Zalamegyei Ujság, 1936. április-június (19. évfolyam, 76-147. szám)

1936-04-12 / 85. szám

1936. április 12.

Zalamegyei Újság

3.

Harc és Béke.

Ünneprontásnak látszik talán a Husvét „pax vobis“ ihlette magasztos hangulatába a „bellum“, a harc durván pusztító csengését belevetni, de hisz épen májusban érezzük legdidergöbben a késői fagy hullámait és az öröm farsangján legjobb a hamvazószerda mementójára gondolni. A kontrasztok mindig a legszembetűnőbbek és a ragyogó napsütésben vetődnek a legsötétebb árnyékok. A húsvéti Krisztus' a béke zászlajával lépett elő a sziklásából és azóta az évszázadok és évezredek lüktetésében hányszor lebegtetett harci lobogót a húsvéti szél a megváltott föld rögein ! Mikor volt béke, mikor nem volt harc ? Van-e most béke és mikor nem lesz harc? E kérdések jogosan vetődnek ma fel. S midőn úgy látszik, hogy e csődbejutott világ a konferenciák, paktumok és biztonsági szerződések ostoba, elvakult játékával csak napról-napra halogatja a végleges felszámolást, amelyben aztán e rothadt csődtömeget fegyverzajban vásárolja meg az Enyészet (ahová való), hogy azután egy új élet kapui tárulhassanak fel, most nem felesleges talán a mélyére nézni e problémának.

A fenti címmel kapcsolatban két szempontot vegyünk fel kér- dőleg: először, elkerülhető e a háború, megvalósítható-e az örök béke a történetfilozófia, az észjog, a gyakorlat, vagy az Evangélium megvilágításában és másodszor, egy axiológiai kérdés, értéktani szempontból milyen elbírálás alá esik a háború ?

I.

Az ember az eredeti bűn óta rosszrahajló, tehát hajlamos mindarra, ami Isten eredeti elgondolásaival szemben áll és igy szelid- ség, alázatosság, béketürés csak megvalósitandó ideálok, amelyek ellen azonban rosszrahajló természete — épen önmagából kifolyóan — nem sikertelenül küzd. Ha ehez másik komponensként hozzávesszük az emberi szabad akaratot, eredőként megkapjuk azt az irányvonalat, amely ez örök harcra mutat rá. Mióta fellobbant az első irigy, gyűlölködő pillantás a szomszédos áldozati oltár füstje felé és ezt nyomon követte az a baltacsapás, amelynek zuhanása máig visszhangzik a világtörténelem hatalmas boltozatai alat», azóta — nevezzük haragnak, gyűlölködésnek, lándzsának, puskának, vagy ágyúnak — Kain baltája végigkísért az emberiség sorsán. Az ember alap- természetéből kifolyóan minden összeütközésben a saját érdekét nézi és azt küzdelem árán is ki akarja harcolni magának. Hogy aztán ebből mégsem fejlődik ki a hobbesi „bellum omnium contra omnes“, azt az isteni kegyelemnek kell tulajdonitanunk. Ameny- nyiben ugyanis Isten keze nyúlik be, mint harmadik és ellentétes hatású összetevő e dinamikába. Nincs igaza tehát Rousseaunak, amikor az embert önmagában tökéletes jónak tartja, akit csak a civilizáció rontott meg, mert mig örök adottságaink, az eredeti bűn terhe és a szabadakarat felelőssége ránehezedik az emberre, addig a létért való küzdelemben embertársaival szemben is csak

bizonyos fokig érzi magát korlá- i tozva; ami aztán a legdrasztiku- { sabban olyan helyzetekben ütközik ki, amikor „kevés a fóka“.

Mármost a nemzetek egyénekből állanak, tehát miként az épület minőségét a téglák, a nemzet struktúráját polgárai egyénisége determinálja. Az egyes embert alakitó és befolyásoló erők rányomják bélyegüket az ezekből álló együttesre is és amikor az egyén ököllel sújt le a vele szem benállóra, a nemzet ágyút süt el feléje és ezt a küzdelmet elnevezi háborúnak. Lényegében ugyanaz, mint az előbbi! De, — halljuk az ellenvetést, — mivel magyarázható, hogy a háborúban az egyén, szemben a magánélet küzdelmeivel, hajlandó feláldozni magát és épen a legegyénibb érdekeit dobja félre ? Erre vonatkozólag azt a tételt kell idéznünk, hogy a summa nem egyenlő a totalitással. A fa millió kis sejtből áll, de mégis más, mint a sejtek összessége, egy különálló valami, egy új fogalom. A francia nemzet francia állampolgárokból áll, de mégis más, mint Monsieur Laval plus M. Sarraut, M. Flandin vagy M. x., vagy M y., akiket egyénileg esetleg tarthatunk jónak, velünk egy erkölcsi alapon állónak és a francia nemzetet jelenleg mégis máskép Ítéljük meg és valóban más is, mint ezeknek az összessége. Az egyén, mint alkatelem hat az államra, de fordítva is áll ez és az a különálló valami szintén hat az őt alkotó egyénre. A hatás tehát kölcsönös, amelynek magyarázatát egész elenyésző részben és csak elvétve találjuk meg a tömeglélektanban, legnagyobbrészt a faj, nemzet, haza misztikus fogalmaiban keresendők. E titokzatos kölcsönhatással magyarázható tehát, hogy a nemzetek harcában, amelynek eredete az egyén alaptermészetében rejlik, ez az egyén a magánéleti harcában tanúsított magatartásától eltérően viselkedik. De bárhogy vesszük e levezetést, a „harc“ elem mindenhol mint tényező szerepel. Jól mondotta korunk legzseniálisabb államférfia, Mussolini: „ Vér!... az emberek csak akkor veszik észre a háborút, amikor már vér folyik“. De hiszen a háborút rendszerint nemzetek viselik, ha tehát ez a separálás eltűnnék egyszer a földről, eltűnnék a háború is és a fegyverek bekerülnének a történelem múzeumába a kőbalta és a tapló mellé, — mondaná talán valaki. Igen, ezt állítja a marxizmus és utódai: a szociáldemokrácia, a syndicalizmus és a bolsevizmus. De viszont, ha nem fogadjuk el az emberi élet alapjául és kizárólagos irányítójául a materialista ideológiát, ha elvetjük a freibachi tételt, hogy „Der Mensch ist, was er isst“ (az ember az, amit megeszik), akkor ez a feltevés elesik. Mert u. i. szerintük csak a gazdasági különbségek okozzák a nemzeti különállást és a gyomor minél bőségesebb kielégítése fog egyszer minden halandót összekovácsolni egy nagy egységbe. — Vagy talán a kereszténység katho- likuma, nemzetek felett állósága lehetne alapja ennek? Ez ellen mindig tiltakozott az Egyház és a legkisebb’momentumot sem hozhatjuk fel amellett, hogy az Egyházban szó lett volna arról, hogy a lelki egység megteremtésén felül a nemzeti élet adó tságába rombolóan szóljon bele. Krisztus egy akolt akart és egy pásztort, de szerette szükebb hazáját és megkönnyezte Jeruzsálem pusztulását. Az Egyház pedig ugyanezen az utón járva nemzetek feletti ugyan, de minden nemzetbe beilleszkedő. Ezen az alapon tehát a háború kiküszöbölése az utópiák világába tartozik, amelynek a realitáshoz semmi köze nincs.

Ha pedig tisztán észjogi alapon kezdünk kutatni az örök béke problémájában, vájjon hová lyukadunk ki ? Alapelemként a „kényszer“ kérdése adódik, amelyben egy logikai és egy szociológiai kérdést kell tisztáznunk: ki lehet-e küszöbölni a kényszert az életből, a nemzetek életéből és fognak-e az emberek kényszert alkalmazni ? Tegyük fel, hogy egy anarkista államban csak egyetlen ember alkalmaz ilyen körülmények között kényszert. Mit lehet tenni ? Vagy elveinkhez hűen nem toroljuk meg és ezzel el van fogadva a kényszer, vagy kényszerrel igyekszünk megakadályozni annak alkalmazását és ismét belépett az életbe ez a fogalom. Mert, hogy aztán ezt csavaros diplomáciai észjárással re- pressáliának, executionak, vagy megtorlásnak nevezzük — oly mellékes. A kényszer létezik és alkalmazva van.

Vagy talán gyakorlati utón valami Népszövetségfélével remélhető a háború kiküszöbölése ? E téren mit látunk ? Mióta a Nemzetek Szövetsége a támadót bünteti, azóta egyszerűen — nincs támadó. Eddig formálisan hadat üzentek, diplomáciai lépéseket tettek, most, hogy ez hátrányos, szó nélkül támadnak. Hogy pedig ez haladás volna e téren, igazán kétségbe vonható.

S mit szól végül mindéhez a kereszténység, az Egyház, Krisztus ? Az evangélium a háborúról nem nyilatkozik. A Szentirás egyetlen sorában sincs közvetlen utalás erre és, ha Krisztus a békét hirdette is még a földön, Egyháza programjába a háború feltétlen kiküszöbölését nem iktatta be. S valóban az Egyház igy is áll e kérdéssel szemben. Elitéli, mint a kereszténységhez nem méltó eszközt, de megértéssel kezeli, mert hiszen az ember sorsának természetes velejárója. Minden eszközzel igyekszik elodázni, de megáldja a harcba indulók fegyvereit, mert valóban áldottak is azok a fegyverek, amelyek a haza, a szülő, hitves, gyermek védelmében küzdenek. Ezek igazolására idézhetjük P. Messine megállapítását egy katolikus olasz folyóiratból: „A katolikus gondolat nagy előfutárjai közül senki sem akadt, aki a háborút, mint lényegében gonosz dolgot, elutasította volna..." — Összefoglalva tehát a mondottakat, arra a konklúzióra kell jutnunk, hogy a háborút a népek, nemzetek életéből lehet hosszabb rövidebb időre eltávolítani, de végleg kiküszöbölni nem, mert ez az emberi élet velejáró adottsága.

(Folyt, köv.)

Gerencsér Lajos

Szerencsés félreértés»

Irtás Kosa József.

Sok száz és ezer kedves emlék megtörténik az ember életében. Olyan is előfordul, ami meglepetésként éri az áldozatot és eleinte kellemetlen talán, de később annál aranyosabb és derűsebb perceket varázsol elő. Épen ilyen emlékét mondotta el a minap egy kedélyes öregúr. Nem nekem festette le a visszaemlékezés bájos képét. De nagyon megragadta lelkemet elbeszélése és mivel vonaton történt, ahol rajtam kívül többen is hallották: nyugodt szívvel irom le papirosomra.

— Akkoriban még nyugodtabb és csendesebb volt ez a városka, — intett ki az ablakon a jóságos öregúr. Bizony még nem volt meg ez a liget sem hatalmas fenyőivel Mezőség terült el itt ringó gabonával, lóherével, szóval mindennel, ami a mezőnek ékességül szolgálhat. Azóta már sok minden megváltozott itt is. Innen- j onnan csak a kettős tornyu temp- * lom marad a régi. Alig egy-két öreg ur lézeng a régi időkből, amikor még én is fiatal voltam és végigtáncoltam a megyei bá lókat.

— Hivatásomnál fogva gyakran meg kellett jelennem ebben a városban. Vonat — amint gondolhatjátok is, — nem „robogott“ még a székváros környékén. S nem voltak még a mérföldes fa- hidak, sem amiken később örökké folyt a munka. Javítgatták, tatarozták, toldozták-foltozták eleget

ezeket az óriási fahidakat s amint látom, már ezek is eltűntek nyomtalanul. Vonat hiányában tehát vagy lóháton, vagy a szomszéd községig vezető „délivasuton“ kellett megtenni az utat. Mind a kettő elég kellemetlen és kényelmetlen volt — különösen télen — azt mondhatom. Fiatal testtel, rugékony izmokkal fel se vettem egyiket sem, de az idősebb kartársak elfáradva és szinte halálra gyötörten érkeztek meg mindig gyűlésünkre. Tehát ne szidják ezentúl ezt a lihegő, alig guruló vicinálist. Jó dolog ez most és nagy az előnye, ha a régi állapotokkal összehasonlítom. Most legfeljebb csak a ritka közlekedés, a lassúság a baj, de akkor kérész • tül fújt rajtunk a szél és szemünkbe, nyakunkba vágta az esőcseppeket, havat, port; amiktől most mégis védve vagyunk.

— Nem csuda hát, ha mint a futó tűz, terjedt el vármegyeszerte az örvendetes hir, hogy vasutat építenek az egerszegiek. Eleinte kétkedve vettük a hirt, de amikor komoly előkészületeket láttunk ez irányban, sőt a már épülő vasúti töltéseket, hát szent fogadást tettünk, hogy ott leszünk az új vonat első, ünnepélyes bevonulásánál. Kerüljön bármennyibe is, ezt az örömnapot nem engedjük elmúlni olyan simán.

— Hosszú várakozás után el is érkezett a nagy nap. Virágos kocsik, füstölgő mozdony, ünne-