Zalamegyei Ujság, 1940. október-december (23. évfolyam, 224-298. szám)
1940-12-24 / 294. szám
4 ZALAMEGYEÍ ÚJSÁG 1940. december 24. A RÉGI GÖCSEJBŐL Amikéi- még tizenhatféle ménkűről, meg kígyóimról beszéltek az emberek A rendszeres néprajzi kutatások világosságot derítenek a népnek régi életére és ismertetik azokat a változásokat, amelyek a népnek életében történtek. A ma embere tehát végigtekinthet a haladásnak, fejlődésnek utján, megállapíthatja, milyen körülmények működtek közre, hogy a változások megtörténhettek. A néprajzi kutatások országszerte folyamatban vannak s ezeknek révén szerzünk tudomást egyes vidékek lakosságának ősi szokásairól, amelyeket ma már el-eíhagyogatnak, építkezéséről, ami nagyobbára már csak romokban mutatkozik, ruházkodásáról, amire csak pár ruhadarab emlékeztet, szórakozásairól, amelyek még jórészt divatban vannak. A régi emlékeket azután összegyűjtik s írásokban, gyűjteményekben őrzik meg, műit értékes emlékeket az utókor számára, Hogy ezek a kutatások milyen szép eredménnyel járnak, azt tapasztalhattuk a Göcseji Hét alkalmával. Sokkal többet kaptunk, mint amennyire számítottunk. Mert nem tekintettünk el fölényesen a Göcsejvidék fölött, hanem komolyan tanulmányoztuk. Kerestünk es találtunk. Természeti szépségeit is, amelyek pedig elődeinknek is szemükbe ötlöttek, tulajdonképen csak most fedeztük föl. Az áldott szép Göcsejnek nem voltak útjai,'tehát nem ismerhettük meg. Már pedig, amit nem ismerünk, azt nem is szerethetjük. A Göcsejvidék, — hogy mai szólással éljünk — az önellátásra kényszerült hosszú időn át. Földje megtermetté — kevés kivétellel — mindazt, amire lakosságának szüksége volt. . Nem mozdulhatott ki lakóhelyéről, legfölebb csak gyalogszerrel, élte tehát a maga elzárkózott életét. Nyelvjárása, szokásai, építkezése, ruházkodása mind különleges, jellegzetes volt. De ez nem maradhatott így örökké. Az elzárkózottságnak meg kellett szűnnie s erre első lépés volt az útviszonyok megjavítása. így már be lehetett hatolni Göcsejbe, föl lehetett lendíteni a vallási életet, az iskoláztatást, bekapcsolódhatott a vidék a nagy forgalomba s Göcsej ma már nem külön világ, mint volt sokáig. Az elzártságban élő népnél magától értetődően nagy szerep jut a babonának. A néphit megfelelő lelki vezetés hiányában tele van babonával. Itt azonban, ahol az elzártságot mégsem szabad olyannak venni, mintha a nép ment volna a kultúrának minden hatásától, csak amolyan ártalmatlan babonáról van szó, amilyen Göcsejben, a Göcsejjel szomszédos, sőt még távolabbi vidékeken is fennmaradt a régi világból. Ezek közé az ártatlan babonák közé tartozik Göcsejben a »menkü«-ről és a »kígyókü«-ről szóló néphit, amelyet mulattatóan érdekessége miatt röviden ismertetünk. A »MENKÜ«. Göcsej kutatói között első helyen kell megemlékeznünk Gönczi Ferencről, aki a század elején mint segéd tanfel ügyelő működött Zala megyében s így elég alkalma volt a göcseji viszonyok tanulmányozására. Tanulmányozta is és tanulmányozásainak eredményeit nyomtatásban közre is bocsátotta. Nagyon érdekesen is a 'iN.éprajzi Értesítő 1902. évfolyamában »A villámlás, mennydörgés és mennykő a göcseji nép hiedelmében« cím alatt. Kimutatja, hogy a .göcseji nép nem kevesebb, mint tizenhat féle mennykövet ismer. Van : tüzes menkü, kójtorgó menkü, láncos menkü, szekercés menkü, vizes menkü, lapos menkü, kénköves menkü, likas menkü, kócos menkü, ékes menkü, lobogós menkü, keresztes menkü, pántlikás menkü, göcsőrtős menkü, paragi menkü, száraz menkü. A nép a tizenhat elnevezésnek okát, magyarázatát is tudja adni. A szekercés mennykőről például azt mondja, hogy a szekeredhez hasonlatos. Némelyikben lyuk is van. Gyorsan fut le. Már hangjáról is rá lehet ösmemi. Leütés közben eleinte »rastog«, azután »sujént«. Rendszerint fába, vagy földbe üt. Ha fába üt, azt vágja, hasítja, széjjeldobja. Ha földbe, azt egészen feltúrja. — A lapos mennykő feltűnően lapos. Foka nincsen. Csak egyet villan, azután már sújt. Ha embert talál, a megcsapott testrész megkékül és az ember elnyomorodik. Nem gyújt és leütés után úgy eltűnik, hogy nehéz megtalálni. — A láncos mennykő vízszintesen vagy koronásán fut, ragyogó villámlás mellett nagy zörgéssel és csattogással I üt le. Azért zörög-csörög, mert lánca van, mintegy 7 centiméter i láncszemmel, végén gombokkal. Lefutáskor úgy csilingel, mint ami- j kor két nagy pincekulcs összeverődik stb., stb. A göcseji néphit szerint a menny kő a földbe hétölnyire fúródik, ahonnan hét év alatt, minden évben egy-egy ölet emelkedve jut megint a föld színére. Az a meimykő, amely magától vetődik föl, a néphit szerint erejét veszti. így csak a »kiásott« mennykőnek van értéke. Ezért a villámcsapás helyét megjelölik, hogy a hetedik esztendőben a követ ásás útján találják meg. Ha a menny- követ nem ássák, hanem úgy találják, akkor előbb nróbát tesznek vele. Ez abból áll, hogy a kőre zsineget csavarnak és így zsinegestől bedobják a kemence tűzébe. Ha a zsineg a kőről nem ég le, akkor a kő csakugyan mennykő és van ereje. A göcseji nép a mennyköveket gondosan őrzi. Vannak házak, ahol ugyanaz a mennykő már több nemzedéket kiszolgált. Kölcsönbe nem szívesen adják. Rendesen a mestergerendán (ma már keresni kelL a ház padlásán, vagy talpában rejtik eh hogy a villám a házba ne csapjon. Karácsonykor az asztalra helyezik, hogy a jövő esztendőben az állatok ne hulljanak el. Vásárra menve a tarisznyába teszik, hogy a vásár szerencsés legyen. A legkülönfélébb emberi és állati betegségek gyógyítására használják. A göcseji néphit másik nevezetes köve volt k KIGYÓKÜ, amiről Gönczi Ferenc szintén ír. A kígyók összejönnek követ fújni. Szentgyörgynap előtt, meleg időben, az erdők napsütötte helyén, mély árok fenekén vagy öreg tölgyfák vastag ágai között verődnek össze. 50—100 kígyó kell ahoz, hogy a mintegy mogyorónagyságú követ összefujhassák. Fúvás közben összedugott fejüket magasan feltartva, testükkel forogva, vergődve, farkukat egymáson keresztül- kasul dobálják. A követ úgy köpködik össze. Eleinte a kő lágy köpéscsomó, amely csak később keménvedik meg. Akinek jó hallása van, az már messziről meghallja a kígyófúvást, mert a kígyók ilyenkor sípoló hangot adnak. Mikor a követ megfujták, a kígyók széjjelmásznak. A követ — némelyek szerint — elviszik magukkal és átadják a kígyók királyának. A kígyóktól a kígyókövet úgy lehet elvenni, hogy egy kereket eresztenek közéjük. A kígyók a kerék után futnak, amikor azután a követ el lehet kapni. De sietni kell, mert, ha a kígyók az illetőt elérik, megölik. A kígyókőnek a göcseji nép nagy erőt tulajdonít. ,\zt hiszik a többek között, ha erről gabonát vetnek, a termésben nem lesz ocsu. Vagy : aki a kígyókövet bugyellárisában hordja, annak pénze onnan sohasem fogy ki. A mennykőről és a kígyókőről való néphit az ártalmatlan babonák közé tartozik ; helyesebben : tartozott, mert a mai, iskolázott nemzedék már nem hisz ezekben a kövekben. A nagyszülők, szülők, akik még hittek, vagy hisznek, már eltemetkeztek, vagy eltemetkeznek. így a mennyköveket, kigyóköveket már csak télesti mesék és a néprajzi irodalom őrzik. Az iskolák és az iskolánkívüli népművelés odaszorították a régi emlékek közé. Más vidékeken is megvoltak a néphitnek ezekhez hasonló1 termékei s mmdenütt abban a mértékben tűntek el, amilyen mértékben a kultúra ott terjedt. A legtöbb helyen ma már csak nevetnek a »jó öregek« babonáin. Herholy Ferenc. Első karácsony éjjel A Capitoliumon a római szenátorok ünnepi , tógában sürögtek-forogtak, márvány-arcú politikusok megelégedett kézdörzsöléssel adják egymásnak a hírt : »Nos, mit szólsz a csodához, hogy bezártuk Mars isten, templomát. Mióta Romulus fölemelte az első városfalat és őseink fölépitét ék a hadak istenének e templomot, azóta mindig nyitva állott, jeléül annak, hogy légióink szünet nélkül ellenséggel néznek farkasszemel s a római sasok nem pihennek ! S íme, most Mars temploma zárva, béke minden vonalon Ugyanekkor lent a völgyben, a Trans-Tibo- i’isben, ahol Rómának mindig a legszegényebb népe lakott, nagy öröm, nagy vigasság van. Kicsinyek, nagyok mind futnak a Tiberis felé lábasokkal, korsókkal, vödrökkel; ott is csoda történt. Hogyan, hogy hogy nem, az egyik téren forrás fakadt, de nem víz csobog belőle, hanem finom, aranyszínű, jó illatú olaj s bőven hömpölyög a Tiberis felé. A szegény kunyhókban van most sütés-főzés — csak azt nem tudják, melyik istennek köszönjék meg e ritka jóllétet . Távol keleten pedig Judea legkisebb faluja környékén gyönyörű muzsika, ének hallatszik a sötét éjszakában. A kis Jézus, az Isten Fia, aki lemondott a paloták fényéről, minden emberi kényelemről és megelégedett %gy istáló szegénységével és ridegségével, egyet sem akart nélkülözni, a legszebbet, a legkedvesebbet a földön : a muzsikát ! Bölcsődalát az angyalok énekelték s e dal fejezi ki legszebben a kis Jézus egész é-etprogrammját és a karácsony hangulatát : az Isten dicsősége, az emberek békéjét. Ennek az égi muzsikának egyik megvalósulása volt azon az éjjel a kapiloliumi Marstemplom bezárása, habár a római szenátorok nem sejtették ; ennek a muzsikának a magyarázása volt az az öröm, amelyet Trans-Tibei- risben az olaj-forrás, a fons ölei» okozott, habár a szegény nép még nem értette ; ennek a mennyei éneknek a visszhangjai hullámoztak a betlehemi pusztákon, de a földi gondokba vagy élvezetekbe merülök nem hallották, csak a virrasztó, alázatos pásztorok, akiknek szívük- lelkük is olyan érintetlen és tiszta volt, mint a puszták harmatos fűve. S azóta — valahányszor Tél apó visszahozza a kis Jézus születése napját, s a sötét éjszakában megkondulnak az éjféli mise harangjai — mindannyiszor megismétlődnek az első karácsonyéj csodái. Emberi szívek Mars-templomai, — amelyek talán mindig nyitva állnak, — most legalább egy-két órára becsukódnak, a kis Jézus zárja be azokat ; apró gyermeklelkek, szegények, árvák, szűkölködők újra részesülnek a „fons ölei* örömeiben, a kis Jézus fakasztja azokat jó emberek szívéből ; a betlehemi angyalok énekét pedig átveszi az Egyház s énekli a kis Jézus bölcsődalál. Karácsony éjjel az Egyház virraszt és énekel. Szerte a világon elrejtett völgyekben vagy magas hegycsúcsokon épült kolostorok csendjében megcsendül a szerzetesek éneke ; pazar ka- tedrálisok ragyogásában a fiatal leviták kara, — akik örökre lemondanak az otthoni karár csony melegéről, hogy majd mások számára gyújtsanak karácsonyi fényt — szent örömmel intonálják az éjféli zsolozsma és szentmise énekeit. S énekébe beleszövi az Egyház az Ur Isten örök terveit, beleszövi mindazt, amit évezredek elolt írlak a próféták a kis Jézusról, beleszövi az első karácsony éjjelnek az eseményeit és örömeit, s énekbe öltözteti az egész emberiség sóhaját és imádságát, amelyet a »PrincepS pacis» a béke fejedelmének jászolához küld. S a karácsonyéjjeli éneklést megtanulták az Egyháztól a népek és nemzetek. Minden ország népénekének legtöbb és legszebb gyöngyszeme a karácsonyi repertóriumot képezi, s ma szerte a vi1 ágban fölhangzanak a Jézuskát váró gyermeksereg ajkáról s az éjféli mise híveinek szívéből. S ha karácsonyunk külsőleg talán szegény és szomorú — mint a kis Jézus első betlehemi karácsonya, — de megvan a kis Jézus öröme és vigasztalása is : a mennyei muzsika. Csak legyen meg nekünk a pásztorok virrasztó, alázatos és tiszta szíve — ami pedig tőlünk függ —, hogy meghalljuk és megértsük ennek a muzsikának szépségét és tartalmát : dicsőség az Istennek, béke az embernek!.
