Zalamegyei Ujság, 1940. október-december (23. évfolyam, 224-298. szám)

1940-12-24 / 294. szám

1940. december 24. ZALAMEGYEI ÚJSÁG 3 latoskodók a »hármas határig» üldözték a ha­nyatt-homlok menekülő törököket, akiknek ja­varésze életével fizetett a támadásért. Ennek emlékére tartják évr ől-évre Zalaegerszegen a feltámadási körmenet után a »határjárást». A sáncregiment vitéz kapitányának emlékét örö'r- kíli meg a szájhagyományból fennmaradt dal. A magyar önérzettől áthatott sorok egyúttal kalapot emelnek az alispáni tekintélynek is : Sáncregiment Saniha kapitány, Félre török. Jön a vicispáu. * Zalai vártörténetekkel kapcsolatosan kötetekre terjedő, — várurakról, vitézekről, nagyasszo­nyokról és várkisasszonyokról szóló — legen­dákat tudnék még ma is elmesélni, amelyek­nek nagyrészét a táblabíró-világban Kisfaludy Sándor, Deák Ferenc, Skotty őrnagy, Vajda Ig­nác hétszemélynökökkel Sümegen együtt élt anyai nagyapámtól, eilericzi Eitner Józseftől kis­diák koromban, 65 evvel ezelőtt hallottam a ko­rán setétedő téli estéken a tűz lángjaitól pi­rosló kandalló előtt együtt üldögélve. A mai napig emlékezetemben maradt történeti mesél- geléseit milyen örömmel hallgattam..,. na a többiek. Megint énekelnek. Köszöntik a Ids Jézust, akii meghozta Székelyország feltá­madását. Karácsonyfát még nem vittek okkora diadallal, Kormenetben soha. A harang ging-gal- lózott tovább, mintha búcsújárókat köszönténél. A kíváncsibb, frissebb csillagok pislogtak máij. Máskor, ilyenkor nagy pelyhekben hullt a hó, most az ég is örült, mosolygott. A faluhoz kö­zeledtek. A szélső házból mécsvilág szűrődött ki, férfiak, mások kijöttek a hangokra. Volt, aki csatlakozott a karácsonyfát vivőkhöz. Gyer­tyát is gyújtottak, világoltak. Szált a betlehe­mi ének, a hegyek visszaverték a hangokat. Egy székely íurakodott előbbre. Az erdész mellé került, nem szólt, megcsókolta. Aztán a kará­csonyfát. A gyermek apja volt. Bajuszát félre­törölte, kibuggyant a szava : — Hát igaz, mégis igaz . . . Az erdész visszaölelte a székelyt. Hangja az örömtől csuklóit. — Igaz, igaz ! A betlehemi Kisded elhozta a székely feltámadást... Igaz, igaz . . . Legyen megáldott mindörökre, mindörökre... A harang csilingelt tovább. Hangja bejárta a szíveket, lelkeket. A kalapok lekerültek a da­cos férfifejekről, az asszonyok imára kulcsol­ták kezeiket. Legyen érte hála, köszönet mindörökre. .... mindörökre ... Beszélgetésben örökméccsel. (Az ajtó enged. Készséggel ereszt be a sötét és csendes templomba. Komoran mered Jelém a kereszt és úgy érzem, titokzatos szemek figyelnek rám a fali képekről. — Csak az örökmécs vár, hív és szeret.) Zajos az utca és látod, fáraszt a tülekedő, vásári élet . . . — A fényességem nyugalmat áraszt. Nincsen sok időm, tovább kell mennem, de beköszöntök egy percre hozzád . . . — Az örök Szent most figyel rád bennem. Én tudom, sírást, könyörgést, panaszt sokszor hoznak eléd a magányba . . . — Meglobbanó lánggal hallgatom azt. Mert annyi a baj, hideg a tél is, milliók fáznak, éheznek, sírnak . . .-- Csak kitartani, remélni mégis. Szeretnék kemény és erős lenni és porszem vagyok, esendő, gyenge . . . — Csak egy a fontos: felfelé menni. Nárciszok szirmát szórnám, hogy abban járhassak. . . Fehérlő tisztaságban. . . — Ha sárban jársz is: te hordd magadban. Aranyszemii mécs! Nehéz az élet és olyan ködös rögös az útja . . . — Valaki egyszer hazavár téged. Mért másnak nyílnak mindig a rózsák, hisz én is, én is szeretem őket. . . — Töviskoszorut viselt a Jóság. Pirosszivű mécs! Tán nem is érted, mekkora súlya van a keresztnek... — Valaki egyszer már vitte érted. , «>• ­(Amig döbbenő szívvel hallom ezt, a mécs lobban a halvány világnál az égig fénylik fel a nagy Kereszt.) Háry Emma. SZÉKELY KARÁCSONY —----------— IRTA : GYUTAY ISTVÁN Ha vas fák közt bujkált a délutáni napsugáj Tegnap még havazott, a fák ágai roskadoztak a hó alatt. Az égig érő fenyőfákról egy-egy pamatnyi hó hullt le. A természetben igazi ka­rácsony volt, ezernyi csillogás, pompa. Kicsiny őzike fut a fák közt, félénken megáll, körül­néz. Amodább rőzseszedő asszonyok törtetnek. Most szabad. Tavaly még tiltották, büntették. Pedig karácsony volt akkor is, a szeretet és békesség ideje. Ja, akkor nehéz idők jártak a székelyre. Jaj volt, akit karácsonyfavágáson ér­tek az oláhok. Most szabad... A Székelyföld megtért, a magyar haza ölelte keblére. Soha­sem volt ennyire szép a karácsony, mint most ! Dal, béke, angyalok csilingelése. A szívekben megnyugvás, áhitat. .. Az őzike megretten. Fél a jámbor, pedig senki sem bántja, nem úgy, mint régen. Meg aztán karácsony is van. Magyar, székely nem bántja ilyenkor a vadat. Az őz figyel. Tovább fut. Kár volt. Egy kis gyermek, talán 10 éves tapsikál feléje. Hívogatja, hiába. Félénken visz­szatekint s eltűnik a fák között. A kis gyerek i nézdegél. Az egyik óriásfenyőt méregeti tövé- . tői a tetőig. Fejszéjén húzogatja ujjacskáit, la- j tolgatja, elég éles-e. Alig nagyobb fejszéje, nye- j lénél. Mint a nagyoktól látta, leveti, kabátját Felemeli fejszéjét. Visszabocsátja. Körüljárja a fát. Ötüknek kellene összefogózniok, hogy kö­rül érjék. Mégis hozzáfog. Párat üt, elfárad. Újra végigtekint a fán. Sóhajt, magának beszél. j Ez a legszebb, ez a legnagyobb... Az j édesapám mondotta ... Valaki mögéje kerül. Jól öltözött, erdészru­hás. Talán a tulajdonos, talán a kerülő. Ki tudja ? Nézi a kis gyereket. Szótlanul, némán. A gyermek megint emeli a fejszéjét. Ezt már nem állhalja. — Mit csinálsz, fiam ? A kis gyermek megdöbben. Fejszéje aláha- nyatlik. Szipog. — Kivágom a fát ! — Kivágod ? Azt ugyan aligha. Felnőtteknek is egész napi munka. Kivágod ? És miért ? — Édesapám mondotta . .. — Mit, gyermekem ? — Azt, hogyha visszatér Székelyország a ma­gyarokéhoz, akkora karácsonyfát csinál, hogy alig fér a szobánkba. Hátcsak ezért... Az erdész jóságosán megsimogatja a gyermek fejét. Nézi, könny gyűl szemébe. Tekintetét az­után a messzeségbe fúrja, gondolkodik. A fiú bátrabb lesz. — Kivághatom ? — Csak vágd, gyermekem ! Segítsek ? — Nem, nem, majd magam. A rőzsétszedő asszonyok megrakodva köze­lednek. Hátuk meghajol a teher alatt. Térdig taposnak a hóban. Az egyiknek csizmáját is le­húzta a hó, a jnásik kuncog hozzá. Hátrább valamelyik karácsonyi dalt. dúdol. Rászólnak. — Ugyan már, no ! Nincs itt még a szent este. Nem jött fel a betlehemi csillag ! De azért az csak dúdol tovább. De szép is! Száll az ének. Először halkan. Utóbb a drága hangok betöltik az erdőt, a fenyvest. »0, bol­dog Betlehem...» Az erdész hallgatja. Alig ve­szi észre, szája énekre mozdul. Az asszonyok köréje csoportosultak. Van, amelyik ráül rő- zséjére, köténye csücskével törölgeti szemét. A kis gyermekről meg is feledkeztek. Az nem énekel. Más foglalja el. Neki a karácsonyfa volt az első. Sokat mesélt róla az édesapja. Kicsiny gyertyácskáróJ, dióról, almáról. Még sohasem lá­tott ilyent, legfeljebb álmában. Most, most sza­bad ... Újra felemelte fejszéjét. Maga is utá­na dőlt. A fejsze koppant- Hangjára az egyik rőzseszedő felütötte a fejét. — Adorján ! — Édesanyám ! — Ejnye, nó, mit csinálsz ? Hiszen ez az apád fejszéje ! — Persze, hogy az ! Kivágom a lat ! Az asszony magához öleli gyermekét. Becéz- geti, babusgatja. Még a foltozott kendőjét is rákanyarítja, befedi. Hideg van, meg ne fáz­zék. Maga meg a körmére fú. topog lábával. Sietősen lehajol, gallyat dug kö legébe.' Ennyi­vel is melegebb lesz a kis szoba. Az erdész biztatgatja : — Csak bátran ! — Az Isten fizesse meg ! Csakhogy végre me­gint szép a székely karácsony... Az erdész rábólint. A kis gyermeket köze­lebb inti. Szeretne neki is örömet szerezni. Mo­solyog. Talán azon, hogy miként is lehetne le­vágni a nagy fenyőt, amikor nem lehet. Nem, ez nem lehetséges. — Gyere, fiam, keressünk másikat. Ez nem fér a szobátokba. Meg aztán, hol akadna anv- nyi dió, alma és más... Nos, gyere! A kis gyermek még kéreti magát. Nehezen válik meg a nagy fától. Hiába, ez tetszett meg neki. Az erdész előre indul. Beletapos a hóba. A gyermek utána ballag. Nem messze találtak is karácsonyfának valót. Szép volt, ezüstös. Sűrű lombú, zöld. Az erdész lerázza róla a havat. — Jó lesz ? A gyermek biccent. Körüljárja. — Nem bánom, de az a másik mégis szebb! Az erdész most már nem sokat kérdez, a fenyőbe vágja a fejszét. Üt még néhányat s a fa végigfekszik a havon. Közben esteledik. A nap is elbújt. Homály terjeng. A völgyből harangszó száll. Hívogat. A gyermek lekapja kalapját. így szokta, ha kondul a harang. Apja tanította rá, hogyan kell könyörögni a szebb jövőért. Most is mozdul kicsiny szája. Szíve hangosan ver. De szép ! Szól a harang, kará­csony van... 'Az erdész vállára veszi a fenyőt. Elég nagy. Akkora, hogy a kis székely ház­ban padlótól padlásig ér. A gyermek boldog, még a fejszéről is megfeledkezik. Visszafut érte. Vidáman futkos körbe-körbe. Biztatni kell. — Gyere, este van ! Várnak. Majd otthon. A rőzseszedők is cihelődnek. Kötegeiket, ru­hájukat igazgatják. Egyik a másik vállára, há­tára segíti a rozsét. Az utolsóét meg az erí- dész. Mintha szent körmenet lenne, vonulnak a falu felé. Elől az erdész a karácsonyfával, utá­Kedves vevőinekjés rendelőinek kellemes karácsonyi ünnepeket kíván Tóth Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom