben annyira ment a barbársága, hogy mindkét falut, 0- és Uj-Rigyácot a földdel egyenlővé tette, Via tar.
